Múzsák - Múzeumi Magazin 1975 (Budapest, 1975)
1975 / 1. szám
gei. A szepesi vidék sok hegy, patak és község neve, a szepesi bányavárosok jogrendszere, népi szokásai sokáig őrizték a betelepülők nyelvét, hagyományait. A honfoglalástól, vagy inkább István király uralkodásától a tatárjárásig terjedő időszakban nemcsak a szepesi vidéken indult fejlődésnek a bányaművelés, de az ország minden olyan vidékén, ahol a régebbi időkben is ismert ércbányák voltak. A régi magyar ércbányászattal foglalkozó irodalom négy olyan bányavidéket tart számon, amelyek ebben a korban alakultak ki és kovácsolód- tak egységgé. Az „alsó-magyarországi bányavidék”: Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya stb. A „felső-magyarországi bányavidék": Igló, Rozsnyó, Telkibánya, Gölmtcbá- nya stb. Az északkeleti bányavidék: Nagybánya, Óradna, Felsőbánya stb., és negyedikként az Erdélyi Aranybányavidék: Abrudbánya, Zalatna stb. Ez utóbbi tájegység gazdagságára jellemző, hogy még a századfordulón is a magyar aranytermelés háromnegyed részét szolgáltatták bányái, amelyek közül a „Rudai 12 apostol" bányatársulat Európa legnagyobb aranybánya-vállalata volt. A tatárjárás után IV. Béla ismét német, Elba-vidéki telepesekkel próbálta a tragikus elnéptelenedést megelőzni. Ekkor töltődtek fel a honfoglalás óta másodszor német, szász bányászokkal többek között a szepesi vidék települései is. A betelepülő német, morva és más nemzetbéli bányászok az uralkodótól kiváltságokat és letelepedésükhöz nagyon jó feltételeket kaptak. Nevezetes e kiváltságokat biztosító okmányok között V. István szabadságlevele 1271-ből, amelyben a szepesi szászokat erősíti meg már korábban is élvezett kiváltságaikban. Az oklevél mindenfajta adó- és vámfizetéstől felmenti a szász telepeseket. Maguk választhatják főbírójukat, aki ügyeikben ősi joguk szerint ítélhet fővárosukban, Lőcsén. Szabad vadászat, halászat, erdőirtás, érckeresés is jogaik közé tartozott. A talált érceket a maguk hasznára értékesíthették. fgy az uralkodó szinte önként mondott le a bányamonopólium kizárólagos jogáról, hogy a megbénult bányaművelés újra felvirágozzék. A bányák tulajdonjoga ugyanis a XII. század végéig még az uralkodóé volt. A bányászat privilégiuma magától értetődő volt azokon a területeken, amelyek eleve királyi birtokok voltak, de kiterjedt a földesúri birtokokra is, a föld mélyének termékei ott is a királyt illették. Az V. Istvánhoz hasonló szabadságlevelek védelme alatt újból rohamos fejlődésnek indult a magyar érckutatás és bányászat. A korábban már városi rangot élvező települések ismét megerősödtek és sok kisebb bányatelep fejlődött községgé, majd nyerte el a bányavárosi rangot és az ezzel járó kiváltságokat. Ezzel a fejlődési folyamattal egyidő- ben, a XIII. századtól kezdve az uralkodók egyre több bányavárost adományoztak a földesuraknak. Sőt, Zsigmond király például, aki egész életében nem tudott adósságaiból kilábolni, 1412. november hó 16-án kelt oklevelében 13 szepesi várost elzálogosított Ulászló, lengyel királynál, 37 000 „hatvanas széles cseh garasért”. A földesuraknak ajándékozott bányák jelentős haszna, az urbura vagy királyi bányavám formájában továbbra is az uralkodót illette. És megmaradt az uralkodónak az a joga, hogy aranyat, ezüstöt csak a királyi kincstár válthat be. Bár a tékozló Zsigmond király e ponton is engedményeket tett: uralkodása idején azok a birtokosok, akiknek területén bányát műveltek, a nyers arany és ezüst egy részét megtarthatták használati tárgyak készítésére. A bányavárosok kiváltságai A bányászattal, érckereséssel foglalkozóknak és ezek közösségeinek, a bányavárosoknak István király óta adományozott kiváltságok sajátos 38 helyzethez juttatták a bányavárosokat. Talán nem is bányavárosokról, hanem ezek szövetségeiről és szervezetéről kell beszélnünk, hiszen egységeik sokszor szinte államot alkottak az államban. A bányavárosok nagy önállóságot élveztek, közigazgatásuk, bíráskodásuk a földesúri hatalomtól nem függött. Lakóik adó- és vámmentességet, a katonáskodás alóli mentességet élveztek. Bíróikat és esküdtjeiket maguk választották. E testület legtekintélyesebb embere a bányamester, aki a bányaigazgatás feladatait látta el. A tanács (az esküdtek és a bíró) döntött olyan kérdésekben, hogy vehet-e házat, földet valaki a város területén, nyit- hat-e bányát, kohót. Az egyik legrégibb magyar bányajog, a selmeci, 1244-ből származik. A három részből álló, részletes bányajog második része a város által alkotott, 40 pontból álló szabályzatot tartalmazza öröklésről, vagyonjogról, kereskedésről, mérték- és pénzhamisításról, tisztújításról, bíró elleni panaszról ..., káromkodásról, varázslatról (büntetése megégetés), lopás-rablásról (akasztás), gyilkosságról (kerékbetörés), erőszakról (lefejezés), leányszöktetés- ről (lefejezés), . . . részegségről, vasárnapi verekedésről (kézlevágás) stb. A technika fejlődése A bányászat módja és eszközei a középkorban majdnem olyan kezdetlegesek voltak, mint az ősi időkben. Jobbára csak a napvilág által elért mélységig termelték ki az érceket, és eszközeik, a csákány, a kalapács, a vasék, faltörő vasrúd, kosár és targonca változatlanok és változtatha- tatlanok voltak. A XVI. század előtt tudományos vagy tervszerű bányaművelésről nem beszélhetünk. G. Agri-- cola 12 kötetes munkája, amely a bányászkodás minden ágát tárgyalja, nyitotta meg a tudományos bányaművelés korát. Hazánkban 1773- ban íródik az első tudományos bányaműveléstan. Szerzője Delius Traugott Kristóf Selmecbányái tanár. Az első bányászakadémia 1702-ben nyílt meg Freibergben. 1763-ban másodikként Európában, Selmecen nyit kaput bányászakadémia. A technikai fejlődés előmozdításáért Selmec ez előtt, és később is, sokat tett. 1627-ben Selmecen használták először a világon a lőport bányában, a kőzet repesztésére. Weindl Gáspár végezte ezt a korszaknyitó munkát. Németországban és Angliában a selmeci példa hatására vezették be a lőporos repesztést. A fémbányászat rohamos technikai fejlődése azonban jobbára csak a XIX. században kezdődött. Különös, hogy a bányász kézi munkája volt az utolsó, a bánya körüli összes munka között, amelyet gépesítettek. Már régen gép végezte a vízemelés, a szellőztetés és szállítás műveleteit, amikor a XIX. században sor került az első gépfúrási kísérletekre. A víz az egyik legrégibb ellenség a bányában. Körmöcön ugyan már 1446-ban alkalmaztak vízi kerékkel meghajtott merítőművet, de a legtöbb bányában még a XVII., XVIII, században is emberi, vagy legjobb esetben állati erővel emelték ki a vizet vödrökben vagy bőrökből készült tömlőkben. A lóval és emberi erővel meghajtott kezdetleges szivattyúk alkalmazására Újbányáról 1535-ből, Selmecről 1619-ből van híradásunk. A vízzel folytatott ádáz küzdelemnek sok értékes találmányt is köszönhetünk, például a legelső gőzgépek bányák vízmentesítésére készültek. Watt gőzgépét a cornwal- lisi ón-, ólom- és rézbányák vízmentesítésére tökéletesítette, 1768-ban. Ez után a kontinensen Magyarországon használtak először gőzgépet a bányászatnál. A „tűzgépről", amelyet egy angol gépész állított fel Újbányán, Montesquieu is megemlékezik magyarországi útleírásában. A gőzgépek vagy „tűzgépek” telhetetlen fafogyasztók voltak, ezért a kipusztuló erdők újra a vízierő-meg- hajtású vízemelőkre irányították a figyelmet, s ezek fejlesztésében és alkalmazásában ismét Selmecnek
