Prágai Magyar Hirlap, 1938. április (17. évfolyam, 76-99 / 4519-4542. szám)

1938-04-24 / 94. (4537.) szám

RégiT átra-i árók Irta: Dr. Nemény Vilmos (Késmárk) Genersich Keresztély, a Szepesség egyik legjobb régi krónikása írja „Denkwürdig- keíten dér Stadt Késmárk" cimü, 1807-ben megjelent munkájában, hogy husvét volt, amikor Laszky késmárki várkapitány fiatal felesége, alighogy 1565-6en a Szepességre érkezett, nagyobb kísérettel kirándulást rendezett a Tátrába, a Zöldtó völgyébe. Ez a réges-régi húsvéti esemény, pászto­rok, aranykeresők és kincskutatók Tátra- járása után az első szervezett hegyi turista­kirándulás, ráirányítja az emlékezést a régi Tátra-járókra, akik a figyelmet már száza­dokkal ezelőtt ráterelték a Magas Tátra hegy világának varázslatos szépségeire. Az első Tátra-járók majdnem kivétel nélkül evangélikus lelkészek és a most már 400 esztendőnél is idősebb késmárki lí­ceum, akkor latin iskola, tanárai voltak. Német egyetemeken végezve tanulmányai­kat, a teológián kívül más tanulmányokkal is foglalkoztak és amikor a Szepességre visszatértek, elsajátított ismereteiket és ta­pasztalataikat itthon gazdagon értékesítet­ték. Ezeknek a férfiaknak és a késmárki líceumnak köszönhetők a Tátrára vonat­kozó élső ismeretek: a líceum, mint a Kár­pátvidék legrégibb úttörője, a Tátra-kuta- tás terén is úttörő érdemeket szerzett. Egyik rektora, Kunsch Ádám már 1590- ben járta diákjaival a Tátrát. Bocatius, az eperjesi kollégium rektora őt kérte fel ka­lauznak, mikor tanítványaival szintén a Tátrába ment. Pedig' akkor a közhit szerint sárkányok lakták a Tátra barlangjait és a hegyek kincsét gonosz szellemek őrizték. A késmárkiak leggyakrabban a Zö'ldtó völ­gyét keresték fel és írták le, mivel Kés­márkhoz ez a völgy esiik a legközelebb és innen közelíthető meg a legkönnyebben. A Tarpataki és a Felkai völgyet, mivel távo­labb esett, már ritkábban keresték fel, még kevésbbé az ezeknél nyugatabbra eső völ­gyeket. Kivételt a Csorbái tó fölött időjós­ként égbenyuló Kriván képezett, amelyet a tizenkilencedik század elejéig a Tátra leg­magasabb csúcsának tartottak és híressé vált aranybányái következtében a legtöbb Tátra-kutató megmászott. A Tátra nyugati része felé a Buchho'ltzok irányították a he­gyek látogatását és Mauksch Tamás lel­kész. amikor 1797-ben rábirta Csáky gró­fot Ótátrafüred alapítására. I Idáig azonban még messze volt az ut. Először Fröhlich Dávidnak, kora egyik leg- tudósabb emberének, III. Ferdinánd ,.csá­szári matematikusának" kellett eljönnie és —• a hagyományok szerint — 1615-ben a Lomnici csúcsot megmásznia, hogy az ő nyomán azután megteremtődjön a tátrai turisztika. Neki köszönhetők a Tátrára vo­natkozó élső adatok. Főmüve egy latJn- nyelvü földrajz, amelyben ismerteti a Tát­rát, ebben a könyvecskében van meg az első tátrai csucsmászásnak a leírása is. „Viatorium" cimü útikönyve kalauzul szol­gált azoknak a diákoknak, akik a Szepes- ségről —■ legtöbbnyire gyalog — a német egyetemi városokba igyekeztek. Fröhlich Dávid első hegymászása volt a ki­indulópontja annak a tátrai kutatásnak, amely azután a ragyogó tradidóju tátrai alpinizmushoz vezetett. A második, ki a Tátrát — már az ak­kori viszonyokhoz mérten — bejárta, Augustini ab Hortis Keresztély volt, III. Ferdinánd udvari orvosa, a bécsi füvészkert megalapítója, aki Kés­márkra visszatérve szülővárosának orvosa lett. A törpefenyő lepárlása által nyert és a maga ko­rában hiressé vált kárpáti olajnak ugyancsak Augustini volt a feltalálója. Ebben az időben névtelennek maradt Tótra-járó is volt: 1683-ban jelent meg az „Ungarischer oder Dazianischer Simplicissimus", amelyben igen érdekes Tátra- leirást közölt egy boroszlói diák, aki a késmárki liceumot járta. Ez a leírás már igen használható tanácsokat is adott a turistaifelszierelés szem­pontjából, beszél hivatásos hegyivezetőről, aki indulás előtt megvizsgálja a diákok felszerelését, térdvasakkal, karvasakkal, hegymászóbottal lát­ja el őket, kötele is van, pontos úti terveket csi­nál, elhelyezi a társaság neveit tartalmazó lapo­kat egy dobozban a hegycsúcson, útközben könyvből nézi az irányt és maga is készít tér­képészeti feljegyzéseket. A „Simplicissimus" megemlíti Fröhlich Dávidnak egy 44 évvel előbb megjelent munkáját is és ezen a címen adja az útleírást: „Wie Simplicissimus mit fünf Studen- ten sammt einem Wegweiser drei Tag das Car- pathische höchste Gebirg durchkrebselt." A régi Tátra-járók között elsőrendű helyet foglalt el a késmárki Budhholtz-család: id. Buch- holtz György és két fia, ifj. Buahholtz György és Buchholtz Jakab voltak a 18. század máso­dik feléig a legalaposabb Tátra-ismerők. Id. Buchholtz György késmárki lelkész rendkívüli ját s bár nyakig begombolt, mégis úgy tű­nik, mintha nem is ruhának volna rajta a ruha, hanem csak hogy hangsúlyozza, mi­lyen szép, friss és ápolt. majdnem mindig egyedül voltak Bellával. Pethesnek sok dolga volt a klinikán, ahogy Bella hangoztatta, de ha délben vagy késő délután megjelent s néha együtt mentek va­lahová, mindig tökéletes udvariassággal vi­selkedett Irmával szemben. De Irma mindig elfogódott volt, ha velük jött. Szinte örült, hogy Belláék körül nem volt olyan nagy társaság, mint gondolta, mert miként Bella említette, a legtöbb ismerős még nem jött haza a nyári szabadságról. Egyszer egy hű­vösvölgyi sétán nagyobb társasággal talál­koztak, de akkor is csak elmenőben álltak meg pár szóra s Irmát amúgy röviden mu­tatták be: ... egy rokonunk ... Irmát ekkor * megütötte ez a szó, hogy „egy rokonunk”. Miért nem „az unokanővérem” . . .? De ezt hamar elfelejtette, mert Belláék továbbme­ntben megduplázták a kedvességet. Hét nap múlt már el azóta, hogy feljött Pestre. A délutáni sétához megint együtt öltözködtek Bellával, • mert Irma kissé bi­zonytalan volt azóta, hogy Bella az első na­pokban mindig mást tanácsolt, mint ami már rajta volt. S mert egy-egy tűzéssel, a ka­lapjának megigazitásával már Irma is úgy találta, tényleg csinosabbra, fessebbre tudta változtatni ugyanazt a ruháját. Csak a fri­zurájával nem volt megelégedve Bella. Irma sokszor elnézte szép sima fejét, mely olyan egyszerű s mégis oly különlegesen szép volt. Bella hátramosolygott a tükörből: — Nos ne vegyük elő azt az ollót? Irma mo^iedt: —- Isten m^nts! Mit szólna a mama, hogy­ha úgy jönnék haza! —- Na hallod — nevetett Bella —, bo­csáss meg. ahhoz már csak elég öreg vagy, hogy azt tedd, amit akarsz! Irma elröstelte magát. Tényleg nevetsé­ges. Vén fejjel úgy félni%az édesanyja véle­ményétől, mint kisiskolás korában. Még el­nézte egyideig Bellát, amint fényesre kefélte a haját, aztán lassan lebontotta a hosszú fo­natokat, melyek a végük felé már ugyan na­gyon megritkultak s hátul összefogva őket, hosszan nézegette magát. — Nem is volna talán rossz fejformám?-— tanácstalankodott. Bella belebujt a ruhájába s csak annyit mondott: — Gyere. Meglátod, olyan jól fog állni, hogy majd magadra sem ismersz! Bella határozottsága szuggesztiv hatással volt. Sokkal hamarább megtörtént a dolog, mint Irma álmodta volna. Nevetve forgoló­dott a tükör előtt, mikor a fodrász elkészült. Nem, tényleg nem állt rosszul. Valami uj­jongó, gyermekes öröm szállt föl a mellében. Úgy érezte, mintha néhány évvel megfiata­lodott volna. Kalapot is vettek. Csinosát, fiatalosat, drágát. Irma otthon soká ült a tükör előtt. Ó, milyen más is volt az élet itt a nagyvá­rosban! Este moziban voltak. Valami forró s ér­zelgős darab pergett előttük a vásznon. Irma csöndesen ült Pethes mellett a zsölyében, srótlan, de szive mélyéig földulva. A karjai elgyöngültek a vágytól, szinte úgy érezte, leválnak róla, hogy elszálljanak valakinek á nyaka köré fonódni, boldogan és beteken. Nehezen nyelte vissza a könnyeket. A vacsoránál megint bor került az asztal­ra, mely pár napig elmaradt, mintegy jelez­ve, hogy az örömmel fogadott kedves ven­dégből megszokott családtag lett. Ekkor, a nap élményeitől s a finom bortól fölhevülve, Irma hosszadalmasan s egy kicsit kicifrázva elmesélte szívügyét. Azt a szerény kis szív­ügyet, mely a hosszú délutánok kézimunkás unalmát kis bánattal, csekélyke reményke­déssel töltötte meg s mely tárgyilagosan te­kintve, tulajdonképen alig volt más egy kis reménykedésnél. Mert a nála öt évvel fiata­férfiu volt. Páratlanul mozgalmas életet élt, tele keserűséggel és nélkülözéssel. Volt idő, amikor elvették lelkész! stallumát — 1643-tól 1723-ig élt — és mint kereskedő kereste meg kenyerét: tutajon utazott a Poprád-, Dunajec- és Visztula-folyókon Danzigig. Hogy mennyire tisztelték, arra jellemző, hogy evangélikus pap létére a katolikus templomban temették el, ami abban az időben hallatlan eset volt. Az ő tollá­ból származik a Tátra első részletesebb leírása: „Das weit und breit erschoflene Zipser Scihnee- gebürge", 1719-ben irta, de nyomtatásban csak 1899-ben jelent meg. A könyv, egyes helytelen­ségektől eltekintve, kitűnő képet ad a Tátráról: már négy régióba osztja fel a Tátrát, rét, erdő, törpefenyő és sziklarégióba és leírja ezek nö­vényvilágát is. Ebben a könyvben van a Szaló- kí csúcs 1664-ben történt első megmászása is: több társával a Tarajkáról a szalóki gerinc men­tén jutott fel Buchholtz a csúcsra és ezzel meg­kezdődött a Tátra nyugati részeinek feltárása is. Az ótátrafüredi savanyuforrástól indultak el, amelynek ez a fürdőhely létesülését köszönheti. Id. Buchholtz György szakszerű sportturista volt, de nem kisebb az érdeme két fiának sem. Ifj. Buchholtz György 1723-tól 1737-ig a kés­márki líceum rektora volt és iskolai kirándulá­sokat vezetett a Kopa-hágóra, a bélai mésrhe- gyeldbe és a Zergehorgosra, amelyekről pontos feljegyzéseket készitett és pontos felméréseket végzett a deményfalvi cseppkőbarlangról is, amelyet ebben az időben már ismertek. 1717- ben részletes térképet készitett a Tátráról, ame­lyen tizenkilenc csúcsot nevezett meg. Buchholtz Jakab is állandóan járta a Tátrát. Szücsmester volt. szakadatlanul gyűjtötte a természet ritka­ságait és nagy volt a vándorlási kedve. 1754- ben Lotharingiai Ferenc császár megbízta a Kárpátok érceinek kutatásával. Két Tátra-leirása maradt ránk és egy hatalmas dombormű, ame­lyet 1746-ban készitett és amelyhez a természe­tes kőanyagot a helyszínen szerezte be. A tizennyolcadik század második felében ifj. Augustini ab Hortis Sámuel utazta be a Tát­rát. Híres mineralógus volt ez a szepesszom- bati lelkész, aki nagy ás ványgyüjte mennyel di­csekedhetett. A liptói Tátra első leírását Bél Mátyás adta, a tizennyolcadik század nagy ma­gyar historiogeografusa. Magyarországról szóló könyve 1723-ban Nürnbergijén jelent 'mégi és ebben úgy a Magas Tátrának, mint a liptói Tát­rának részletes ismertetése érdekes. Az első nyomtatásban megjelent könyv, amelyet kizáró­lag a Tátrának szentelt a szerzője, Czirbesz J. A. iglói lelkész „Kurzgefasste Beschreibung des karpatischen Gebirges" cimü, 1772-ben megje­lent munkája volt. Czirbesz Fröhlich, Bél Má­tyás, Augustini ab Hortis Sámuel és két vezér­kari tiszt adatait is felhasználta a saját megfi­gyeléseivel együtt, csakis hiteles forrásból me­rített és minden valószínűtlennek látszó adatot mellőzött. A dpszerek közül azután az eddig említett úttörők munkáját folytatták Asbóth János, Mauksch Tamás lelkész és híres bota­labb állatorvos csak unalmában ült be néha Irmához, mert rokonszenvesnek találta a leányt s mert egy-egy újságot elolvashatott, mielőtt az előfizető eljött érte. De Irma jelezte és kissé fölhevült hangu­latában tán maga is elhitte, hogy Boros, az állatorvos igen meg lesz lepve az ő uj frizu­ráján és valószínűleg — tette hozzá egy kis kacagással — ki is fog tőle kapni... Pethes a lámpába nézett és erősen szívta a cigarettáját, Bella egy almát hámozott s nem szólt semmit. Később Irma érzelmesen hálálkodott, hogy olyan kedvesek hozzá s hogy annyi mindent látott, hogy milyen kár. hogy már csak pár nap, legszívesebben örökre itt maradna... Bella nevetve jegyezte meg, hogy akkor mit csinálna Boros, az állatorvos, meg a hi­vatal? — Hát ha nem is lehetek mindig itt, de most már gyakrabban jövök majd Pestre. Bella hozzátette: — Csak ne lenne ez a Pest olyan messze tőletek... , Midőn aludni mentek, Irma még vissza­ment, még mondani akart valamit Bellának. Az ajtó tenyérnyire nyitva volt s ő látta, hogy Pethes bent van, hogy fölkapja a csu­pa csipke asszonykát s körülhordozza a szo­bában. Ez beléfájdult. Hát ilyen is vanl Harag­gal gondolt Borosra. Visszament a szobájá­ba, végifeküdt az ágyon s valamilyen ki­mondhatatlan nehézségtől a mellében egy­szerre sírva fakadt. — Hát ez az élet, — gondolta. — Ez az ápolt, forró, kulturált erotikával átitatott otthon, ez a sok szin, szórakozás, jó étel, nagy igény, ez az élet... — Valami tompa melanchóliával érezte, milyen messze van ez tőle, milyen vágy csak, milyen epizód csak, hogy egyáltalán meglátta. Ó, élni, elmerülni a színes forgatagban, levetni ezt a régi ént, mint egy elnyűtt ru­hát! «• • nikus (1749—1832), Genersich Károly teoló­giai tanár (1761—1826), Berzeviczy Gergely, a neves közgazdász és Hunfalvy János, a kitűnő földrajzi iró, majd az 1873-ban megalakult Kár­pát egyesületben a Szepesség legjobbjai. Amig a 18-dk század második feléig a Tátrát’ csakis a szepességiek járták, addig ennek a századnak a vég,én már idegen kutatók is fel­bukkantak a Tátrában. Először az osztrák szol­gálatban álló Johann Bhrenreich von Ficbtel jelent meg itt 1788-ban, aki a Tátra délkeleti oldalát járta be, de nem tudott eléggé gyönyör­ködni a természetnek ebben a remekművében.' ö volt az első, aki a Kriván magasságát a Du­na vizszintjétől számítva 2000 ölre becsülte. 1792-től 1794-ig időzött a Tátrában és Liptóban a francia Haquet, aki a bécsi kormány meg­bízásából utazta be harminc évig a Kárpátok hegyláncolatát Romániától Morvaországig- Meg- mászta a Krivánt, amelynek magasságát 1231 ölben állapította meg,, még más csúcsokra is fel­ment és tapasztalatait „Neuste physikalisch- politische Reisen durch die dacischien und sarmatischen oder nördlichen Karpathen" ci­mü könyvében irta meg. 1739-ben az angol Townson járta a Tátrát: magyarországi utjá­nak leírása 1797-ben jelent meg „Travels in Hungary címen Londonban. Ebben „Alpine Exkursions című fejezetben irja le tátrai útját, melyet Hans Gross nevű vezetővel tett. Főleg az állat- és növényvilággal foglalkozott, de tanul­mányait a történelemre és földrajzra, a művelő­dési viszonyokra, a népszokásokra, a kereske­delemre és a bányászatra is kiterjesztette. Járt az Aggteleki barlangban is, ahol Csokonai Vi­téz Mihály 1801-ben megtalálta Townson nevét belékarcolva egy sziklába. 1813-ban Wahlen- berg, a híres svéd botanikus járt a Tátrában, amelyet a Koprovavölgytől a bélai mészhavaso- kig terjedőnek mondott később Magyarország­ról megjelent müvében. Wahlenberg irta le el­sőnek a Tátra egész flóráját és igy azt a bota­nikusok számára hozzáférhetővé tette. 1818-ban Beudant, a neves francia geológus kereste fel a Tátrát, ahol széleskörű geológiai kuta­tásokat végzett. Ezeknek az idegen Tátra-ku­tatóknak a kortásai közé tartoztak Asbóthon, Genersichen és a fentebb már említetteken kívül Genersich Sámuel késmárki orvos is, aki 1798-ban adta ki „Florea Scepusiensis denchus" cimü müvét, amelyhez hét évig gyűjtötte ada­tait a Tátrában és a Szepességben. Zipser Ch. A. „Versuch eines topographisch-mineralogi- schen Handbuches von Ungam" cimü könyvé­ben közli a Tátrában gyűjtött idevágó adatait. A régi Tátra-járók tátrai irodalma méltó befe­jezést nyert Albert Sydow „Bemerkungen auf einer Reise im Jahre 1827 durch die Beskiden nach den Zentralkarpathen" cimü részletes, szakszerű, kiváló müvével. És végül álljon itt, mint tátrai húsvéti em­lék, az, amit a legnagyobb magyar költő, Petőfi Sándor mondott, amikor 1845 husvétján Kés­márkot is felkereste és a líceumi ifjúság fák­lyászenével fogadta: ........Templomba jöttem én , óriási templomba, melyet Eperjesről jövet a Branyiszkó hegyormáról pillantottam meg először. A bérces Szepesség ez a dicső temp­lom, oltára a fényes Tátra, mdyen reggel a nap tüze ég, szószéke a késmárki láceum...“ ______________1938 április 24, vasárnap. Fa ntasztikus tervek forogtak az agyában, hegy itt marad, hogy megélhetést teremt magának és szépen, finoman él majd itt, a nagyvárosban. De szerdán mégis elutazott. Belláék ki- kisérték a vonathoz. Autóval mentek, ők is utaztak, de másfelé, háromnapos kirándu­lásra, ismerős társasággal. Irma szívesen velük tartott volna — még nem járt le telje­sen a szabadsága —, de Bella csak az utol­só pillanatban, mikor már mindent összecso­magolt, mondta: — Kár, hogy nem jöhetsz velünk! A nyugatinál kiszállva, sietve bucsuzkod- tak, mert a hordár már szaladt Irma bőrönd­jeivel. A bucsuzkodást kedvesre szinezve, igen nagy szívélyességgel váltak el s mig Pethes, mikor az autó megindult, visszafor­dult, mintegy végleg elintézve az ügyet, Bella még hosszasan integetett a tovagör­dülő kocsiból. A vonatban Irma a szemét lehunyva visz- szadőlt a pádon, mig a gyors ritmikus kat­togással vitte ismét hazafelé. Föl-fölnyiló pillái mögül látta, hogy kint az éjjel lehullt az első dér s a tarlók fölött huzva vonulnak a vadlibák. Minden olyan józan volt, olyan rideg. Úgy érezte, hogy ez most már igy lesz ez év és jövőre és két év múlva és igy tovább változatlan egyhan­gúságban. Egy kövér gabonakereskedő aludt szem­ben, beledőlve a sarokba s a szakasz másik végén egy anya csomagolta ki a zörgő pa­pirosok közül a kávésüveget, mert már dél­felé járt az idő s a két gyerek nyügöskö- dött. Ekkor olyan fájdalmas keserűség szállt föl a szivében, hogy a homlokát a tenyerébe hajtotta s hagyta, hogy könnyei az ölébe hulljanak. De később, hirtelen eszébe Jutott a két le­vágott hajfonat, mely a bőrönd fenekén pi­hent s az aggodalom —< vájjon édesanyja mit szól majd, hogy levágatta — elmosta a nagy keserűséget a szivéből. 8 ^RA:<IAI-A\\GtAR-HrKLAB gry?sygai^^v^iftÉi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom