Prágai Magyar Hirlap, 1930. július (9. évfolyam, 147-172 / 2368-2393. szám)
1930-07-09 / 153. (2374.) szám
4 >pra:gaiMacAarh1 rtap 1900 póling 9, werdaL A szászok mérlege a régi Magyarország és az uj Románia kisebbségi politikájáról „Amit a magyarok csináltak, tiiszurás volt csupán, ma koncentrikus támadás középpontjában állunk, amely életünk minden megnyilvánulását bekeríti!“ Kolozsvár, július 8. 1919 január 8-án az erdélyi szász nemzet legfőbb határozó szerve Medgyesen önkéntes hűségnyilatkozatot tett a kialakuló román államnak. Annak az évtizednek. mely súlyos politikai lépés óta eltelt, mostanában egyre sűrűbben állítják M a mérlegét a szászok. A minap folyt le a szász luteránus nemzeti egyház 33. közgyűlése Nagyszebenben. Teutsch, az ősz püspök és történetiró hivatalos székéből hivatalosan állapította meg, hogy az erdélyi szászok egyházi és kulturális intézményei a végveszedelem tragikus óráit élik. A reális és fegyelmezett erdélyi szászság azonban már nem elégszik meg a megá 11 apitásokkal s a bizonytalan várakozással, mely ezzel .jár. Tetteket követel, állásfoglalást s a harc fevételét azon a vonalon, melyet erre a célra az uj európai rend kitűz. Ennek a hangulatnak pregnáns kifejezője az a cikk, melyet alább ismertetünk. A cikk írója: Mesch Viktor dr. gyáros. A lap, hol ez az irásmü vezető helyen megjelent, a szász kisebbségi politika hivatalos közlönye, a szebeni Siebenbürgisch Deutsches Tagé blatt, mely megfontoltságáról és körültekintéséről ismeretes. Ezt a megnyilatkozást tehát az elfogultság gyanújától mentesen is tünetnek tekinthetjük. Kortünetnek, amely pontosan mutatja az erdélyi kisebbségi nemzetek ha- lá'os vergődését, mert hiszen szászokról van itt szó, kik eddig mindig enyhébb másodrendű- ségnek örvendezhettek a többi kisebbségek harmad- és utolsó rendüségével szemben. Csatődtunfe,.. Mesdh igy kezdi cikkét: „ . . . A nagy Ínséghez, az általános nyomorhoz, mely ma mindent és mindenkit nyom nálunk, hozzájárul még a mi csalódásunk mindenben, mit az alatt a 12 esztendő alatt meg kellett élnünk, amióta az uj államnak önkéntesen letettük a hüsógesküt ... Mi minden történt azóta mívelünk? A szabadság és egyenlőség szelleméből nem maradt egyéb, mint az a tény, hogy minden csak ígéret, üres szó volt, egyetlen nagy frázis, mely valóban kevéssé méltó nagy történeti pillanatokhoz. Emlékezzünk vissza, hasonlítsuk össze azt, mi egykor volt és ami ma van. Emlékezzünk azokra az időikre, amikor a magyar nemzetiségi politika éveiben a román nép képviselőivel vállvetve küzdöttünk népünk egyházáért és iskolájáért Mennyire kicsiny és jelentéktelen, mondhatnám semmitmondó volt anak az időnek ínsége, összehasonlítva mindazzal, ami ma kockán forog. Igaz a Szászföld szétdarabolása a 7Ö-es években kemény támadás volt százados jogok ellen. Ez a jog azonban privilégium volt. Abban a korban tehát, mely a Bastille romjain épült fel, megszűntének előbb vagy utóbb be kotlett következnie. A szász népnek meg kellett mutatnia, hogy egyenlő fegyverekkel küzdve helyét meg tudja állni. A rákövetkező négy évtized alatt bizonyságot szolgáltattunk népünk életképességéről. Igaz, hogy Bánffy helynév- törvénye és Apponyi iskola-törvénye nem voltak számunkra kellemes meglepetések. Mindaz a fájdalom és bánat azonban, amit a magyar nemzet a túlfűtött nemzeti képzelet folyományaiképpen jóhiszeműen, avagy rossz- akarattal, szándékosan vágj7 talán szándék nélkül is nekünk okozott tiiszurás volt csupán, mely ha fájl is, mégsem vágott elevenünkbe, nem érintette sorsunkat, létünket, magát az életünket. Ma azonban erről van szó s hogy ez igy van, abban egyes egyedül a román nép a hibás, az az állam s az a nép, melynek mi a döntő órában szabad odaadással s szabad elhatározásából rendelkezésére bocsátottuk magunkat, kultúránkkal és egész múltúnkkal, hűségűnkkel és jóakaratunkkal, szorgalmunkkal de egyúttal — reménységeinkkel is . . . Az az évtized pedig, mely a román állam megalapítása óta eltelt, nem egyéb, egyetlen megrázó illusztrációjánál annak, hogy ezzel szemben mi csaknem mindig, mondhatni kivétel nélkül csupán, igazságtalanság got, csak egyenlőtlenséget tapasztalhattunk. ... A magyar időkben csupán Iskoláinkról voU szó, ma koncentrikus támadás közepén állunk, mely életünk minden megnyilatkozását bokori ti s támadást tád&dásra, ütést, ütésre halmoz az államhü, a lojális szász nép ellen. Nincs miért megsiratnunk a magyar nemzetiségi politikát, de Apponyi iskolát örvény énéi és Bánffy helynévátkeresztelésénél lizszerte súlyosabb ülést mért reánk az agrártörvény, melyet szociális ürügyek &rve alatt zabolátlan nemzeti ösztönök irányítottak. \ Ezenkívül: minden tiltakozás ellenére sokszorosan nagyobb adókat fizetünk, mint az államnép: szász pénzből román áll. iskolákat kell építenünk; megfosztottak a vezető szász tisztviselők tudásától és szolgalmától, kiszorítottak a kereskedelmi és mezőgazdasági kamarákból; román ucca és cégelnevezéseket követeltek tőlünk; elvették iskoláink és egyházaink százados önkormányzatát. Minden törvénnyel szemben, melyet a román parlament megszavaz a legelemibb nemzeti jogokért felötlő harcot keli vívnunk. Ez tehát a* az álomország, melyet tíz esztendővel ezelőtt láttunk . . . Türelmesek voltunk, vártunk, hosszú tiz esztendőn keresztül vártuk. Most azonban belefáradtunk a várakozásba a biztatásba és ígéretekbe. Meg kell őriznünk tiszta nézésünket, de éppen ez mutatja meg nekünk, hogy ezt a tempót egyszerűen nem bírjuk tovább, ha nem akarjuk, hogy összeomoljon mindenünk, amink egykor volt, amit örököltünk s amit magwnJc teremtettünk magunknak. Csaknem 800.000 arany koronái adott egyházunknak és iskolánknak a magyar állam: ez negyven-ötvenmillió lejnek felel ma meg. Ma pedig évi 5 rnMi&wl elintézettnek tekinti kötelezettségeit a román állam, azzal a néppel szemben, mely tizenkét évvel ezelőtt neki nagy politikai szolgálatot tett. — Szolgálatot, melyet elismernek. Ebben a szörnyű helyzetben, amikor a szász gyáros és iparos, a szász kereskedő és szellemi munkás, a szász adófizető, tehát az állam és egyház kettős adóját többé hordozni nem tudja, de nem is akarja, egyetlen utunk marad nyitva: az, mely Genfbe vezet. Merem állítani, hogy az egész szász nép egyhangúlag és egyöntetűen ezt az utat követeli azoktól, kik egyházát és politikáját vezetik!... KAY, A DILETTÁNS Irta Márai Sándor John de Kay-al, a költővel és dollármilliomossal, I. Zogu és I. Fejsal királyok barátjával, akit most lefogtak Salzburgban, két napot laktam együtt egy raguzai hotelban. Érkezését a helyi lapok különkiadásai jelentették. A szlovén nyelvű különkiadásból nem értettem sokat, csak azt, hogy amerikanska dollarmillionarska érkezett a városba. Nekem ennyi is elég volt. A raguza.iak izgatottan álltak a trafikok kirakatai előtt s olvasták a megkékoeruzázott különkiadásokat. Nagy öröm volt a városban. Este, a hotelben, a fecsegő portás megmagyarázta, hogy az excentrikus milliomos üres óráiban költő is, Albániából jön, ahol megigérte Zogu királynak, hogy vasúthálózattal fonja be a zord országot, huszonnégy órája tartózkodik dalmát területen és mindenkinek, aki az útjába kerül és igényt tart reá, ezer dinár borravalót ad. Neki is annyit adott, a portásnak, 8 szemrehányóan nézett reám, a másik homályos idegenre, kinek útleveléből ugyancsak ezt a gyanús és kissé általános jellegű foglalkozási ágat betűzte ki: „éerivain", s aki jelentékenyen kevesebb borravalót adtam. Szóval novella, gondoltam, s még hozzá nem is jó. Kissé feszélyezett, de erről nem szóltam senkinek, hogy abban az időben mindössze ket- ten voltunk ilyen bizonytalan foglalkozású emberek Raguzában: John de Kay, aki úgy érkezett meg, mint a Krone-cirkusz s akit megérkezése pillanatától mindenki ismert, s én, akit nem ismert a kutya sem. Vacsoránál az étteremben. ahol napbarnitotta német patentügynökök duskálkodtak az egymárkás homáradagokban, John de Kay megjelenése túlméretezett föltünést keltett.. Ennyire talán mégsem jó költő, gondoltam tartózkodással és irigyen ... Az ajtó nagy robajjal tárult, s fehér vászonruhában, nyitott galléru ingben, megjelent a költő, akit mindenki várt: néhány támadó lépéssel a terem közepe felé tartott, aggressziven nézett körül, s a szolgálatára siető maitre d’hotel hajbókolva vezette a fönntartott és dús virágokkal ékitett asztal felé. Nyomában három ur tolongott, az egyiket albánra becsültem, a másik kettőt bécsi enorrerre. A költő triumfáíva foglalt helyet, az aggressziv tekintet a dús előételek láttán elmosódott egy gyermekes, gyámoltalan mosolyban. Vígan, nem nagyon fegyelmezett mozdulatokkal lakmározott, a késsel kocogott a poháron, szüntelenül akart valamit. Féltékenyen és idegesen figyeltem. Költőkkel szemben, akik ezer dinár borravalót adnak, föltűnően viselkednek és késsel kocognak a poháron, gyanakvó vagyok. Zavaros gumiarca volt a költőnek, száját egy pillanatra sem tudta egyensúlyban tartani, rágta és gyűrte az ajkait, szemei szünet nélkül nyugtalanul kóvályogtak a teremben, b lényében, föllépésében volt valami ismerős, valami regényalakszerü, do nem detektivregényszerü, dehogy. Ezt az alakot jobb iró irta, mint Wallace, gondoltam, s kínlódva kerestem emlékét a világirodalomban. Ezt a pofát nem láttam még addig, do már olvastam valahol. Semmiesetre «em egy amerikai regényben, és semmiesetre sem egy regényben, amit ő irt, ha ugyan irt valaha. Mikor a poharat a világosság felé tartotta, s a feketevörös „dingatsot“, a dalmát nemzeti bort szúrós s egyben gyermekesen kiváncsi tekintettel vizsgálta, föllapoztam emlékeimben hősömet. Christian! Ez volt itt Christian, a fiatalabbik Buddenbroóks, ahogy megérkezik Valparaisó- bói, vagy honnan, s kitűnő történeteket mesél, melyek oly kevéssé hazugok s oly kevéssé igazak. s szeme nyugtalanul kóvályog körben, Christian. az „eltévedt polgár"! Hogy rögtön meg nem ismertem! S ettől a pillanattól szeretettel néztem rá. Az éttermet, a hotelt, a várost, az egész dalmát partot órák alatt megőrjítette. Személyesen nem láttam a jelenetet, de több patentügynök izgatottan mesélte s a szlovén nyelvű helyi lapokban is benne volt, hogy a költő érkezését követő nap délutánján kiállt apparte- mentje erkélyére, az albán és a két bécsi snor- rer társaságában, s ezerdinárosokat szórt a nép közé. Akkor még elnézéssel és határozott lelkesedéssel beszéltek mindenfelé róla: „excentrikus**, — mondták gyöngéden, — „egy költő**. Milliomosoknak általában nem az a szokásuk, hogy ezreseket szórnak a tömeg közé, sokkal inkább az, hogy ezreseket szednek el a tömegtől. Az életet é« a költészetet én varázslatnak tartom, melyet megérteni csak bizonyos kabala segélyével lehet. John de Kay nem lepett meg, tudtam, hogy ilyesmi ninos, se milliomosban, se költőben, ellenben valószínűnek tartottam, hogy a különös jelenség egy napon gőzzé válik és visszamegy a könyvbe, ahonnan előjött, a Buddenbrooksiba. Vannak ilyen varázslatok. Most, mikor azt olvasom, hogy John de Kay se nem költő, se nem milliomos, hanem egy. szeri! amerikai szélhámos, aki becsapta Zogu és Fejsal királyokat s ezenfölül még az albán nemzeti és néhány müncheni privátbankot, még mindig nem értem, hogy a börtön helyett miért nem ment vissza elébb gyorsan a regénybe, ahonnan jött? Ezt már nem is fogom megérteni soha. Ez a különvonatos, ezreseket szóró, királyokat bűvölő, eszelős regénybös szélhámosságai számára a legkülönösebb s egyben a legravaszabb maszkot választotta magának: a költő maszkját. Ez benne a finom. Azt hiszem, nem egészen bolond. Egy milliomost, aki ezreseket szór, megérkezése első napján lefogtak volna Raguzában: de egy költőt, aki milliomos, mindenki elnézéssel és bizalommal kezelt. A költőnek minden szabad, gondolta Kay. Elment Albániába, és — végre egy költő! —■ ahelyett, hogy irta vona, egyszerűen megélte a regényt. Egy regényt, melynek faj súlya másodrendű, nem egészen tiszta Irodalom, bizonyos túlzások és slamposságok vannak benne, vonalvezetése szertelen, hangulata túlságosan regényes s igy kissé tisztátalan, de föltétlenül regény, mert az életet imitálja úgy, hogy közben az élettől idegen légkörben marad. John de Kay tetteiről, ez szerény magánvéleményein, nem törvény- széki tudósítást kell írni, hanem kritikát az irodalmi rovatba. Valéry Larbaud regényt irt egyszer egy milliomosról, ahogy a kis Móric elképzeli, — azt hiszem, Barnabos volt a cime, s nem akart egyebet, csak nagyon részletesen elmesélni azt a kényszerképzetet, amely minden értelmes és értelmetlen embert, megejt néhányszor életében: mit csinálnék, ha annyi pénzem akadna, amennyit nem tudok elkölteni? Larbaud milliomosa ilyen kis Móric-értelemben költi a pénzt. Amit az egyik költő álmodott, azt a másik költő, John de Kay, ha rövid időre is, de megvalósította. Kay a pénzt, melyet Isten tudja, milyen balladák során szedett össze, szüntelenül költötte, — „értelem nélkül", mondanák azok a makacs emberek, akiket Christian Budden- brooks, Barnabos, John de Kay és még néhá- nyan oly gondosan kerülnek pályájuk során! — ő volt az a regényhős, aki külőnvonatot ren- del, ha lekési az expresszi, aki minden városban uj garderobot, vásárol és poggyász helyett, csak egy csekkönyvvel utazik, aki a liftesnek ezrest ad s akit a végén lecsuknak, mert. nem mégy vissza elég gyorsan a regénybe, vagy a szanatóriumba. Egy költő, aki az élet tébolyát énekelte, akinek erkélye előtt fetrengett a tömeg, aki pénzt szagoltatott minden emberrel, ki útjába került s nyugtalanul kóválygó szemekkel figyelte a nem nagyon előkelő hatást. S most lefogták. Tehát mégsem volt költő, csak dilettáns. Mert a költő, John de_ Kay, nem engedi lefogatni magát, — tudja jól, hogy az embereknek minden joguk meglenne rá, az okokról nem is beszélve, hogy kiközösdtsók azt, aki képtelen komolyan venni, amit ők komolyan vesznek, a pénzt, a tekintélyt, a szerelmet és a halált. A költő vigyáz és nem engedi megfogni magát, — csak a dilettánsról derül ki, hogy „őszintén átérezve" adta vissza az életet, melyet a költő hidegen és hozzáférhetetlenül fejez ki. Ha hidegen raboltál volna & eldugva a pénzt, összefont karokkal és nyugodtan tranzakciónak deklaráltad volna azt a kis vasutüz- let-et, ma talán komolyan tárgyalnának veled, —• de te, szegény dilettáns, játszottál a pénzzel, viífszadobáltad nekik s rögtön gyanús volt, megérezték rajtad a dilettánst. Aztán még egy óriási hibát csináltál, barátom, a dilettáns örök tévedésébe estél: azt hitted, hogy a költőnek élni is lehet. A költő nem él, öregem, a költő ir. A költő nem szórja a pénzt, egyetlen kapcsolata pénzzel, hogy nehezen keresi. A költő nem költői és nem regényes. A költő harmadik osztályon érkezik oda, legjobb esetben féláru másodikon, ahová te, a dilettáns, különvona- ton. A költő lenézi a regényes életet, ezt a tisztátalan és másodrangu kópiáját az igazinak, az élettől desztillált föladatnak, a regénynek. Költőien és klasszikusan: vagy irni, vagy élni, apuskám. Az V. református diákkonferencia után Rozsnyó, július eleje. Lefolyt ez is. Belőle csali a tanulságokat összegezhettük. Ez már az ötödik volt, ami bizonyítja, hogy szükség van rá. Belátta a ref. egyházak kouventje is, mert ezt már ez rendezte. Láttuk a résztvevők lelkesedését. Némelyikben a reménytelenséget, de ez csak hiányérzet, ami mindig előbbrevi- tel segítője. Láttuk az akarásokat, fájdalmakat tervezéseket, adakozásokat, amiből tanulhatunk győzedelmeskedni a világ felett, reménykedni, hinni, bízni a jövőben. A konferencia a kálvinizmus közéleti jelentőségét akarta kidomborítani, ami sikerült is az egységben. A konferenciát junaus 30.-án istentisztelet nyitotta meg, ezután Sörös Béla tiheol. igazgató elnöklete alatt megkezdődtek az előadások. Első előadó Zsenuye Lajos hetényi lelkész a kálvinizmus szociális üzenetéiről szólt A másik pedig LuUka István dr. a Judiciumról. Mindkét előadást nívós viták követték úgy világi, mint theológus résziről. Délután kirándulás volt Krasznahorka várába és a mauzóleumhoz. Este a protestáns körben az időközben megérkezett Agyagási Sándor dr. giaramverekényi lelkész a bűnözésről beszélt Megvilágította a jelenleg nagy számú bűnözés okát s rámutatott hogyan lehetne rajta segíteni. Belágh Barna s. lelkész énekszámai, Becz Aranka, Czibula Jolán szavalata a rozsnyói ref. leánykör szeretetveo- dégségét tettétk bensőségesebbé. A konferencia központja tulajdonképp a második nap volt, ami újból bibliatanuimá- nyozás és istentisztelet kezdődött. Salamon Ferenc dr. „a munka kálvinista szempontból" témáról beszélt. A kálvinizmusban rejlő erőre utal. tervezetet ad ref. árvák, közép-, főiskolások helyzetének javítására, segélyezésére. Az előadást hozzászólások követték, amelyet végül Sörös Béla ref. theol. igazgató zár le frappáns összefoglalásával. Magda Sándor dr. fcheol. előadó a „Filozófia köréből" elmen tartja meg előadását. Taps és lelkesedés fogadja a bensőséges előadást. Istenikéreső Lélek szólal meg, aki megtalálta, akit keresett. Délután csoportos megbeszélésekkel telt el. Ifjúsági ügyek, Baráti szó szerkesztése, jövő évi konferencia helye, ideje, témái, mi problémáink stb. A konferenciát este 10 órakor Kenessey Kálmán dr. „Élet fejlődése" c. tudományos előadása után Vargha Imre s. lelkész zárja be búcsúbeszédével, Istennek hálát adó imájával. Ezután Sörös Béla theol. igazgató köszönte meg Rozsnyó város lakosainak szives vendéglátását, hogy a konferencia céljára templomukat odaadták, hogy kitárták szivüket s magyaros vendégszeretettel ölelték keblükre diákjainkat. A konferencia ügyes elrendezéséért Szőke István ref. lelkész és Belágh Barna s. lelkésznek fejezte ki háláját és köszönetét. Nem lelhet miniket azzal vádolni, hogy sokai várunk, de várjuk már most a jövő évi diák- konferenciát és imádkozunk érte, meri létünk van abban, hogy többre visz berniünkéi az Isten segítségével.
