Prágai Magyar Hirlap, 1938. október (17. évfolyam, 224-248 / 4667-4691. szám)

1938-10-12 / 233. (4676.) szám

4

^I«GM-MAft-%AR-HIRIíAJ?

1938 október 12, szerda.

ZÁSZLÓERDŐ ,

INDUL FÉLÉNK

A barom-négy napos késéssel Prágába érkező budapesti lapokból mély meg- indultsággal értesülünk arról a határtalan örömről és lelkesedésről, amellyel az anyaország magyarjai a visszatérő felvidéki nem- zeítesívérek méltó fogadására készülnek.

Már hetek óta Magyarország minden részében a tüntető nagygyűlések sorozatát rendezik, amelyeken tiz- és tízezrek egy szivvel-lélekkel, ünnepélyes méltósággal, de egyúttal szent elszántsággal követelik a szlovákiai és kárpátaljai magyarok húsz éven át megtagadott önrendelkezési jogának szabad érvényesülését. A magyar asszonyok nemzeti szervezetei országszerte gyűjtési mozgalmat kezdeményeztek a visszacsatolandó magyarság nincstelenjeinek leendő föl* segélyezésére. A frontharcos szervezet csoportjai napok óta a . trianoni határ közelében a városokban táboroznak s ünnepi hangulatban várják a nagy pillanatot, amikor meglátogathatják a leomió északi határokon túl élő froníharcosíestvéreket, akik itt csak a közelmúltban tudtak szervezetileg csatlakozni a frontharcosok világbékeszövetségé- hez. A budapesti napilapok hasábjain a nemzeti öröm és büszkeség gyönyörű megnyilatkozásait olvashatjuk úgy a vezető publicisták, mint a névtelen olvasók tollából: a szivből jövő elismerés és csodálat legszebb szavaival méltatják a szlovákiai és kárpátaljai Egyesült Magyar Párt vezéreinek és tömegeinek férfias helytállását, megfélem- litheteílen gerincességét s történelmet csináló elszántságát. A Magyar Nemzeti Tanács megalakulása a Dunán-alul ugyanazt a kimondhatatlanul szent lelkesedést gyújtotta ki a szivekben, mint a Duna-fölött.

jelszóval indult eí a főv - rosból országos hóditó útjára. Néhány nap előtt ugyanis az történt, hogy a müncheni négyhatalmi döntés hírére a szlovákiai és kárpátaljai magyar határvárosok és határközségek lakói átüzentek a trianoni határon túl fekvő anyaországbeli községeknek, hogy küldjenek ide magyar zászlókat!... Az üzeneteknek odaát gyönyörűséges visszhangja

támadt. Egyesületek, iskolák, asztaltársaságok, ipari üzemek, hivatalok és műhelyek módos és szegény magyarjai egyaránt a nemzeti öntudat parancsszavára hallgatva negyvennyolc óra alatt sok, igen sok ezer pengőt adtak össze a „zászlóalapra". S ma már száz és száz lelkes női kéz varrja a zászlók ezreit, amelyek holnap elindulnak hozzánk, északra, hogy a mi városaink és falvaink házait díszítsék s a kisebbségi sorstól búcsúzó magyarok csorbítatlan nemzeti öntudatát bizonyítsák.

A budapesti napilapok jelentéseiből csak néhány megragadó esetet sorolunk itt fel: A magyarországi Textil gyárosok Országos Egyesülete utján a textilgyárak tízezer nemzeti lobogói ajánlottak fel az iparügyi miniszternek, hogy a Csehszlovákiából visszacsatolandó területek magyar lakosságát kívánságuknak megfelelően elláthassák a fel- szabadulást jelentő színekkel. — A budapesti Nemzeti Színház tagjai Németh Antal igazgató felszólítására tekintélyes összeget adtak össze, amelyből zászlóanyagot vásároltak. A zászlókat a Nemzeti Színház mü-j helye készíti s a Nemzeti Színházból egy-két| nap múlva hatalmas zászlóküldeményt indítanak el. — Lélekemelő módon nyilatkozott meg a magyar szeretet és a hazafiui lelkesedés szerdán este a budapesti Spolarith-ka- véházban. A Baross Szövetség ott időző tagjai között megjelent Szüllő Géza képviselő, a szlovákiai magyarság nagyszerű vezére, akit a kávéház közönsége egy kis címeres, magyar zászlóval lepett meg, majd percek alatt 82 pengőt adtak össze a jelenvoltak a felvidéki városok és falvak fellobogózására. — A budai várbeli evangélikus iskola az aradi vértanuk emlékére rendezett ünnepség hatása alatt Siki Béla igazgató indítványára elhatározta, hogy az elsőnek visszacsatolandó felvidéki iskolának egy nemzeti zászlót ajándékoz a kis tanulók megtakarított pénzéből. — Kispest városban mozgalom indult, hogy az iskolák és az egyesületek nemzetiszinü zászlókat küldjenek a visszacsatolás előtt álló felvidéki iskolák és egyesületek számára. A zászlókba belehimezik, hogy melyik kispesti egyesület vagy iskola küldötte. — A szegedi női felsőkereskedelmi iskola igazgatója és tanári kara Kisparti János tanterületi királyi főigazgató utján az első visszacsatolandó magyar iskolának (Ipolyság! díszes magyar nemzetiszinü zászlót ajánlott föl. — Az egri Dobó Katica Leányegyesület vezetősége, úgyszintén az egri belvárosi állami iskola tanítótestülete elhatározta, hogy a tanulók

(sekországbai összeírják a május 22. óta szudétanémet területről elköítözetteket

PRÁGA. — A prágai országos hivatal ma rendeletet adott ki, amely szerint huszonnégy órán belül kötelesek jelentkezni erre külön kiadott nyomtatványon mindazok, akik május 22. óta elköltöztek szudétanémet-lakta, ma Németországhoz tartozó területről. E személyek minden további lakásváltozást különösen pontosan és gondosan tartoznak előre bejelenteni s lakásukat csakis az országos hivatal engedélyével változtathatják. Amennyiben ily személyek visz- sza akarnak térni eredeti, ma Németországhoz tartozó lakóhelyükre, úgy jelentkezésük alapján az országos hivatal nyomban kiállítja részükre a szükséges utazási igazolványokat, melyekkel a demarkációs vonalig utazhatnak. Aki a jelentkezési rendelet előírásainak nem tesz eleget, azt 10 ezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, illetve egy hónapig terjedhető elzárással büntetik. Ugyan ily büntetés sújtja azt a háztulajdonost, aki házában ilyen menekültet tart s ez újabb, huszonnégyórás jelentkezési kötelességét nem tartja be, illetve lakójával sem tartatja be.

A Prazsky Vecer ismételten s nagyon éles hangon kel ki a csehszlovák köztársaság területén tartózkodó idegen állampolgárokkal szemben. A cseh agrárpárt estilapja egyebek között azt írja, hogy az utóbbi hetekben Csehszlovákiával szemben egyetlen egy nemzet sem tanúsított kíméletet és megértést, ezért igazán semmi értelme nincs, hogy a csehszlovák nemzet ma, mikor kisebb területen nagyobbszámu lakost kénytelen eltartani, figyelemmel legyen a külföldi állampolgárokra. A lap azt indítványozza, hogy a csehszlovák állampolgárokat írják össze és aki ebben az összeírásban nem szerepel, azt kivétel nélkül távolítsák el a köztársaság területéről. A Prazsky Vecer ezenkívül két önálló cikkben foglalkozik az osztrák emigránsok eltávolításával s egyik cikkben határozott zsidóellenes hangokat üt meg.

filléreiből egy-egy emlékzászlót szerez be és azokat a visszakerülő egyik iskolának, illetőleg leányegyesületnek ajándékozza. —' Nagykanizsa közönségét megmozgatta a Zalai Közlöny zászló-akciója. Már az első napon különböző hatóságoktól, egyesületektől és magánosoktól igen sok zászló érkezett a szerkesztőségbe, ahonnan a nemzeti lobogókat a trianoni határra továbbitják. — Polcsalma község lakossága pár óra alatt 170 pengőt adott össze felvidéki magyar zászlók céljaira. Az összeget Péchy Szabolcs főispánhoz juttatták, aki haladéktalanul intézkedett a zászlók beszerzéséről.

*

A Duna-Tisza tájáról, a Nagy Alföldről! és a Dunántúlról a zászlók valóságos erdeje indult el északra, ahol a szent nemzeti jelvényt a sok százezer magyar húsz év óta nélkülözte. A zászlóerdőt a magyar szivek erdeje mámoros lelkesedéssel köszönti.

A szlovákiai és kárpátaljai magyarok a hazaszeretet szent érzésével ölelik magukhoz a gyönyörűséges színeket s a hosszú távoliéi után visszatérők boldog szeretetével! nyújtják karjaikat az eléjük siető testvérek felé.

FORGACH GÉZA

Leonardo da Vinci-müremeket találtak Corbettában

MILÁNÓ* — Milánóban 1939 őszén rendezik meg a nagyszabású Leonardo de Vinci-kiállitást s a rendezőség nemrégiben a napilapok utján közhírré tette a nagy művész ama tizenkilenc munkájának jegyzékét, amelyeknek nyoma veszett. A közzététel nem várt, meglepő eredményt hozott, mert jelentkezett a corbettai Friziani-család azzal a bejelentéssel, hogy Cecília Gallerani képe, amelyet Leonardo 1498-ban Lodovico il Moro megbízatása folytán festett, jelenleg a család birtokában van. A család a XVIII, század végén egy paptól kapta ajándékba. A kép 56X42 centiméter s egy fiatal asszony mellképét ábrázolja, páratlanul finom kivitelben. A szakértők egész sora vizsgálta meg a képet és annak csodálatos technikája folytán az az egyhangú véleményük, hogy valódi Leonardo-képről a van szó. Ezt látszik bizonyítani az a körülmény is, hogy a kép hátulján egy szakadó- - zott papírdarab van felragasztva, amely Leonardo nevét viseli. Csupán azt kell még eldönteni, hogy valóban Cecília Gallerani képét találták-e meg.

Kalap a földön

Irta: Harsányt Zsolt

Ötven esztendeje nem történt Kukéval semmi nevezetes. Azóta, hogy levágták a féllábát. Süldő gyerek volt Kuké ötven esztendeje, a kertész árvája gyanánt hányódott a nagy Sélley-házban. Az volt a hivatala, hogy játszott a Sélley-fiukkal, és küldözgették a postára, meg cigarettáért. Egyszer elcsavargott a mezőn, belelépett a rókacsapdába, a csapda rozsdás volt, egy hét múlva a közkórházban leszelték a lábát térden felül. Mikor meggyógyult, Sélley, a ház ura, odaadta egy évre szabóinasnak, aztán visszavette a házba. A földszinti cselédkonytha mellett volt egy szűk kis szoba, oda betették. Varrógépet i6 kapott, szabóvasat is.

Ezóta nem történt vele semmi, ö volt a ház szabója. Odafenn az emeleten hat gyerek népesítette a szobákat. Mindig akadt gomb, amelyet fel kellett varrni, mindig akadt a fáramászástól szakadt nadrág, amelyet meg kellett foldani, aztán a fiuk nyúlni kezdtek, cseperedtek, hosszú nadrágot kaptak: Kukó szorgalmasan vasalta a ruhákat. Ha elunta a dolgot, kicsit kiment levegőzni a nagy udvarra. Mankójával ügyesen és gyorsan lódította magát tova a vadszőlővel futtatott fal mentén. Lement a gyümölcsösbe és eddegélt ribizlit, vagy szilvát, aszerint, hogy minek volt az ideje. Aztán visz- szasántikált a szobájába, ahonnan rendesen kacagva és visitozva rebbentek ki a Sélley-lányok ilyenkor. Mert Kukó azzal kezdte a reggelt, hogy húsz varrótűt befűzött magának, tizet fehérrel, tizet feketével. Azokat szabályos rendben betüzködte a tűpárnába, amelyet maga csinált régi rongyokból. Már pedig a lányok folyton elvesztették varrótűiket. Ahogy neszét vették, hogy Kukó elhagyta a szobáját, rögtön leosontak a kőlépcsőn és dézsmálták a tűpárnát. Babaruhát akartak varrni. Kukó lármázott, visszakövetelte a tüt a gyerekektől, mankójával fenyegette őket, de azok már egymás sarkát letaposva rohantak fel a lépcsőn a zsákmánnyal.

— Muszáj már zárat kérni erre az ajtóra, — dohogott Kukó, visszatérvén a lépcső aljából és visszaülve a munkában lévő párnacihához, hogy cérnagombot varrjon xá.

Mert zár nem volt Kukó ajtaján. Minek is zárta' volna.- Egyetlen viselő ruhája, amelynek nadrágja félszár nélkül szűkölködött, úgysem kellett -senkinek, nemkülönben egyetlen cipője sem, amelyet már maga is viseltesen kapott. Ezt a holmit a cselédnépség is lenézte. Idegen meg úgysem lopakodott éjszaka a portára, mert azt a kutyák lehúzták volna. Pénze, értéke, amire valakinek kedve támadhatott volna, nem volt semmi. Keresni keresett valamicskét, az igaz. A két fin már legénysorba lépett. Elkezdtek mulatságokba járni. Néha úgy is, hogy a szülőktől nem kaptak engedőimet. Ilyenkor Józsi inas vasalás, vagy gombvarrás ürügye alatt lehozta a báli ruhát, a fiuk a ház elcsendesedtekor kimásztak a folyosóablakon, Kukénál sebtiben felöltöztek és elmentek mulatni. Hajnalban hazajöttek, visszaöltöztek másik ruhájukba és a folyosóablakon visszamásztak. Kukénak ilyenkor két picula ütötte a markát. De az ilyen apró kereset hamar elment. Hol fésűt kellett vennie, mert a réginek már nem volt foga, hol uj tü- körkót a törött helyett. így éldegélt csendesen, a pénz gondjait alig ismerve. És mondom, a világon semmi sem történt vele.

Ami történt, a házzal történt. Az öreg Sélley meghalt. Nemsokára özvegye is. A vagyon a két fi-ura maradt, hajdani labdázó és birkózó társaira, akik most földesurak lettek. Feri elesett a világháborúban, a négy lány egymásután férjhezment, maradt Károly. Illetve „Károly ur“. Mert Kukó most is tegeződött vele, de illendőségből ennyi tisztességet megadandónak vélt. Károly ur megházasodott, uj gyerekek zsivajogtak az emeleten. És a kislányok éppen úgy rákaptak Kukó befűzött varrótűire, mint az előző nemzedék. Az élet Kukó

I-számára, mire tizennégy évesből hatvannégy lett, nem változott semmit.

Ekkor azonban óriási dolog történt. Kukó kitüntetést kapott. Mert ötven esztendeig egyhuzamban szolgált u-gyanegy gazdánál, „szorgalommal és mintaszerű hűséggel", ahogy a főszolgabiró mondta. Mert egy 6zép tavaszi-napon nem kisebb ember adta át a kitüntetést Kukénak, mint maga a főszolgabiró. Kukó megrendülve álldogált mankójával a többi kitüntetett között. Szipogott is egy kicsit, mikor kezébe adták az ezüst medáliát. Gazdájától uj rend ruhát kapott. Illetve csak -szövetet és egyéb hozzávalót, hadd varrja meg maga.

Igen nagy dolog volt ez a medália Kukónak. Bizonyos tisztelettel nézegette és otthon feltiizte mellére. De mit ért, ha senki sem látta? Ennélfogva a következő vasárnap Kukó vakmerő lépésre határozta el magát. Felvette az ünneplő ruháját és feltüzte az érmet. Igen szépen megfésülködött, megborotválkozott. Akkor aztán kiment a ház elé a kapuba, ahova sohasem szokott menni eddig. Mankóját a falnak támasztotta, leült a sarokkőre, amely a fal sarkát védte a beforduló kocsikerekektől, kalapját a szép napfényes időben letette maga mellé a földre. Nemcsak éppen a napfény miatt. Hanem a kalap, amely már tizenhat éve szolgálta, nem nagyon illett' az ünneplő rend ruhához. Aztán kifeszitette medáliás mellét és büszkén elnézett a járókelők feje felett.

Hát egyszer csak mi történik. Jön a minoritatemplom felől egy éltesebb forma uriasszony. Meglátja a féllábu embert, a falnak támasztott mankót, a medáliát a keblen, a kalapot a földön. Megáll, kinyitja táskáját, elészed belőle valamit, bedobja a kalapba és szó nélkül tovább megy. Kukó meghökkenve nézett a kalapjára. Bizony tiz fillér volt abban. No még ilyet. Nyilván rokkantnak vélte őt a kegyes uriasszony. Még utána kiálthatott volna, de nem akaródzott neki kiáltani. Mindjárt jött másik járókelő is. Ez szintén meglátta a mankót, féllábat, medáliát, kalapot. Beledobott két fillért. Aztán már többen hullámoztak a templom felől, úgy látszik, most lett vége a délelőtti misének. Javarésze adott valamit. Voltak közömbös és ellenszenves emberek, akik érzéketlenül továbbhaladtak, de a többség mégis inkább adott. Ez roppant megtetszett Kukónak. Mihelyt ember közeledett, rögtön az ég felé fordította tekintetét, mintha neki az egészhez semmi köze nem volna.

Déli harangszókor kiszólt neki az inas, hogy jöhet ebédelni. Gyorsan megolvasta a pénzt. Hetvenhat fillér gyül-t már össze, meg egy csehszlovák ötkoronás. Kukó gyorsan megebédelt és fürgén sán- tikált vissza a kapu elé. Üldögélt tovább. Két óra után a ház ura lépett ki a kapun. Ment feketézni a kaszinóba.

— Szervusz, Kukó.

— Szervusz, Károly ur.

— Nini, hát te mit csinálsz itt? Koldulsz?

— Én? — válaszolt Kukó sértődött gőggel — én? Soha nem koldultam az életben.

— Hát ez a kalap micsoda?

— Letettem a földre. Nincs Jogom a saját kalapomat a földre tenni?

— De pénz van benne — szólt Károly ur, kitünően mulatva az eseten.

— Lehet — felelt Kukó dacosan megőrizve komolyságát —, ha odahajigálják, az ő dolguk, én arról nem tehetek.

Károly ur nevetett és ment a kaszinóba. Kukó kissé haragudott rá. Ott maradt alkonyatig. Délután még sokkal több volt a járkáló. Alkonyaikor volt neki egy pengő hatvanhárom fillérje és a csehszlovák pénz. Azzal szépen bekászálódott a szobájába. Helyet keresett a pénznek. Volt egy régi bádogdoboza, amelyben eltett rák érkezett valaha a házhoz, ö vegyes gombokat tartott benne. A gombokat most más dobozba száműzte és a dobozba rakta a pénzt. Magát a dobozt betolta az ágya alá, egészen a falhoz.

Egész héten a vasárnapra várakozva dolgozott. Vasárnap reggel megint kiült ugyanúgy, ünneplőben, medáliával, mankóval, kalappal. Keresett két fülér hijján egy pengő ötvenet. Következő vasárnap két pengőt. Ez így ment hetenként. S az uj berendezkedéssel együtt hirtelen természete is bámulatosan megváltozott. Minden átmenet nélkül fukar lett. Már ’nem akart semmit maga venni. Uj borotvát a gazdájától kunyorált. Uj cipőt az inadtól. Ki nem adott volna tiz fillért a világért sem.

— Kinek gyűjtőd ezt a rettenetes sok pénzt — kérdezte egy vasárnap Károly ur nevetve a kapuban —, hiszen senkid a világon.

— Az ember sose tudhassa, mi lesz — vetette vissza Kukó türelmetlenül és haragosan.

ősszel egyszer az történt, hogy Kukónak kedve támadt megnézni, jó-e már a szőlő a lugasban. Otthagyta munkáját, lement a gyümölcsösbe. Megevett egy rettentően savanyu fürtöt, aztán indult vissza. Az udvaron nagy volt a zenebona, a komondorok veszettül ugattak egy harmónikás ké- regetőt, aki ott állt a véletlenül üresen hangvott cselédkonyhában, éppen a Kukó küszöbe előtt. Kukó dühösen rákiabált és elkergette. Az emeleti folyosóra ekkor nézett ki Károly ur, hogy lássa, mi az a pokolvásár odakint. Kukó nagy indulattal kiáltott fel neki:

— Károly ur, ez tűrhetetlen állapot. Sose kapok zárat az ajtómra? Az ember egy pillanatra nem teheti ki a lábát. Piszok koldus népség.

És sietett befelé, hogy az ágy elé hasalva kikotorássza a dobozt és megolvassa a pénzt. Mérges, motyogó szitkozódása még bentről is kihal- ■1 átszőtt.