Prágai Magyar Hirlap, 1935. július (14. évfolyam, 149-173 / 3701-3725. szám)
1935-07-21 / 165. (3717.) szám
^kmajáÍ'í * itAi*iűé*iK,rÍÍKLA£ l?Jj JUuod á.L, \<tokIfiUtp. EMBER ÉS VILÁG írja: Kosztolányi Dezső Néma mozi, szívdobogással Két ízben láttam magam, a mozi vásznán. Huszonkilenc éves voltam, amikor először levettek. Egy szobába lépek, szivarra gyújtok, — akkor még szivaroztam —• s elbeszélgetek barátaimmal. Néhány nap múlva lepörgették előttem a képet. Emlékezem, akkor napokig enyhe csömört éreztem. Rágondolni se mertem. Az, aki ott mozgott, merőben idegen volt. Úgy nem vállaltam a vele való közösséget, mint némely közeli rokonunkkal, akit nem szive- lünk. Egész másnak képzeltem magam. Ahogy a képen jártam-keltem, ahogy mosolyogtam. ahogy füstöltem, az mind sértette ízlésemet. Addig még sohase láttam testi mivoltomat a tér három kiterjedésében, csak tükörben, fényképeken. Megdöbbentem, hogy mennyire nem ismerjük magunkat s az jutott eszembe, hogy elnézőbbnek kellene lennünk ellenségeinkhez, akik se- hogyse bírnak el bennünket. Másodszor nyolc esztendővel ezelőtt moziztak le. A tekercset nekem adták s én bedobtam iróasztalfiókomba, a sok papír, lom közé. Évek során néhányszor kezembe ötlött, de következetesen félrelöktem* Nem akartam szembenézni vele. Ma mégis előkerestem, elvittem egy műterembe, lepörgettem. Bevallom, bizonyos lámpaláz fogott el, mig a fényszalag kerekét bekapcsolták a vetítőgépbe s a villamosság berregtetni kezdte. Nyolc esztendő nem kis idő egy ember életében. Olvastam, hogy ez alatt teljesen kicserélődnek sejtjeink, egy parány se marad belőlük, legföljebb emlékeink tömege, a lelki folytonosság, mely összeköti múltúnkat jelenünkkel, úgy, hogy mi pusztán ennek alapján tarthatjuk a kapcsolatot régi magunkkal, mint az uj igazgatóság, mely egy vállalatot szőröstül-bőröstül átvesz a volt tulajdonostól s a kereskedelmi törvények szerint állja érte a jogi felelősséget. Vájjon milyen is leszek itten, helyesebben milyen voltam akkor ? Nem túlontúl fiatal-e a maihoz viszonyitva az a mindörökre eltűnt, soha vissza nem térő ember, aki az idő egy szintén mindörökre eltűnt, soha vissza nem térő szakaszán sétál majd elém, nyolc esztendővel idősebb mása, féltékeny és mégis jóindulatú bírája elé ? Vájjon a kor nem kalapálta-e azóta felismerhe- íetlenné koponyámat, nem véste-e tele homlokomat és arcomat átkozott, kibetűzhetetlen ékirásával annyira, hogy az összehasonlítástól megriadok s a szembesítés nagyon is fájdalmassá válik ? Ilyen kétségek közt hánykódtam, de akkor a falra vetített fénynégyszögön már inogni kezdtek az első képek, természetesen némán, zene nélkül. A zenét hozzá a ■rivem valamivel gyorsult dobogása szolgáltatta. Először is néhány lombot pillantottam meg, kertünk két fáját, egy juhart, meg egy öreg barackfát. Az öreg barackfát azóta rég megütötte a guta, ki is vágattuk, egy télen gallyaival melegítettünk teát, törzsénél fütőztünk, de itt még elevenen hajladozik a szélben, ágai mintegy terveket szőnek, végtelen jövőt remélnek. Házunk, melyben ma is lakunk, akkor épült újjá. Állványok meredeznek. Kőmüvesládákban mész és homok van. Hirtelen megjelenek a lebontott, régi tornác romjai között, nyári, fehér ruhámban, szájamban cigaretta, leülök az írógép mellé, verem a billentyűket. Nem. ez a kép nem idegen. Leszámítva azt a furcsaságot, hogy túlontúl sokat mozgok s lábaimat bohókás szaporasággal kapkodom, mint az alkalmi moziszinészek, hozzászokom a távlat sajátosságához s ehhez az emberhez is, akiben fölismerem törvényes és hiteles magamat. Egyáltalán nem fiatalosabb nálam. Közben hajam egyetlen szála se őszült meg és hullott ki. Akkor még tizenkét éves fiam egy réten szalad, fölkapaszkodik egy csemetefára, mely most összeroskadna alatta, én pedig az Ördögorom sziklájára futok s jókora köveket ha- jjgálok a völgybe. Ma is tudnék ennyire futni. Izmaim nem lazultak meg. Úgy rémlik, hogy semmise változott. Mégis, amint gombol^odik ez a nyolcvan méteres fényszalag, néhány perc — vagy néhány méter — után, szivembe nyilai valami, egy benyomás, vagy inkább a benyomások összesége, hogy ez az ember más. Sohase éreztem ilyesmit eddig, amikor régi fényképeket szemléltem. Talán a homlokán van valami, melyet egy régi nyár verőfénye aranyoz, fönn a homlokán, a kócos fürt körül egy sugár, mely azóta végképp kilobbant, vagy mozgásában van több hit, dac és hányavetiség, mint ma, vagy talán a tekintetében van olyan keménység, kíváncsiság és bizakodás, melyet többé nem lelek magamban. Néha olyasmit müvei — jelentéktelen apróságokat — melyeket ma már semmi esetre se tennék. Nyilván arra gondol állandóan, hogy mi vár reá. Szánalmas tudatlanságában kacérkodik a jövővel. Szeme gyakran a fölvevőgép lencséje felé fordul és igy most az én szemembe néz, nyolc esztendővel idősebb szemem eleven lencséjébe, kotnyeles kandi- sággal tudakolva tőlem, hogy cserélnék-e vele. Nem, nem cserélnék. Jobb ezen a messzebb állomáson, ahol most időzöm, már csak azért is, mert közelebb esik a végállomáshoz, Irigykedem rá ? Inkább sajnálom szegényt és lenézem. Figyelem őt én, aki ezt a vakmerő kirándulást teszem, visszafelé az időben. Negyvenkét éves férfi, tapasztalatoktól, csalódásoktól tetézve. Egyszerre azonban egy mozdulatától, egy tekintetétől, vagy mitől egészen el- érzékenyülök s csöndesen, szinte atyaian szólok magam elé : —- Gyerek. BESZÁMOLÓ írja: Sándor Imre Fátra Két napig voltam a Tátrában az elmúlt hét végén és bizonyára jól éreztem volna magam, ha — egyedül lettem volna. Elvégre én ismerem a Tátrát és mindig újra boldogan kitárom szemem a csúcsok felé és szívesen behunyom szemem emberi intézmények előtt. A csúcsok ezúttal nagyrészt felhők között borongtak, az emberi intézmények előtt viszont nem lehetett szemet hunyni, mert idegennel voltam ott, aki először volt a Tátrában és igy én is idegen, friss szemekkel voltam kénytelen látni. A hölgy, akit én akviráltam meg fáradságosan a Tátra számára, el volt bűvölve —■ és kiábrándult. Igen, a Tátrától volt elbűvölve és az emberi intézményekből ábrán- dult ki. Én pedig vele együtt, még fokozottabban, mert ezúttal én voltam erkölcsileg felelős a Tátráért. A hölgy végül röviden a Fis-versenyeket emlegette, amelyeknek kudarcáról olvasott és mellékesen megjegyezte, hogy az elköltött pénzből három ilyen kirándulást lehet tenni a Beszkidekbe. De nem csak erről van szó. A Beszkidek csakugyan nem a Tátra, a Beszkid-hegységnek nincs magaslati gyógy- hatása és nincs az a magasrendü turisztikai lehetősége, mint a Tátrának. Egyesek ugyan azt állítják ... és szanatóriumok is vannak a Beszkidekben ... de ezt ne emlegessük. Akinek gyógyulásra kell a Tátra, az úgyis elmegy oda, ha másképpen nem, a beteg- segélyzők jóvoltából. Igen, igy kerülnek egyre-másra a betegsegélyzők és biztosítók kezébe a tátrai gyógyhelyek, úgy látszik, ezek az intézmények tudnak korszerűen kalkulálni. .. A Tátra azonban nemcsak a betegekre számit, nem is csak a turistákra, mert azok sátor alatt hálnak és a szabadban ebédelnek. A Tátra magánvállalkozásai elsősorban az üdülőkre számítanak, a szabadságos pihenőkre. Üdülni és pihenni pedig a Beszkidekben is lehet. A Tátrában talán jobban lehet üdülni, a Beszkidekben fél-olyan áron lehet. Isten őrizz, nem akarok ártani a Tátrának, sokkal inkább hiszem, hogy használni tudok e sorokkal. A Tátra a szivemhez van nőve, gyerekkorom óta járom a Tátrát, ha nem is a bérceket, de legalább is a magas völgyeket. Emlékszem az első tátrai kirándulásomra diákkoromban, amikor junius végén hóvihar lepett meg bennünket a Csorba-tó felé vezető utón. Megdermedve érkeztünk meg a Csorba-tóhoz, jelentkeztünk a fürdőigazgatónál és ő az egyik legjobb szállóban adott szobákat a turista-diákoknak, olyan áron, amilyenen egy szerény városi szállóban sem kaphattunk volna. Pedig akkor szilárd gazdasági helyzet volt és élesebb különbségek voltak a lukszusszállók és a turistaszállók között, ó, tudom, vannak most is nagyvonalú emberek a Tátrában, a nagy magánüzemek vezetői, főleg azok, akik már ama régi időkben is ott voltak és ezek nem kicsinyeskednek ma sem, nem nézik a pillanatnyi hasznot ma sem. Ezek szívvel szolgálják a Tátrát, nem szükkeblüek, ha propagandáról van szó. Igyekeznek elérhetővé tenni a Tátrát mindenki számára, elsősorban azok számára, akik jobban tudják lélekkel mérni a Tátrát, mint zsebbel. írókra és művészekre gondolok, akik számára mindig nyitva volt a Tátra, amilyen olcsón csak akarták, mert ezek a generózus vezetők elsősorban a Tátrát nyújtották és csak másodsorban a kezüket a haszon után. Nagyvonalúan, á la longue kalkuláltak, igyekeztek lehetőleg elfogadni mindenkit, vendégséget nyújtottak a Tátra érdekéért, a jó hírnévért, annyira, hogy már-már a fejük belefájdult. Tudom azt, hogy ezek az urak most is a Tátra érdekében dolgoznak elsősorban, még ha a viszonyok szorongatják is őket, ezért szinte nekik ajánlom e sorokat, mert tudom, hogy jó fülekre találok, ha a Tátra érdekeiről van szó. Valami kompromisszumot kell találni, hogy megszerezzék az üdülők, a kisemberek, a szabadságra utazó alkalmazottak tömegét, akik ma az olcsóbb helyekre mennek, mert csak pihenni akarnak és inkább megelégesznek az alacsonyabb csúcsokkal alacsonyabb árak mellett. A Beszkidekben 25 koronáért kapni kitűnő napi penziót, a Tátrában az olcsó helyeken is legalább a duplájába kerül. Poprádra érkezve azonnal szobákért telefonáltam, emlékezvén a közelmúlt évekre, amikor júliusban, főszezonban egyetlen szabad szoba sem volt a Tátrában. Felérkezve megtudtam, hogy most mindenütt van szabad szoba. És az árak ? Mindenütt a régiek. Illetve . . . A legmodernebb gyermekotthon, amelynek épülete talán legszebb a Tátrában, már átállította magát az uj viszonyokra, olcsó árakra. Betegsegélyzős gyerekeket is elfogad, egészen olcsó áron és ha talán ma még nem is, idővel bizonyára megtalálja a számítását. Egészen ellentétes volt a helyzet a gyermekotthon szomszédságában levő magántelepen, amely más tulajdonos kezében van. Itt telepedtünk meg gyanútlanul, a benyomások, amelyeket szereztünk, itt találtak szivén bennünket. Az árak csak a hölgyet lepték meg, aki a Beszkidek árait ismerte, a súlyos tapasztalat azonban mindkettőnket, — engem bizonyára kínosabban. A penzió tulajdonosának felesége, aki a hölgyről egy ott időző páciensétől megtudta, hogy a városnak, amelyben lakik, egyik legjobb nevű orvosa, megostromolta utitársnőmet, hogy ajánlja házukat a betegeinek. Jó tiz percig tartott a verbuválás, a penziós felesége minden percben kétszer ismételte különböző változatban, hogy rendkívül hálás lesz, hogy nagyon szépen meg fogja hálálni. Az orvosnő mindent megígért, eltette a prospektusokat, amiket kapott .. . ekkor érkezett meg a tulajdonos az autóval, no végre, már azt hittük, hogy el fogjuk késni a vonatot. Még a számla ... hogyne, jó lesz egyszerű papiroson is . .. a tulaj felírja, magyarázza a tételeket. Nem, itt már szó sem volt háláról, itt csak árakról volt szó. Nem, nem gazdagodott meg rajtunk, csak azt láttam, hogy a hölgynek, mint orvosnőnek, nekem, mint újság-, írónak magasabb árakat számit, mint másnak, mert elmulasztottuk kialkudni előre. Az ember kis dolgokban kicsinyes, — mikor láttam a hölgy arcán a nem kellemes meglepetést, mikor láttam, hogy egy hideg vacsoráért ugyanannyit számítanak, mint Poprád legjobb éttermében egy kiadós meleg ebédért, csak ennyit mondtam .— magyarul, hogy a hölgy ne értse : — Csak azt csodálom, hogy szívességet kérnek és utána ilyen árakat számítanak. A tulajdonos rögtön kész volt a válaszszák a magaslati levegővel, a főszezonnal, stb. Én igyekeztem gyorsan visszavonulni. Az autóban aztán elmondtam az orvosnőnek halkan a rövid magyar diskurzust, de a tulaj, aki a sofőr mellett ült, mégis meghallotta és egészen nyers hangon közbeszólt : —- Nem szükséges, hogy vendégeket küldjön ! Az inzultált hölgy, akinek ez volt az első látogatása a Tátrában, szóhoz- se tudott jutni. Én is csak nagynehezen, de óvakodtam attól, hogy a kiváló szállótulajdonoshoz intézzem szavaimat. Végre is, már az országúton jártunk. Tegnap aztán itt Prágában véletlenül nálunk járt egy tekintélyes és ismertnevü tátrai ur, akinek elmondtam kalandomat és megdöbbenésemet a szellem felett, amely brutálisan és korlátoltan igényli a maga párkoronás illetéktelen hasznát, nemcsak a vendéglősi, de szinte a kocsisi jó modor rovására. Ez az ur információt adott a penziótulajdonosról, amely nem volt hízelgő. Megtudtam azt is, hogy már sok mindent megpróbáltak, hogy az illető ne maradhasson a Tátrában, de az illető idegen néven vásárolt telket, idegen néven építtetett... Nem tudom, mi a megoldás. Az-e, hogy még valamit megpróbáljanak az illető ellen, az-e, hogy a vendéglátás elemi szabályait rákényszeritsék a kis magánvállalkozókra is, akik egyetlen szóval többet árthatnak a Tátrának, mint amennyit a bőkezű és nagyvonalú propaganda használ. Nem tudom, van-e érdekvédelmi szervezet, vannak-e annak szankciói az egyes tagokkal szemben, csak azt tudom, hogy minden vendég, aki ott jár, a Tátra vendége, vele szemben a vendégellátóknak egyetemlegesen bizonyos minimális, elemi kötelezettségük van. Úgy vélem, ez másutt tradíció dolga, a Tátrában még nem az. Elvégre, ha kell a kapzsi embernek az a néhány korona többlet, amihez előzetes alku hiánya miatt hozzájutott, de legalább tanuljon valami elemi vendéglátói tónust, ne emlékeztessen a múlt századbeli fiakkeresre, aki alku nélkül drágán fuvarozott, de legalább goromba is volt hozzá. Ahol ilyen emlékeket keltenek az emberben, ott valami baj van. Tulajdonképpen egyéb dolgokról is akartam beszélni, főleg egyéb dolgokról. Összbenyomásról, amely szerint át kell állítani a kalkulációt, hogy főszezonban semmiképpen se legyen üres szoba a Tátrában. Talán valami friss hajlékonyságra, modern üzleti mozgékonyságra van itt is végre szükség, az áraknak gyorsabban kell alakulniok a viszonyokhoz, ha már egyszer megbukott a régi elv, hogy a főszezonban kell mindent megkeresni. Az elv megbukott, de a szellem karikatúrája még kisért a magános utszéli szállodákban. De kisért a villamosban is, ahol például semmiféle turistaigazolványra sem adnak kedvezményt ■—• bizonyára a főszezonban — pedig az igazolványban meg van említve a kedvezmény és azelőtt meg is adták. Kisért ez a szellem a turistaszállókban is, ahol például ugyanannyit kérnek egy uzsonnakávéért, mint amennyibe a legragyogóbb marienbadi vagy karlsbadi jazzbandes, ötóraiteás lokálban kerül. A csehországi világfürdőkben olcsóbbodás a tendencia, a Tátrában nem. A szigorúan tartott árakból és a kedvezmények megvonásából szinte azt a benyomást szerzi az ember, hogy a kisebb közönség drágábban él, mint élt a jó időkben a nagyobb közönség. Ma mindenütt a világon tömegekre és tömegárakra rendezik be a nagy üzleteket. Ezt a tendenciát követni kell a fürdőüzemeknek is, legalább is addig, amig nem megy máskép. Le kell menni az árakkal, ha rossz a szezon, ha kezdetben látszólag ráfizetést jelent is ez. A lomnici csúcs elvégre nem lesz alacsonyabb, ha az alatta levő szállodákban a Beszkidek árain élhetnek is az emberek. A Tátra magassága egymaga is hatalmas előny a Beszkidek felett, minek a magas árakkal csökkenteni ezt az előnyt. Végre az emberi kéz nem tett hozzá semmit sem a Lomnici-csucs magasságához, tehát el sem vehet belőle.
