Márton Erzsébet (szerk.): Múzeumi Hírlevél, 2002 (23. évfolyam, 1-11. szám)
2002-10-01 / 10. szám
200 éves a Magyar Természettudományi Múzeum Együtt ünnepiünk az összes magyar közgyűjteménnyel, és joggal, hiszen van mit ünnepelnünk. Ez a kis nemzet Európában az elsők között hozta létre, és - nem akármilyen történelmi (és néha valóságos) viharok között - őrizte meg, gyarapította azt, amit ma a nemzeti kulturális örökség részének tekintünk. Ennek az örökségnek csak egy hányada az, amely az 1802-ben alapított, mára már hat intézménnyé tagolódott nemzeti közgyűjteményben van. Egy másik részét a többi kormányzati fenntartású múzeum őrzi, és további jelentős részeit az önkormányzati, intézményi, egyházi, alapítványi és magángyűjtemények. A természettudományi területen egészséges munkakapcsolat van ezek között a gyűjtemények között. Építünk egymásra, tudjuk, hogy a feldolgozás, a közzététel legtöbbször nagyobb feladat, mint amit az adott múzeum egymaga elvégezni képes. Van közöttünk sokkal öregebb is, mint a 200 éves „ünnepelt” - a selmeci Bányászati Akadémia múzeuma 1760-ban, az ELTE jogelődjének múzeuma 1774-ben alakult! -, és van néhány évtizedes „ifjú", akinek gyűjteményére, kiállítására, kiadványaira elismeréssel, szinte irigyen nézhetünk. A kor tehát önmagában nem kiváltság. Nagy a felelősségünk az országos múzeumban, hiszen mégiscsak miénk a legnagyobb gyűjtemény, a legjobb könyvtár, a legtöbb magasan kvalifikált kutató a Kárpát-medencében. Európában is az élmezőnyben van a múzeum, darabszámát, feldolgozottságát, tudományos értékeit, a jelen kutatók és kutatások aktivitását, nemzetközi kapcsolatrendszerét nézve. Sőt, az utolsó évtizedben, pontosabban a 192. évforduló után, két további fontos területen is megkezdtük lemaradásunk felszámolását. A kinőtt, korszerű tárolásra és kutatásra már alkalmatlan épületekből a gyűjtemények új, megfelelő helyre költöztetése megkezdődött, és önálló épületben új kiállításokat nyithattunk, megkezdhettük önálló közművelődési tevékenységünket. Azám, a közművelődés! Szalay Ferenc ezekkel a szavakkal indítja a Nemzeti Múzeum 100 éves fennállásakor kiadott reprezentatív kötetet: „.. .gróf Széchényi Ferencz... egy közmívelődési tudományos központot, egy nemzeti könyvtárt... létesít.” A kor kiadványaiban, vagy a természeti tárak önálló folyóiratában, a Természetrajzi Füzetekben olvasgatva az a benyomásunk támad, hogy elődeink a közművelődést nem a jóval később lejáratott népművelés módján értették. Az érthető magyar nyelven művelt és közzétett tudományt értették alatta, talán amit később tudományos ismeretterjesztésnek hívtunk. 125 éve Flerman Ottó természetes módon kezelte, hogy bármely polgár természetesen érdeklődik a tudományok iránt (esetleg előfizet a 4 nyelven megjelenő, hamarosan 6 kontinensen 200 helyre eljutó folyóiratra, amint előfizethet a Természettudományi Közlönyre, a Földtani Közlönyre is). A köz múzeumi művelőiben, diplomától függetlenül, máig fennmaradt az igény erre a tudományosan hiteles ismeretterjesztésre. És ma már máshogy kell tekintenünk a közérthetőbb, a szélesebb tömegek számára is befogadható, vonzó, érthető (és tudományosan változatlanul hiteles) formákra is. Roppant fontos szerepük van, hiszen az egész tárgyi kulturális örökséget nem lehet védett gyűjteményekbe gyömöszölni. Annak másutt is, az emberek otthonaiban is meg kell maradnia. Úgy válhat csak igazi közkinccsé. A lakosság - a közösség - pedig akkor őrzi meg, akkor becsüli tárgyait, ha ismeri értéküket, méltányolja jelentőségüket. Esetünkben még cifrább a helyzet: potenciális gyűjteményi tárgyaink jelentős része él, és addig jó, amíg él, mert a saját életünk emberi minőségéhez járul ezzel hozzá. Magától £g Illusztráció a Flora Graeca című könyvritkaságból Jókai Mór ajándéka, óriáskagyló (Tridacna gigas) Maldív dió avagy „emberfenék dió" (Lodoicea seychelliana) Nummulites, vagy Szent László pénze A 40 millió éve élt óriási egysejtű mészvázának felnagyított modellje Balra: Lopakodó leopárd (Panthera pardus) Jobbra: „Bizakodó" jávai orrszarvú Noé bárkájában (Rhinoceros sondaicus) 289 Fókusz
