Múzsák - Múzeumi Magazin 1978 (Budapest, 1978)
1978 / 3. szám
A VÖRÖS POSTAKOCSI ÁRNYÉKA A „ferencjózsefi békeidők", a „millenniumi Magyarország" korszakának csúcspontja 1896, volt, a honalapítás ezeréves fordulója. Az ünnepségek feudális fénye sem fedhette azonban el a nemzeti, társadalmi és nemzetiségi problémákat; a millenium nem állíthatta meg a föld nélküli parasztok kivándorlását Amerikába, nem teremthetett „treuga dei"-t „isten békéjét" az élénkülő munkásmozgalomban és az agrárszocialista szervezkedésekben. Az ezeréves ország fővárosába érkezett meg 1896-ban a tizennyolc éves fiatalember, Krúdy Gyula, hogy — szinte a romantikus művészregények fordulatával - tollával hódítsa meg Budapestet. Érettségi bizonyítvánnyal érkezett, mint illik; magával hozott igazi poggyásza - élményei és tapasztalatai — azonban sokkal gazdagabbak a vele egykorú ifjakéinál. Krúdy Gyula 1878. október 21-én született Nyíregyházán, idősebb Krúdy Gyula ügyvéd és szolgálója, Csákányi Júlianna csak utóbb törvényesített fiaként. A nemességére büszke család nyakason őrizte harcos, függetlenségi hagyományait, mintha a címerükben a fiait vérével tápláló pelikán fölött a kardot tartó férfi kötelezné őket erre. Házuk azonban az alföldi, porosz városban, afféle vidékies kúria, ahonnan néhány lépés az istálló, a gyümölcsöskert. „Úgy emlékszem, hogy gyermekkorom kedvemre való módon telt el" - sommázta utóbb az író legkorábbi élményeit. A Krúdy-novellák lapjairól kibontakozik az emlékek mozaikképe: az álmos város szórakozási alkalmainak számbavétele gyermekszemmel, a férfitársaságban tett kóborlások hangulatai, ismerkedés a színház kulisszavilágával. A példaképet kereső kisdiák az Ezeregyéjszaka tündérmeséiből a Szindbád nevet választja magának, amely aztán végigkíséri pályáját. Mindössze tizennégy éves, amikor első novellája megjelenik szülővárosa lapjában; tizenöt évesen átveszi első honoráriumát; tizenhat esztendős amikor hírlapírónak óhajtják szerződtetni; s mire kezében az érettségi bizonyítvány, kilencven megjelent novellát mondhat magáénak! Budapesten az „irodalmi hódítót" nem a körutak forgalma, a technika ragadta meg elsősorban, hanem azok a városnegyedek az új, fennhéjázó városközpont körül, amelyekben akácfás utcák, csöndes terek, apró házak idézték a kisvárosok hangulatát. Krúdy ekkor és itt kezdte meg szinte körbelakni a belvárost, mindig ott keresve szállást, nyugvó- és alkotóhelyet magának, ahol megtalálhatta a hirtelen nagyra nőtt Budapest tegnapi arculatát. A még nem is nagykorú író 1899. december 27-én vette feleségül Spiegler-Bogdán Bellát, a Sata- nella néven publikáló feminista írónőt. Az ifjú férj — és rövidesen háromgyermekes apa — napjai sok színtéren és többféle életmód elemeit vegyítve zajlottak. Benne élt a „boldog békeidők" eseményeiben, élvezte azok kellemességeit. A lóversenypályán, a kávéházakban, a kártyaasztaloknál éppoly otthonosan mozgott, mint a kiskocsmák asztalainál vagy a szerkesztőségek szobáiban. De minderre az alapos megfigyelő, az elegáns kívülálló szemével is tekintett, aki mindig megőrizte az igényt, hogy kialakítsa saját mikrokozmoszát. írói termékenysége elképesztő. Mire elérte harminckettedik évét, a régiek használta „emberöltő" határát, regényei, novellái és az ifjúság számára írott munkái csaknem negyven kötetre rúgtak, összetéveszthetetlen írói hangjának megszólalására mindazonáltal még várni kellett. Pedig jókor érkezett, a magyar irodalom nagy hiány-helyzetében, amikor a vérszegény újromantika mellett még élt a nagyromantika utolsó mohikánja (Jókai Mór), sikeresen hódított az a sajátos realista ábrázolásmód, amelyet kritikájában humor enyhített, és anekdota fűszerezett (Mikszáth Kálmán) — de még csak készülődött az igazán új: Ady Endre súlyos nemzeti és társadalmi problémákat görgető szimbolista költészete és Móricz Zsigmond kegyetlen realizmusa az elbeszélő művészetben. A pályakezdés korán indult és hosszúra nyúlt évei után 1911-re és a következő esztendőkre tehető a nagy, kiérlelt művek sorozatának kezdete. Gyors egymásutánban jelent meg a Szindbád ifjúsága című novelláskötet, a Francia kastély és a Vörös postakocsi című regény; az élet- tapasztalatok mostanra érlelődtek nemes irodalommá. Alkotómódszeréről így vall Krúdy: „Nos, hát mit tagadnám, hogy a legtöbbször regényeimben eleven figurákat írtam meg, akiket persze igyekeztem álruhába öltöztetni, hogy néha maguk sem ismerték fel a kosztümös alakot.” Megtudhatjuk továbbá magától az írótól, hogy A vörös postakocsi XIX. századi, itt rekedt kiskirályát, Alvinczi Eduárdot gróf Szemere Miklósnak hívták a való életben és a Madame Louise néven szereplő nem más, mint Pest híres félvilági asz- szonya, bizonyos Pilisy Róza. A vörös postakocsi Rezeda Kázmér hírlapírója és a novellák meg regények évtizedeken át állandó figurája, Szindbád azonban maga Krúdy; még akkor is, ha komolyan kell vennünk az írói alkotómódszert bemutató vallomás második félmondatát is. Az átélt, olvasott, másoktól hallott vagy csak képzeletben lepergetett események ötvöződnek egyéni világgá Krúdy műveiben. Ezekben az írásokban nem annyira a vékony cselekményszál a fontos (mint Szindbád ismételt útrakelése), hanem az a hangulati többlet, amely a grammatikus közlések mögött rejlik Krúdy szóképeiben. Tárgyak idéztek föl életmódokat, emberi sorsokat; színek és ízek szavakba foglalása embereket, változó évszakokat, időmúlást. Nehéz lenne Krúdy ekkori írásművészetét a modern irodalom bármely áramlatához kapcsolni. Romantikus, szecessziós, impresszionista, sőt szürrealista elemek olvadnak össze egy-egy prózai „nagyáriában": „ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája, amelyet (.. .) írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek, s még nyitott sebek miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok, alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök, ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint a fehér holló, ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat." A háború kitörésének évében harminchat esztendős, híresen szép férfi, akinek műveit tizenhat kötetben szándékozik közrebocsátani egy kiadó. A számvetésnek azonban van másik oldala is. A varázsos hangulatú kisvilág az ismétlődés, a belterjesség veszélyét hordozza, a társadalmi háttér olykor reflexiókra szűkül. A férjnek egyáltalán nem való író házassága pedig egyre közeledik a végső felbomlás felé. A zavar a magánéletében s a világ megkeveredett dolgainak szemlélése, a magány óhajtása és az egyedülléttől való egyidejű félelem ülteti fel újra a jelképes vörös postakocsira, Őszi utazások-ra indítva (1917) és íratja le vele - nem egészen negyvenévesen - ezeket a sorokat: „Ősz van, messzi tájon ásít a bánat és életunalom; az árok fakó bokrain versenyt fut a vörös postakocsi árnyéka, míg egyszer végképpen eltűnik az árnyék . . ."
