Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 3. szám
1848 októberében, a toborzóútján Hódmezővásárhelyre érkező Kossuth Lajos népfölkelési biztos azt a megbízást adja a kíséretében tartózkodó Jókai Mórnak, hogy kutassa fel a híres-hírhedett alföldi betyár, Rózsa Sándor rejtekhelyét és értesítse őt, valamint legényeit a teljes amnesztiáról. Az üzenetet a Kossuth aláírásával ellátott hivatalos „bűnbocsánati hirdetmény" tartalmazta, mely többek között az alábbiakat teszi közhírré: „Miképpen Rózsa Sándor, ki a törvénytől és erköl- csiségtől elvetemedve ezen vidéket sok esztendők óta rablásaival nyughatatlanította, isten irgalmánál fogva magához térvén s bűneit töredelmesen megbánván, hozzám azon alázatos kéréssel folyamodott, hogyha eddigi életmódjáért, valamint igaz bűnbánata szerint az istentől bocsánatot, s ennél fogva a földi igazságtól is bocsánatot kaphatna, nemcsak elhagyná előbbi életmódját s törvényhez és erkölcsiséghez állhatatosan visszatérne, hanem egyszersmind a haza jelen veszélyében az országnak fegyveres ellenségei ellen hű bátor szolgálatát felajánlaná, mint a pusztai pásztor népből 150 fegyveres lovast saját költségükön táborba szállani és az ország hadvezéreinek rendelkezése szerint a haza ellenségei ellen a véggyőzelemig híven és becsületesen szolgálni reá bírná . . . ennek okáért Rózsa Sándornak az örökkévaló Isten és az országnak honvédelmi bizottmánya nevében ezennel a jelen levelem előtt folytatott bűnös életéért a földi igazság részéről is bocsánatot adok és rendelek . . Jókai később két művében is „visszaemlékezik" a személyes találkozásra, mely valójában sohasem jött létre. Az okmányt valószínűleg egy őrmester vette át Jókaitól és továbbította a címzetthez. Az üzenetnek mindenesetre megvolt a foganatja. Egy héttel később Rózsa Sándor a szegénylegények élén valóságos diadalmenetben vonult be Szegedre. . . Legalábbis így számolt be róla a hazafias érzelmű sajtó, és csak a módos polgárság orgánumai háborognak, kifejezvén óhajukat, hogy a betyárvezért „csak függve" szeretnék a városban látni. Mi késztethette Kossuthot, hogy békejobbot nyújtson egy köztörvényes bűnözőnek? Égető szüksége volt minden fegyverforgató férfira? Vagy az alsóbb néposztályok rokonszenvére pályázott a gesztussal? Esetleg — mint a romantika századában nem is kevesen — a szabadság glóriáját látta ragyogni a fejük felett? Talán e kérdések is éreztetik milyen ellentmondásosan látta a kor — de az utókor is — a betyárokat. Ha a bírósági aktákból tájékozódunk, Rózsa Sándor a börtönben megrögzött bűnözőkként állnak előttünk: veszedelmes lókötők, marhatolvajok, útonáIlók, gyújtogatok, rablógyilkosok egytől egyig. És ugyanokét hősökként dédelgeti a népi emlékezet: a császári önkénnyel dacoló katonaszökevények, a jogfosztottak istápolói, a kiváltságosok packázásainak istentől rendelt bosszulói. A nagyvárosodást megelőző évszázad gengszterei egyfelől—a lappangó osztályháború gerillái a másik oldalról nézve. E kettősség nem intézhető el kézlegyintéssel, mondván, hogy a népi képzelet illúziókba, legendákba öltözteti a tényeket. Az sem érv, hogy vannak jó és rossz betyárok, hiszen a nimbusz magát a „foglalkozást” övezi, ráadásul mindenütt Európában, és különösen a Balkánon. És talán éppen ez a kettősség magyarázata. Az idegen - osztrák, török — elnyomás forradalmi színezetet ad a társadalmi kívülállásnak. Rózsa Sándor működése, megnyilatkozásai arra vallanak, hogy ő tisztában volt személye politikai jelentőségével, és talán éppen ezért emelkedik ki fejjel, osztályostársai közül. 1813-ban született Szegeden, egy tanyasi portán, apját rablótámadás során verik agyon. Ö 1836- ban kapja meg priuszát. A halasi határban gu- lyásbojtárkodó fiatalembert két meddő tehén el- hajtásával vádolják, és ezért rtiásfél évi rabságra ítélik, negyedévenként 25 botütéssel megtetézve. (A Werbőczy-törvény a halálbüntetés kiszabását is lehetővé tette volna.) Rózsa Sándorra azonban csak kétszer verik a porciót, fél év után megszökik és eltűnik szem elől. A bujdosás nyolc éve alatt bűnlajstroma hivatalos személyek ellen elkövetett gyilkosságokkal bővül: két pusztázó csendőr és egy tiszt élete szárad a lelkén. Mondani sem kell talán, hogy e bűnökre a népi igazságérzet könnyen talál felmentést. Már a bírósági ítéletnek is justizmord híre van — a tanúskodások ellentmondóak, beismerő vallomást Rózsa nem tett — és a rokonszenvet csak táplálja az ördögi ügyesség, amivel minduntalan kibújik üldözői karmai közül. Rózsa Sándor e nyolc esztendővel rekordot dönt: elődei közül egyetlen egy sem kerülte el ilyen soká a bírót. 1845-ben hallat újra magáról. Ártatlanságára hivatkozva császári kegyelemért folyamodik. A gesztus megfelel a szabadságharc kirobbanását megelőző évek politikai illúzióinak, mint ahogy az elutasítás is csak fokozza a Rózsa Sándor iránti rokonszenvet. így még érthetőbb, hogy három évvel később Kossuth döntése a császári „kő- szívűséggel" felesel. Rózsa Sándor és szabadcsapata az amnesztiát követő csatározásokban nem keltett csalódást. 1848. november 9-én esnek át a tűzkeresztségen a győzelemmel végződött strázsai ütközetben. Damjanich tábornok hadijelentésében nem fukarkodik az elismeréssel. „Rózsa Sándor csapat- jának vívása látásakor akaratlanul is a sivatag gyermekei ötlenek élőnkbe. Majd hegyen és ismét völgyben a legnagyobb gyorsasággal látja őket az ember száguldó paripáikon az ellenséget űzni, majd pedig ravasz vigyázattal a zsák- mányos marhát hajtani, s ha az ellenségtől észrevételnek, zsákmányaikat elhagyva, azt azonnal üldözőbe veszik, aztán megint zsákmányaikhoz térnek vissza. Karikásaikkal nagyszerűen tudnak bánni: kiverik vele az ellenséges lovas szemét, vagy hurkot dobnak a nyakába és úgy rántják le a nyeregből." E jelentésből kiolvasható, hogy a betyárok tapasztalatait szívesen kamatoztatják „szakterületükön", és erre vall egy másik 30
