Prágai Magyar Hirlap, 1935. október (14. évfolyam, 224-249 / 3776-3801. szám)
1935-10-06 / 229. (3781.) szám
BESZÁMOLÓ írja: Sándor Imre BIZALOM Egy francia nyelvtanárnővel beszélgettem a minap. Érdekes és értelmes hölgy, aki sportszerű okossággal arra használta hivatását, hogy beutazta a félvilágot és fajának éles logikájával és becsületes kritikai képességével valóságos Röntgen-felvételeket tud adni a látottakról és tapasztaltakról. Ahogy országokat, városokat és népeket jellemzett, vaskos útleírások okos kivonataként hatott, többet tudott elmondani például. Newyorkról egy fél óra alatt, mint amennyi e városról való sűrű olvasmányaim emlékeképpen bennem megmaradt. Keresztmetszet és mélyrajz, faj és mdljő karaktervonalainak éles találkozása a kép, amit nyújt, nem hideg, de izgalmas, itt-ott szenvedélyes szavakban. Kellemes meglepetés, amint egyszerre — csapongó modorában — azt mondja: — Ami a népet illeti, a parasztot illeti, a magyar paraszt az, aki nekem legjobban tetszik. Ah, ils sont tant comme il faut! Meglep a kijelentés, mert azt hiszem, hogy a hölgy udvariaskodni akar, de szó sincs róla, a hölgy rögtön történettel indokol: — Magániskolába hivtak meg egy dunántúli városba. Leleveleztem a dolgot, szerződést kötöttünk és egy szeptemberi napon elutaztam Budapestről az angol tanárnővel együtt, akit szintén szerződtettek. A hiba ott történt, hogy távirat helyett levelet küldtem, a levél nem érkezett meg idejében, nem várt senki sem az állomáson. Kocsin mentünk be az ismert címre, zuhogó esőben. Becsengetünk a lakásba. Kerek- képű, fiatal cselédlány nyit ajtót, bizalmatlanul végignéz bennünket. Be akarnak menni a lakásba, szó se lehet róla. Nem tudjuk egymást megérteni, a lány jelekkel magyaráz, hogy úrnője nincs otthon, ő pedig nem enged be senkit sem a lakásba. Percekig tart az értelmetlen és kétségbeesett tanakodás, végre a podgyászunkra mutogatunk, hogy legalább azt tegye be a szobába. A lány fogja a koffereket, a keskeny nyíláson beemeli őket, aztán becsapja előttünk ajtót és ráfordítja a kulcsot. Semmit sem lehet tenni Váltakozva topogunk a léghuzatos lépcsőházban és kint az uccán, az esőben. Félóra telik el, ekkor újabb vállalkozásba kezdünk. A házban van egy textilkereskedés, oda megyünk be. Gyenge német tudásommal igyekszem magam megértetni és tanácsot kérek. A kereskedő a vállát vonogatja, 6 se tud kezdeni semmit sem az idegenekkel. Meg kell várni a lakás tulajdonosnőjét, aki kint tanít egy távoli iskolában. Mikor szokott hazajönni? Öt óra után. Ekkor még nem volt három óra. A kereskedő hellyel kínál meg, de én izgalmamban nem tudtam leülni. Inkább ki az esőbe. Öt perc múlva kijön a kereskedő egyik alkalmazottja — megszántak bennünket, a vonaton valami a szemembe ment, izgalmamban egészen vörösre dörzsöltem, azt hitték, hogy sírtam — és behívott az üzletbe. A kereskedő közölte, hogy felmehetünk a lakásba, a cseléd be fog engedni, ők már beszéltek vele. A cseléd valóban beengedett, bizalmatlan arccal somfordáit mögöttünk, bevezetett bennünket a szalonba és kívülről ránk zárta az ajtót. A szalonban filigrán kis karosszékek voltak, kinyujtózni se lehetett. Ekkor már nevettem haragomban. Két óra hosszat gubbasztottunk, ázott madarak, a ripszszékeken. — Aztán megjött a háziasszony és minden a legnagyobb barátságba olvadt fel. A parasztlány szégyenkezve nevetett, ha ránk nézett, mi dicsértük óvatosságáért, de ő szégyelte magát és igyekezett kiszolgálni bennünket, amennyire csak tellett tőle. Aztán múltak a napok, jól éreztük magunkat, kezdődött a munka. A parasztlány érdekelt tovább is, nagyon magabiztos, öntudatos teremtés volt, a munkaadóm segitsé- gével kikérdeztem családi viszonyai felől is. Közeledett az első vasárnap. Szombaton a háziasszonyunk közölte velünk, hogy a leány, Marié, hazamegy a szüleihez, egy közeli faluba. Kéret bennünket, a vonaton valami a szemembe ment, mutatni a hazáját. Én boldogan beleegyeztem, mindenütt imádom a népi életet, angol kolleganőm kicsit húzódozott, de aztán 5 is velünk, jött. — A faluban aztán gyönyörű élményünk volt. Oh, comme c'était magnifique! Valóságos lakodalom volt ott. Pedig a lány aligha Írhatott haza, hiszen csak szombaton hivott meg bennünket. Mennyit kellett ott enni és mennyit kellett ott inni, mon Dieu! Azok az egyszerű emberek, azok a finom, nyugodt gesztusok. A mozdulatuk, viselkedésük, mosolyuk oly öntudatos és egyszerű volt, mindnyájukat be lehetett volna ültetni akármely úri társaságba. És az a tisztaság. És az a rend. És délután cigányok jöttek és táncoltunk. Csárdást. Marié kérdezte meg előbb jelekkel, hogy akarunk-e. Persze hogy akartam. A legények biztonsága és tüzes- sége. Cette ardeur! — Miért is mondtam el? Igen. Ugyanaz a leány, aki becsapta az orrunk előtt az ajtót, később elvitt bennünket a családjához és fényesen megvendégelt bennünket. Lehet, hogy jóvá akarta tenni vélt hibáját, de a lényeg mégsem ez volt. A lényeg az volt, hogy megjött a bizalma hozzánk. A néhány nap alatt meg sem ismerhetett bennünket, csak éppen valami varázsszóra eltűnt a bizalmatlansága. Az asszonya szava volt itt a varázsszó, a tekintély szava, amiben hitt és egyszerre megváltozott minden. Percnyi hallgatás után hozzátette: — Persze, a kép csak úgy teljes, hogy a leány kezdetben bizalmatlan volt a végtelenségig. A magyar parasztról való elképzelés csak igy természetes és egészséges. Minden nép karakterének alapvonása az idegennel szembeni bizalmatlanság, ó, a francia még sokkal bizalmatlanabb és talán sohasem jön meg a bizalma az idegen iránt. Ez bizony szomorú. Hallgattunk. A hölgy talán azért, mert nem akarta közölni, hogy miket gondolt tovább, én pedig a zavar miatt, hogy nem tudom magam tökéletesen kifejezni francia szóban. Körülbelül ilyeneket szerettem volna mondani: — Igen, a nép bizalmatlan és, sajnos, a legtöbbször minden oka megvan rá. A magyar valóban tulgyorsan nyer bizalmat az idegenhez és erre a sajátságára már sokszor ráfizetett. És mégsem szabad elvesztenie bizalmát, mert a fejlődésnek éppen a bizalom irányában kell történnie. Valóban szükség volna a tekintélyi szóra, ami parancsolóan megadja a bizalmat, amire minden ember úgy hallgathat, mint hogy a cselédlány hallgatott úrnője szavára. De hol van ez a tekintélyi szó, amire biztosan építhetünk, amiben sohasem csalatkozhatunk? Az élet és a megélhetés csak akkor válhatik biztonságossá és kiegyenlítetté, ha bizalmon alapszik, ahogy most azért nehezedett el az élet, mert elvették tőlünk a bizalmat. — Talán az a világ egyetlen baja, hogy elvesztette a bizalmát, — mondtam mégis fennhangon. — Valami erőszakos katasztrófa megfosztotta bizalmától. A hölgy sóhajtott. Most már tudtam, mire gondol. És elkezdtünk beszélgetni világpolitikáról. Ez a beszélgetés szintén elég érdekes volt, de semmiesetre sem bizalomgerjesztő. Vasárnap délután fíafotaszeóen írta: Szombathy Viktor (Kolozsvár.) Autónk is szinte ünnepi csendben fut az országúton. Hepe-hupás dombokon át futunk, tar hegyek mosolyognak ránk s messzi, valahol a kék ég alatt a gyalui havasok ködlenek. Vasárnap délután van s Kovács Lászlóék, az Erdélyi Helikon szerkesztői világlátni hivtak a kalotaszegi vidékre. Szokatlanul jó az ut. Kolozsvár után már néhány kilométerrel kezdődnek a falvak, ezek a „székely-kapus** barátságos falvak s kíváncsian ismergetem házaikat, vizsgálom udvaraikat, tekintge- tem az arcok kifejezését, vonásait: mennyiben egyeznek a csallóközi arccal, vagy mennyiben különböznek tőlük. Úgy integetünk nekik a suhanó autóból, mint rég nem látott testvéreknek. Egy kis filozofálásra is jut idő, amíg el nem érjük a kijelölt falut s azon tűnődünk: mégis milyen nagy a ma" gyár közösség, mily hatalmas távolság választja el nemcsak földrajzilag, hanem lelkileg, nevelésben, világnézetben, körülményekben a gömöri palócot s ezt a kalotaszegi magyart. Egy a nyelvünk s milyen mások körülményeink! E völgy történelme mennyire más emlékeket lehel, mint például a nyitrai síkságé ... A „mérnök ur" hazája Az autó újabb s újabb falvakat érint s félóra múlva már a Kalotaszeg falvait járjuk. A Kalotaszeg legnagyobbrészt magyar s még a nagyon hiányos tájékozottságu újságolvasót sem kefll felvilágosítanunk arról, hogy Kalotaszeg néprajzilag, az ősi magyar viselet szempontjából egyike a legérdekesebb vidékeknek. Nyolc-tiz község, szinpompás népviselet, nagyszerű, zamatos magyar beszéd, — ez már a „mérnök ur“ hazája s a mérnök ur nem más, mint maga Kós Károly, aki Kalotaszeget választotta hazájának, annyira megihlette a vidék költői szépsége, az emberek lelke s annyira fellelkesitette a régi építkezés, a hajdani formák tanulmányozása. Kós Károly eredetileg építészmérnök. Később iró is lett s egyre inkább belémerült Erdély történelmébe: Attila király ihlette meg s a régi magyar elődök. író és szerkesztő. A legérdekesebb emberek egyike: a kalotaszegiek messziről megismerik lovasfogatát, amint végigbandukol a falvakon s érdeklődik a bajok, örömök iránt. Ha iskolát, templomot kell tervezni, Kós Károly készíti el jósziv- vel, köszönöm-szóért, ha tanács kell a népnek, ad megszivlelhetőt, tavasszal szántvét enmaga. Mint egy ősmagyar, — mondják szeretettel az ismerősök. Már-már legenda övezi. S ez az ő szerelmes vidéke. Ezt rajzollja, írja, ennek tervez hegyestornyu templomokat, — rajzai révén magyarságszerte ismerős lett a kalotaszegi építkezés. Kőrösfőn, a református templomból éppen szállingózik ki a nép. Istentisztelet utáni percekben vagyunk. Meg kell, hogy csodáljuk a népviselet gazdagságát: ez a viselet olyan, mintha régi erdélyi nagyasz- szonyok szálltak volna alá a képrámákból s most földön lebegnének. Szinpompáját, rajzának finomságát csak lerajzolni illenék. A nők szokatlan hosszú, redőzött szoknyája magas, jóvonalu alakot ád, arisztokratikus ez a viselet, a „bokorugró-szok- nya“ vidám alföfldiessége milyen messzire van ennek a komoly, erdélyi viseletnek nemes formájától. A kőrösfői templom magas dombon áll, gótikus fatornyát ugyan javítják, formáját megbontani nem szabad mégsem. Fallal körülvett cinteremjében elhunyt lelkészek hamvai. A templom, — nos: ilyennek és csöppet sem másnak képzel el az ember egy kis fehérre meszelt, táblás-mennyezetü, faragott paddal bélelt kis erdélyi templomot, olvasmányai után ... Mintha a templom olvasmányainkból szállott volna ki. A tiszteletes szeretettel szorítja meg kezünket s végigvezet a falun. Egy kalotaszegi házban A gazdag faragásu kapuk előtt, —■ mindenütt igy van ez falun — ülnek a kőrösfői magyarok s illedelmesen köszöntik a tiszteletesükkel járkáló idegent. A faragott nagy kapu, a színes ruháju vasárnapi emberekkel olyan, mint valami kivágott színpadi díszlet. A kapu mélyében lóca is áll: itt beszélik meg a napi bajokat. A kapufaragás mintái különben ismeretesek az egész világon: a „kalotaszegi faragásának nevezett háziipari munka innen került ki. A hegyvidéki szegény nép gazdagságot csinált magának hímzéseiből, fafaragási készségéből. A tiszteletes ur hivatali szobájában látható hatalmas szekrény a kalotaszegi fafaragás remeke. írásos kézimunkáik csodálatos gazdagok ornamentikában. Az egész falu csupa művész. Nem csoda, ha az erdélyi irók, festők* idejártak ihletért. Kriesch Aladár is milyen büszkén viselte a Kőrösfői előnevet! Szabó Jánosékhoz megyünk, a „tiszta szo- bába“. Ami náluk falon, ládákban látható, az nem „kivitelre készített" müfaragás, mühimzés, hanem mind a legsajátosabb munkáik, maguknak készítették s itt láthatók a kalotaszegi varrottasok „in statu nascendi", a születés pillanatában, ahogy egy komoly professzor mondaná. Ámde, 1935 október 6, vaaSrtrap. Kalotaszeget is eléri lassankint a „mezőköf vesdi átok": faragásós, himzéses munkáik mindinkább kivitelre készülnek s félős, hogy a régi szép népipari munka helyett tucatáruk kerülnek közforgalomba. Szabó Jánosék s általában a kalotasze-? giek világot járt emberek. Megfordultak Prágában éppúgy, mint Parisban vagy Bel- grádban már. Mindenüvé viszik eladni varrottasaíkat s faragott bútoraikat. Sokat mesélnek egy Beregszászon letelepedett kő* rösfői fafaragóról, aki a kárpátaljai piac-inak ott helyben készít faragott bútort, Bécsben jelenleg kettő él belőlük, Párisban is egy, sőt még Berlinbe is jutott, Pestről nem beszélve. Ott veszik a fát s ott! dolgoznak. Szabó Jánosék is ilyen világodért emberek. Menyasszony van a családban s kész a legszebb ruháit elővenni a ládákból, beöltözni azokba rögtönösen. A vőlegény eljegyzésekor selyem- bojtot adott a lánynak, azt hajába fonja a lány, libeg-debeg a szalag a szép hosszú szoknya fölött. A lány egy tárcát s egy zsebkendőt ad a legénynek, jegyajándékul. S menyasszonysága idején egy „gerendáravaló“ szép kézimunkát kell a lánynak szőni, hogy megmutassa, milyen járatos a házimunkában. Sokáig s igen kellemesen beszélgetünk a családdal s később uj, más családokkal is. Messzi- röljött emberék vagyunk, más ország híreit hózzuk: jó néha, összetalálkozni messzi magyaroknak egymással s lélekben ölelkezni a széphajiat-u dombok árnyékában. Csodálatos gazdagságok kerülnek elő a ládafiából, Szeretnénk minden korsót, kabátkát, bán- ffyhunyadi bárányködment, varrottas zsebkendőt hazavinni, a múzeumba. Táncmulatság van az egyik csűrben. Kibéreltek a fiatal legények egy csűrt, két szál cigányt hozattak bélé s meghívták a lányságot táncolni. Már kora délután nekifogtak a táncnak, hogy semmit se mulasszanak s ugyancsak döngölik az agyagpódimentumot. Később ingujra vetkőznek a legények s úgy forgatják a gyönyörű- ruhás lánykákat. Egy-egy idősebb gazda is közibük penderül. Az asszonyok pedig körbeülik a csűrt s úgy figyelik a táncosokat. Szemük megvillan, ha bírálható eseményt észlelhetnek, tekintetük rászegeződik a táncospárokra, akik ugyancsak erős megfigyelés alá kerülnek! Hiba azonban nincs. Egyik nóta a másik után szökken élő a hurokból s a táncok műsora ugyanaz, ami nálunk: a soha nem múló csárdás és a közkedvelt „vansztep“. A vansztep valahogy megragadt a falvakban s azt többé el nem engedik. Régen porladni fognak az one-step kitalálói sírjukban, amikor még a magyar falu mindig vanszteppet (mansztepp- nek is szokták nevezni), ilyesmit táncol. Egy-egy rikoltás hallatszik. Egyébként szinte hangtalanul, fáradhatatlanul megy a tánc. Aki megizzad, kiáll az udvarra egy kicsit s megtörli homlokát. A kapukban öregebbek üldögélnek s úgy figyelik a forgalmat. Szép faragott, gazdag székely kapuk. Színes, ingó-ringó, csipkés, 'kivarrott ruhák, izes beszéd. A dombon fönn Istenháza őrzi a népét. Mindenfelé a dombokon csúcsos tornyok, fehér falvak alattunk: oly szép ez a vasárnap. S a kapuk alatt, Bánffyhunyadtól Kolozsvárig beszélgető magyarok üldögélnek, tarkaszoknyás lányok sétálnak az uccán, gyerekek énekelnek. Ilyen előkelő viseletét, mint a kalotaszegi, falun még nem láttunk. Egy pillanatra megcsap az örölk Erdély szele... Lefut a szellő a gyulai havasokról s megcsókolja a dunamenti idegent. Még a szigorú román csendőrt is megbocsátjuk, aki kihivat a csűrből s sokáig elkérdezgeti, kik vagyunk, honnan jöttünk, kit ismerünk, hogyan beszélünk, mit akarunk, mik a céljaink ... Semmi, semmi célunk nincs, csendőr ur. Nem is ismerünk senkit. Csak éppen: kezet akarunk szorítani egy erdélyi gazdaemberrel, vasárnap délután, Kalotaszegen ... ■ / '7Tr ?— — Orgonaavatás Komáromszentpé térén. Alkalmi tudósitónk jelenti: Lélekemelő, magasztos egyházi ünnepség keretében avatták föl a komáromszentpéteri református egyház uij orgonáját. Az avatási ünnepen Balogh Elemér református püspök, az egyetemes kon- vent elnöke, Soós Károly esperes és a szomszédos községek lelkipásztorai is megjelentek. A főpásztort és kíséretét a község határától lovasbandériuim kisérte be a községbe. Az avatási szertartást Balogh püspök végezte magas szárnyalásu, költőd hatású ima mondásával, majd az orgonát mély gondolatokban gazdag beszéddel átadta rendeltetésének. A díszes orgona Schőnhoffer Antal pozsonyi or gon agy áros alkotása s rendkívüli gazdag hanganyaggal rendelkezik.
