Múzeumi Magazin 1969 (Budapest, 1969)
1969 / 4. szám
REMBRANDT MATISSE egy határon túl, fejlettségének e fokán, nemkívánatosnak tartott. A leideni születésű, de élete legnagyobb részében Amsterdamban működő művész tündöklő tehetsége, szárnyaló fantáziája és festői gazdagsága egy ideig a korszak hivatalos megrendelőit is elkápráztatta — innen élete és munkássága első évtizedeinek fejedelmi pompája, jóléte. Később azonban felülkerekedett a klasszicista akadémizmus, s ennek egyik első áldozata Rembrandt volt. De művészete ezek után sem ismert törést, megalkuvást, s talán még elmélyültebben folytatta az ember belső életének egyre drámaibb analizálását. 1656 és 1661 határolja azt az időszakot, amikor Rembrand és a holland hivatalos körök végképp szakítottak egymással. Ezzel tulajdonképpen a holland festészet aranykora le is zárult. Rembrandt és a többi, meghátrálás nélkül alkotó művész éhbérért dolgozott, bár művészetük eddigi kivirágzásához kétségkívül nagy lehetőségeket adott a kor társadalmi fejlettsége. De amint a radikalizmus útjára léptek — s ez elsősorban Rembrandtra vonatkozik —, ugyanez a korszak és társadalmi állapot következetesen tönkre is tette őket. Rembrandt az 1661-es év után már elhagyatottan jár művészi útján. Modellje elsősorban sajátmaga. Önarcképeinek sorozata egy mindent megért, de semmit meg nem bánt, a küzdelemben megtört, de megalkudni nem tudó, minden korhoz egyaránt szóló embert mutat. Paradox módon az őt megalázó kornak vált legnagyobb holland mesterévé, élete és művei híven tükrözik ennek az időnek lehetőségeit és korlátáit egyaránt. 1905-ben egy kritikus a Salon őszi tárlatán szerepelt néhány festőnek a „les fauves” (a vadak) gúnynevet adta, erőszakos, impresszionizmus-ellenes művészi eszközeik miatt. Az elnevezés találó volt, a művészettörténet is magáévá tette. A csoport élén a XX. század első felének egyik legragyogóbb művésze és kitűnő emléje, Henri Matisse állt. Pályája nehezen indult, nem találta önmagát, első irányelve az akkor már cseppet sem forradalmi festői realizmus, tehát még az impresszionizmust megelőző felfogás volt. Lassan azonban — részben mestere, Moreau, megértő segítsége következtében — elkezdte önálló pályáját. Villanásnyi pointilista behatás után viharos iramban kezdett azzá fejlődni, akinek ma ismerjük. Már 1900 előtt azt a stílust művelte, amelyet később a „fauve” néven emlegettek. Ez az irányzat tulajdonképpen az expresszionizmus egy bizonyos, francia változata, melynek előfutára, dicsőített pédaképe Cézanne volt. Művészi elveit nem kis könnyebbségünkre, művészeknél szokatlan egzaktsággal, világosan írja meg maga Matisse. 1908-ban jelent meg tanulmánya Egy festő jegyzetei címen. Az impresszionisták által elvetett kompozíciót Matisse újra visszaállítja jogaiba. Mindez teljesen egybevág a német expresszionizmus elveivel. Matisse és a franciák mégis többet adtak ezeknél. Míg a németek a kompozíciót valóban felhasználták az emóciók kivetítésére, addig Matisse egy külön, sajátos szilárdságot is biztosított festményeinek. Ezzel tovább is lépett, s — részint a régi görög és egyiptomi művészet tanulmányozása révén— műveit üdeségük, érzelemgazdaságuk mellett statikussá is tudta tenni. „A mozgás szemléltető ábrázolásának elkerülésével el lehet érni a szépség magasabb rendű eszményét” — írja. Műveinek klasszikus harmóniája egészen sajátos módon fér össze forradalmiságával, s ugyanakkor mindezt mély humanizmus hatja át. Megint csak maga mondta: „ami engem legfőképpen érdekel, az nem is a csendélet vagy a tájkép, hanem az emberi alak”. Ez a komplexitás — mely végső soron a nagyság legfőbb vonása, Matisse-ra is jellemző— egészen különleges helyet jelöl ki számára a század piktúrájában, ahol az egysíkú művészek egész garmadája lehetett naggyá. Hatása — bár művészi eredményeit különösen azok általános elismerése után sokan aprópénzre váltották — máig is érezhető. Mravik László 5 HENRI MATISSE (1869-1954)
