Múzsák - Múzeumi Magazin 1980 (Budapest, 1980)
1980 / 4. szám
RENDJELEK A Hadtörténeti Múzeum fotóarchívumának ritkaságai közül kiemelkedik a még eredeti dobozában lévő dagerrotípia, mely Kosztolányi Móric császári és királyi főhadnagyot ábrázolja, 1842-ben, feleségével és két gyermekével. Kosztolányi Móric az 1848—49-es szabadságharc századosa volt. A dagerrotípia a család egyik leszármazottjának segítségével jutott a múzeum gyűjteményébe. A századelő hangulatát idézi az a két fénykép, amely a „Scherzin- ger Ferenc egyenruházati intézet, polgári- és katonai szabóműhely” cégnél készült Pancsován. Az egyiken a műhelyt látjuk segédekkel és inasokkal, a másikon az üzlet, belső részét szövetekkel, egyenruhákkal, sapkákkal s a tulajdonost, amint egy vevővel tárgyal. A fényképet Scherzinger Ferenc fiától vásárolta a múzeum. Különlegességnek számít az az album is, amelyben száz fénykép mutatja be az osztrák—magyar hadsereg Szeged-Rókuson levő repülőgépgyárát, annak valamennyi műhelyét és a gyártás folyamatát. Hézagpótló a gyűjteményben az „Uhry Testvérek Autókarosszéria és járműgyár, Budapest” üzemének különféle katonai járművekről készült 332 fényképe, melyek segítségével szinte teljes egészében megismerhetjük a második világháború előtti magyar hadsereg gépjárműállományát, azok egyes részeit a szerelés folyamán, majd az elkészült járműveket. A hírlapok és folyóiratok a múlt beszédes tanúi. Kevés gyűjteményben található meg az „Első magyar katonai hetilap” — alcímmel büszkélkedő, 1867-ben indult orgánum: A Honvéd. Apró hírei különösen érdekesek. Ezekből a hírekből tudjuk meg, hogy Klapka György tábornok, mielőtt Párizsba utazott családjához, személyesen elnökölt a Budapesti Honvédegylet 1867. december 19-i közgyűlésén; hogy gyűlik az aradi vértanúk emlékművére szánt pénz, hiszen Sóvágó Gábor honvéd-huszár főhadnagy legutóbb is egy forintot küldött. A sodronypáncél is keleti eredetű, mint annyi más támadó- és védőfegyver. Mint hatásos védőfegyvert, egyben mint társadalmi hovatartozást is kifejező viseleti darabot, már a médek, a perzsák és a sztyeppéi népek is használták. Európában a nomád népek megjelenésével tűnt fel, majd a keresztes hadjáratok idején, a vagyonos réteg körében terjedt el nagyobb mértékben. Az aprólékos munka: a sodronyszemek készítése, fűzése és a gazdag díszítés csaknem megfizethetetlenné tette. Magyarországon a XIII. században egy sodronying öt eke földdel, vagy ezer darab kősóval, vagy 3—4 rabszolgával volt egyenértékű. Volt olyan eset is, hogy egy sodronying együttvéve két cselédlányt, nyolc igás ökröt, és egy lovat ért. Amikor Nürnbergi Rudolf 1306- ban feltalálta a dróthuzal géppel való készítését, a sodronying rohamléptekben kezdett terjedni. A sodronypáncél készítésének módja, a páncél formája évszázadok során alig változott. A korabeli ábrázolásokból kitűnik, hogy nyugaton a sodronypáncélt teljes öltözetként használták, keleten pedig elsősorban a sodronying viselete dívott. Ez általában hosszabb volt és a lábszárat is védte. A sodronying alá bőrből, nemezből, a törököknél gyapotból készült alsó inget és a Koránból vett mondattal díszített úgynevezett talizmán inget is alkalmaztak. A középkorban a magyar nyelvben meghonosodott „bőr pánczering” elnevezés az alsó ing bőr voltára utal. A múzeum gyűjteménye nemrég egy feltehetően XV. századi sodronyinggel gyarapodott. Míves, változatos kikészítésével korában is igen értékes darabnak számíthatott. Elöl hosszában nyitott, és a has magasságában hét pár téglalap alakú, fémpánttal ellátott sárgaréz lemez egészíti ki. Mindkét kar külső oldalán, a csukló magasságáig, négy sorban apró, hatásában a pikkelyes páncélokra emlékeztető lemezsor található. A páncéling többi része sodronyszemekből épül fel. A sodronysoroknak a test méreteit követve, változó a hosszuk. Viselője meglehetősen karcsú lehetett. A nyakrészen és alul, kisebb átmérőjű, hengeres formájú sárgaréz sodronykarikák, a sodronyszemek között félgömb alakú vörösréz díszítések, a lemezbetéteken keleti motívumok ékesítik. A szablya ívelt pengéjű kard, inkább vágásra, mint szúrásra alkalmas. Valószínűleg keletről származik. Honfoglaló őseink is használtak szablyát. A XII. századra viszont teljesen eltűnt a harcoló magyarok fegyvertárából. A török elleni harcok idején ismét használták, a XVI. század 6
