Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-05-15 / 20. szám

egy irány, mely a Tranosciusban foglalt összes énekeket nemcsak »kizárólag a szlávok számára okkupálni* akarja, hanem a német protestánsoktól is, a kik a hazájukból kiszorított huszita atyafiakat szeretettel keblükre ölelték, dallamaikat, énekeiket nem tekintették idegeneknek, hanem amazokat elfogadták, emezeket németre fordították és így felépítették azt a hidat, mely a német protestantismust a szláv világhoz köti, visszaköveteli mindazt, a mit a szlávoktól átvéve, tovább fejlesztettek. Olvassa el a t. alesperes úr Kollár Jánosnak a reformatiói emlékünnepek alkalmával a budapesti tót templomban mondott beszédeit, melyek nyomtatásban is megjelenvén Kollár egyébb műveivel együtt a cseh nemzeti irodalom klasszikus kincsei közé tartoznak. Ezekben a szlávoknak ezen nagy apostola többnyire azon thémát fejtegeti: mily nagy hálára vannak lekötelezve a világ összes nemzetei a szlávok iránt, a kik nélkül se keresztyénség, se reformáció nem jöhetett volna létre. Ezek egyikében a németekké lett cseh-morva atyafia kat nyelvükkel, énekeikkel, összes kultúrájúkkal együtt Szlávia számára reclamálván, így ír*): »A mi hozzájuk való jogunk Isten és a természeten, vér- és nemzetiségen, az ész és békén alapúi; míg ellenben a németeké kapzsiságon, elnyomáson és kegyetlenségen, lopáson és az idegen tulajdon után való áhitozáson, szenvedélyen és képzelgésen, hazugságon és csaláson, lázadáson, harcon, gyilkosságon, szóval ördögi alapokon és a legfőbb isteni parancsok ellen való bűnökön.« S

A tőlünk elrabolt testvéreknek utódai soha igazi németekké nem lehetnek, hanem csak álnémetekké és sokan közülök a legújabb időben nemzeti öntudatra ébredtek és a fattyúság ezen állapotában szerencsétleneknek érezik magukat, gyűlölvén az ő gyilkosaikat.« Ézen iránynyal szemben talán még sem olyan sérthetetlen« valami az arra irányult törekvés, miszerint azon dallamok, melyeket a magyar földön oly soká hospitált husziták a magyaroktól vettek át, s azon énekek, melyeket a magyarsággal magukat mindenkor egy nemzetnek érzett, bár nem magyar nyelvű hitbeli őseink a magyar fegyvertények és a magyar protestantizmus változó sorsa által keltett benyomások hatása alatt szereztek, vagy a huszitáktól átvéve s századokon át birtokolva magyar jeleggel felruháztak, a magyar tótok örök és elidegeníthetlen sajátjaként a magyar nemzeti kultura, számára fentartassanak s a németek példája szerint, értékesíttessenek ! Vagy talán a szellemi rokonság és történelmi tények alapján több joga van azokhoz a fehérhegyi csatában a protestantizmusra nézve meghalt cseh nemzetnek, mely feltámasztásának okát és fejlődésének életfeltételeit a huszitizmust eretnekség gyanánt átokkal sújtó római katholicizmusban látja ? hát vájjon a cseh nyelv képezi-e a husszita énekeknek lényegét ? nem e inkább azoknak tartalma, szelleme s az ezek által meghatározott dallam f énekelhetik-e a máglyán megégetett Husz Jánosnak és szellemi örököseinek énekeit a nepomuki szent Jánost védszentjeként imádó cseh nemzet fiai anélkül, hogy amaz énekek tartalmát meg ne hamisítsák s a lelki szabadság és tiszta evangyelismi tan iránt való lelkesedés szülte felséges dallamokat hazug tartalommal fel ne tuházzák ? Nem tudom fogja-e a t. alesperes ezen minden izgatási szándék nélkül írt soraim után is tovább fújni azt a trombitát, mely által hadállásomnak »vissza felé való központosítását« kívánta jelezni. Részemről biztosíthatom, hogy sem »fényesen fénylő és színeket játszó rakétákat f el reppent eni*, sem »a hozzáértők szemeit megvakítani vagy a higgadt gondolkozású embereket a történelem biztos útjáról kalandos ösvényekre terelni« szándékom nem volt. Amennyiben azonban a t. alesperes úr mintegy annak bizonyságául, hogy a »Prot. Egyh. és Iskolai lapban* e tárgyban és az itt jelzett irányban nyilvánított nézeteimet csakugyan »komolyan nem vett« sorait egy, a magyarok és tótok együgyüségét illusztráló zsidó adomával*) rekeszté be, legyen szabad nekem is egy keresztyén adomát, mely azonban történelmi tényként ismeretes, elmondanom. A mult században a Bajorországból bevándorolt s M-ben letelepedett svábok Németországból hozattak maguknak egy jeles, nagy tudományú, klassikus műveltséggel biró papot, a ki Horátiust, Cicerót könyv nélkül tudta és oly kegyes volt, hogy midőn borotválkozott, akkor is Gerhardt énekeit énekelte. Csak egy kis hibája volt. Tudniillik gólyát nem látott soha életében. Történt pedig hogy egy szép tavaszi szombati napon, a mint a falu alatt levő, egész a Kőrösig terjedő mezőségen meditálva sétálgatott volna, egy több ezernyi gólyából álló madársereg ereszkedett le előtte a rétre. Germánia tudós fia rémülve vette észre, hogy a hosszúlábú tollas állatok egész otthonosan s szörnyű nagy komolysággal kezdtek sétálgatni a réten, közbeközbe lehajolván és nagyokat nyelvén l Biztosra vette, hogy ha ez az éhes madársereg rászáll az ő híveinek búza tábláira, s lelegeli azoknak egy évi termését. Miért is másnap prédikátióját a következő suspiriummal kezdé: »Gott! bewahr uns vor solchen Dingen, Die gestern auf der Wiese gingen! . , Hinten schwartz, vorne weiss! Kyryeleisz!* Azóta nagyot fordult a világ I A m—i svábok saját, nagyon érzékény tapasztalásukból tudják, hogy nem a gólya legeli le az ő búzájukat, hanem (fájdalom, hogy »ily kitűnő véleménynyel« kell lennem a mi »szövetségeseinkről* !) — Bismark az ő vámpolitikájával és legújabpan a magyar búza ellen szövetkezett osztrák németek és csehek ! Csak az a csodálatos, hogy ily circumstantiák dacára is némely honpolgárok a magyar kulturát még mindig oly gólyának tekintik, melytől mint valami egyptomi csapástól rettegnek 1 Jeszenszky Károly. *) A t. alesperes úr ezzel végzi cikkét: >Jeszenszky lelkész úr minden feltevései, okoskodásai és az azokból levont következései, minthogy merőben ellenkeznek a századokon át (a német tudósok által) gyűjtött és fentartott hiteles történelmi adatokkal, alapnélküliek, tarthatlanok és komolyoknak nem vehetők.« Ezek után megemlítvén, hogy >deák korában ö is tanult héberüU még pedig Schiller nevíí eperjesi mózesvallású hitszónoktól, a következő adomát beszéli el: » Megtörtént egyszer, hogy Pesten két magyar honpolgár találkozott ; az egyik turócmegyei vászonkereskedő, a másik hevesmegyei borüzlettel foglalkozó ember. A túróci atyafi vitatta a szláv nemzet nagy számát, hatalmát, dicsőségét, a hevesmegyei patrióta természetesen a magyart tartotta a föld kerekség legelső nemzetének. »Micsoda?« vág közbe a tót atyafi ihisz maga az úristen is tótnak teremtette az első embert, mert midőn az ember nevet kért, tótul felelt neki az Isten, mondván: *A dám* (immo do). »De biz nem így volt az* — elkiáltja magát az alföldi — »a magyarok istene azt mondta: Adátn (dabam), azért világos, hogy az első ember magyar volt.< Szegény Schillert, de lefőzték az ő .4tfoí»-jával ! < *) Rázné a reci. Jána Kollára 1844. H«> 685. lapon.