Prágai Magyar Hirlap, 1929. október (8. évfolyam, 222-248 / 2147-2173. szám)
1929-10-06 / 227. (2152.) szám
1929 október 8, y*irmf Akik a halálból és akik a zabálásból élnek Irta: NEVE AVER PÁL A rekordok és a rekorderek világa elérte az elérhető legnagyobb rekordot: meghalt az, aki a halálból élt és meghalt az, aki a zabálás rekordját állította föll: egy fakir és egy néger. A fakirok produkciója a tudományt mindig csodálatba ejtette. Eltemettetik magukat a föld alá, rendszerint több méternyi mélységbe, ellenőriztetik az életben bekövetkező periodikus halálukat és órák múltán üdén szállnak ki a sírból. Egy-két fakirt lelepleztek: oxigénnel telt kis tartályt rejtettek el maguknál. De Blacaman, az olasz származású indus fakir komolyan vette a föladatát: meg tudott halni három órára úgy, hogy senki sem bizonyíthatta rá a csalást. Párisban tavaly egy revti- szinházban mutogatta magát. Blacaman trükk nélkül dolgozott. Leghíresebb száma az volt, hogy a leplombált koporsót leeresztették a vízbe. A medence pazarul ki volt világítva. Minden csalás ki volt zárva. Félóráig birta ígyMost az a hir érkezett Argentínából, hogy komolyan meghalt Blacaman. A fájdalmat nem érezte, mentes volt a vizbefulás veszedelmétől. Kés és golyó nem fogott rajta, érzék- telenités nélkül végeztek rajta operációkat, üvegcserepeken táncolt, szegekkel verte át az arcát — meghalt. És pedig akkor halt meg, amikor meg akarta mutatni, hogy kifog a halálon: mikor eltemettett-e magát, mikor isten- kisértést produkált —, megfulladt a koporsóban. Senki sem tudhatja, mi történt három méterre a föld színe alatt; senki sem tudja átgondolni annak az időnek a borzalmait, amikor a fakir fölébredt tetszhalottságából és észrevette, hogy tulkorán ébredt föl: ráébredt a biztos halálra. Mint ahogyan mások az élet démonához könyörögnek, ha halni indulnak, úgy könyörgött 5 ott lent a halál démonához: egy órára halassza még meg, legyen halott egy óra hosszat, hogy élve kerülhessen a földre. Mert odalent az ébredés pillanatában végzetes helycsere történt: a halál volt az élet, ő jelentette a föltámadást. Az, aki abból élt, hogy időközönként meghalt, szegény fakir, aki az élet és a halál démonaival enyelgett, főiébredt és körülnézett a leplombált koporsó éjsötétjében. A halál helyett, amelyet ő a derűs napsütésben szokott meg, az életet látta maga előtt és ez az élet a halál volt. A fakir megzavarodott: eddig ő volt az ur élet és halál fölött. Most a két démon, álarcot cserélve, fölmagaslott a koporsó éjjelében. A fakir ösztöne mentőangyalként súgta meg neki: „Szedd össze minden élni-akarásodat és halj meg!“ Megpróbálta. Lehunyta a szemét és akaratát, a híres indus fakirakaratot, amely hegyeket mozdit el, rákoncentrálta a halálra ... Hiába: éR! Élt, tehát meghalt. Megfulladt: az élet be- léfullasztotta a parancsolóan előretörő akaratot. Megindult az, amit halálküzdelemnek ne- yeznek: küzdelem az élettel. Meghalt, mert nem tudott meghalni. Azt, aki a halálból élt, megölte az élet. Mikor a koporsót kiásták, Blacaman cirkuszos könnyedséggel nem szállt ki belőle, nem dobott puszikat babonásan megdermedt közönsége felé: fekve maradt, csöndesen, megbékélt arckifejezéssel, közönyösen, hidegen, őt ekkor már sem az élet, sem a hálád nem érdekelte, ő ekkor már túl volt önmagán, minden fakir akaratán, ő már nem mozdította el a hegyeket a helyükből: elmozdította önönmagát. Az emberek azt hitték, hogy újabb trükk az egész. Mikor aztán kiderült, hogy valóban halott, csalódottan szétszéledtek. Egy halott halott? ... Még egy élő halott sem ér sokat: költői kitalálás! Tolstoj. Egy halott élő, amilyen Blacaman volt, ez igen! De hogy úgy halt meg, hogy halott akar maradni és nem akar a halálból élni... — az embereknek visszaadták a beléptidijat, de a fakirnak nem tudták visszaadni az életet. * A másik rekorder az ellenkezőt cselekedte: A halál helyett halmozott életből élt. És megtörtént, hogy abban a pillanatban halt meg, amikor egy rövid órába a legnagyobb mennyiségű életanyagot akarta összesüriteni. Ezt a gentlemant John Hostonnak hívták,, néger volt és artista, ő volt a föld legfenome- nálisabb evő-fenoménje: nas az Én helyén. Cirkuszban mutogatta magát és ha az ő száma következett, a cirkusz szolgái óriási méretű kosarakat cipeltek a porondra és éppen olyan nagyságú edényeket különböző folyadékokkal. A zenekar rázendített egy exótikus zabaindulóra és Hoston úgy indult meg a zabálás köröndjén, mint a cirkuszló. Hors d'oeuvre- ként egy tucat hámQzatlan citromot lanciro- zott elemi könnyedséggel a gyomrába. Ezt leöntötte egy liter vermuttal: a jobb emésztés kedvéért, mint ahogyan csámcsogva mondta. Utána tiz beefsteak következett és hozzájuk nyolc kilogram burgonya. Hogy jobban csusz- szon. a zaba-óriás tiz liter szelterszvizet ivott. Hús után négy kiló különböző tortával és csokoládécukorkával édesítette meg az életét. Majd a gladiátorok hősi indulójának hangjai mellett tízszer köriilnyargalászta a manézst, hogy megmutassa a nagyérdemű közönség- • nek, misem történt, nem kell csodálkozni: fogadásból akár ujrakozdhetnők ... A közönség mcg volt elégedve és nem fogadott. A cirkusz igazgatója sem követelt líostontól egy.gnim- nyi többletet sem. Csak Hoston maga követelt többet. Valami fenkölt ambíció fűtötte. Egészséges testében nemcsak egészséges lélek lakozott, hanem az evészeti alkotás zsenialitása. Hoston maradandót akart alkotni. Szembeszállt az emésztéssel, amely a már elért hatalmas ópuszokat minduntalan megsemmisítette. Gránitba akarta vésni a nevét, minden elkövetkező nemzedék számára-------növelte az attrakciót. A re ndes menün kivfil két tucat tojást evett ráadásul a tojás héjjával együtt és egy nagy vizespohárban oldott két evőkanálnyi cementtel vattázta ki minden méretet meghaladó gyomrát. Mikor azonban elérkezett a dicsőség leg- tündöklőbb csúcsára, úgy járt, mint a paraszt a lovával, amely minden nap kevesebbet kapott a gazdájától és amikor már éppen megszokta az abraknélküli életet, megdöglött a Bomanisches. Hétesztendei távoliét után reggel hét órakor megérkeztem Berlinbe, amelyről időközben azt hallottam, hogy ame- rikaiassóg tekintetében Newyork kezd már valamit hasonlítani reá s anol egyidőben, mikor a városnak épipen úgy nem volt pénze, mint nekem, iró szerettem volna lenni. Mit csináljon az ember egy varosban, ahová üres zsebbed ée beváltatlan programmal tér vissza? A város közben felnőtt, gazdagodott, utcák megszéiesedtek, házak épültek, bizonyos emberek közien meghaltak, hölgyek elkallódtak, vagy átmentek a beszélőfilmhez. A hordár udvarias volt, a soffőr korrekt, a városban ünnepélyes csend volt. Ezt meg- hatottan mondom, mert nagyon lenézek mindenkit, aki a német rendet fitymálni meri. A rend a legnagyobb aktusok egyike, amire egy társadalom képes, az élet egyetlen elképzelhető atmoszférája, majdnem olyan fontos és produktivitáshoz szükséges valami, mint a rendetlenség. Rend nélkül éppen olyan kevéssé lehet élni és alkotni, mint rendetlenség nélküL Az élet tiszta, rend és édes zűrzavar keveréke. Berlin változatlanul a tiszta rend, édes zűrzavar nélkül. Ez az ereje. Ezért tiszteljük. S egypáran azért nem tudunk ott élni. Az ember teletöm emlékeivel egy várost s a reflexmozdulat vak bizalmával nyúl emlékei után . . . Persze nem talál semmit. Itt azelőtt trafik volt, most selyemüzlet, a nő, aki ott lakott fenn a második emeleten, már régen kiment Chilébe, közbe vissza is jött talán és — langsamer, Wagenlenker! — ott az ablak mögött méretezte meg karrierjét Boris, a rajzoló az egész világ számára, hogy kuszonnégyesztendős korában gümőkórral végezze, ami kiesett a programból. Ezen a pádon éjjel négy órakor elhatároztuk egyszer, hogy óposzt fogunk imi s elmegyünk Indiába. Ez itt a Gedaeohtniskirohe. S azét! szögiben a Romanisobes. S az ott a Zoo, ahol állandóan vidékit játszottunk Pistával vasárnap nélután, miikor a kert zsúfolt volt s én voltam a vidéki, aki nem ismertem az állatokat s akinek a családapák felháborodása mellett mindent hangosan meg kellett rtia- gyarázni. Ismerős volt a tér, két évig ültem ott szemben a terraszon s valami furcsa rögeszme és beteges idegkonstrukció jóvoltából iró szerettem volna lenni. A tér fejlődött, én nem. Mint a tékozló fiú, nyugtalan szívvel átkeltem nyíl,jelzés irányában a téren és bementem a Romanischesbe. A Román is ebes a világ legsivárabb bohém- kávéháza. A legszalbályosabb bohémkávéház, módéije a bohémká^éháznak, mintha egy áruházban tervezték volna, sietős vevők részére, akik bejönnek s recsegve azt mondják: „Mutasson gyorsan egy olcsó, praktikus és tökéletes bohémikávéházat, igazi bohémekkel, higiénikus rendetlenséggel, szellemventilátorral és jutányos árak Icai, de gyorsan, mert tízkor megy a vonatom.** Itt ülitek Grossmann, Holitsdher, Siegifried Jaoobsohn, Blei s a» köitőnő, Else Lasker-Schüller, aki bőrsapkáiban ült két évig a sarokban, nem táplálkozott e a kedves állatokról mesélt, akik Isten kedvencei az ember előtt. Néha bejött Egon Erwin Kisch s referált kéj gyilkosokról, a világforradalomról 8 a Café Centratról, Béosben, ahol Salten mondott valamit. Itt ültek a magyarok, a japánok, az oroszok és egy külön rezervált asztal állott a németek rrendelkezésére. A magyarok, a japánok és az oroszok közben műid átmentek Páriába, a Café du Dame ba; vagy hazamentek Pestre, paraszt nagy csodálkozására. Hoston, amikor már megszokta a legnagyobb adagokat és a kátrány és cement közt mozgó mérhetetlen menüt, egy páratlanul sikerült produkciója után rosszul fette és még 'mielőtt alkalma lett volna a saját csodálkozását megemészteni, meghalt. Fakir és néger, akik a halálból élnek és akik az életbe halnak bele: milyen nehéz az élet! Vagy: milyen könnyű. A shakespeári „Lenni - vagy - nem - lenni** elevenem - halott, anyagba rögzített, szellemtől elvonatkoztatott, a szemléletnek átadott újkori példája: á fakir. És az ugyancsak shakespeari Falstaff-bendő metafizikai példája: a néger. Mindez az élet, a megélhetés kedvéért. Halál a megélhetésért — élet a megélhetésért... Milyen keserű az uj Falstaff humora! Milyen keserű az uj hamleti elmélkeds! Kérdezik, faggatják az életet. De az élet nem válaszol. Némán mered a kér- dezősködőkre. Nekidühödnek, belevájják a tiz körmüket az élet húsába, tépik, marják, ordítanak ... Végül mégis válaszol az élet: válasza a halál. A fakir ée a néger halála: az élet ana- gramja. Tokióba és Moszkvába, ahol nosztalgiával gondolnak a Romaniechesre. 1921-et írtak, a város fölött békés és szelíd infláció hangulata lengett, negyven márkába került egy dollár s a Hotel Adlon előtt pillanatokra úgy festett Berlin az esti óráikban, mint egy világváros. A lakosság éppen lélegzőm kezdett és ocsúdni. Sebek hegedtek, fájdalmak tompultak, a zsebeket kezdték meg tömni papírpénzzel, Rathenau jött, Erzberger ment, Helffe- rich acsarkodóit, Harden bizonyítóit s Gross- mannról bebizonyító bta Jacobsothin, hogy pénzt kapott a színházaiktól a szinikritikáért. Az egyetlen, aki él még közülük, Grossmann. Van abban valami konzerváló, ha valaki pénzt kap sziuikritikákért — mind meghaltak, elmentek, lebuukózták őket, akiről ajkkor Berlinben szó volt Egy fiatal színésznő játszott a Kammer- spielébea, StriaxLberg „Fráuleiin Julde“-jában, rosszul mondta a szerepet, de mikor a függöny összecsapódott, percekig nem tapsolt senki, bénultan ültünk. Valami Bergner volt Kaiser akkor jött a börtönből, Toller még benn ült. Néha feltűnt Szittya s színházat alapított Ott, annál a sarokasztalnál mutatkozott be két vidéki német, akik negyvenezer márkát örököltek s Berlinbe jöttek abból a célból, hogy okvetlenül hetilapot alapítsanak. A hetilapot a Roananisohesben alapítottuk*, „Die Ecke“ címet viselte s összes magyar barátaimat összetelefonáltam, vidékről is jöttek magyarok s mindenki cikket adott el az ,rEcké“-nek és apótt száz márkát. Egy szám jelent meg, az alapítók később visz- szautaztak vidékre. Aztán jöttek a svédek, nyugodt, üde és elegáns svéd lányok s Lu- bitsch fantasztikus szerződést kötött az Ufá- val, ezer dollárt kapott egy hónapra, ügy éltünk Berlinben, mint a Csendes óceán egyik üde szigetén a hajótöröttek, — hajótörött magyarok, oroszok, japánok, svédek, a benszü- löttek bámulták érthetetlen szokásainkat s ha a kis Halász délben ebédelni ment a Friedmannhoz, a német anyák karukra ültették gyermekeiket s kiültek az ablakba Halászt nézni. Tihanyi akkor szokott rá a szögletes vállakra festményeiben és terrorizálta a közvéleményt. Az álmok és semmittevés szigete volt Berlin, ahol nem tudtunk beszélni senkivel, nem Ízlett az étel, a cigaretta, a délutáni felkelések városa volt, a hajnali vitatkozások, orosz teaszobák, napi nyolcvan cigaretták, végnélkül! konyakok és másfélé rás szerelmi telefonálások városa volt. Mindenki várta az összeomlást, a németek szervezetten és fegyelmezetten várták, mi szervezetlenül 'és kialvatlanul. Délután ötkor itt a Romanisdhesben nemzetközi alapon elhatáróztuk, hogy szigetet veszünk, éppen volt egy eladó a Keleti tengeren. Egykét évre rá mindenki megnősült. Ugyanaz a pincér jött most is, ő is elhízott közben, mint én. Határozottan ő avanzsált a hét év alatt, mert ő megmaradt pincérnek, ellentétben velem, aki 6zigeta.lapitás helyett elmentem újságírónak. Az époszból se lett semmi. Rendes bohémek ültek az asztaloknál, jólifésült, jólöltözött, rendezett és konszolidált német bohémek. Csak Else Lasker- Schüiler ült változatlanul bőr sapkában egy sarokban és éppen a kedves nyulakról tartott előadást, akiket Isten különösen szeret. Nem hogy egy életbe, de még egy kávéházba sem szabad visszamenni. — Ein Bőnk, jawohl — mondta a pincér. Most rájöttem végre, hogy mi bánt? Az cl mull hét évben levágatta a bajuszát. mm, írnrmnrr mi mi ihi - tw n> > mm imnn ■■imhh— "iiii ii in iiimin v i.in mi'nii—i,n im EGYPÁR NAP ODAKUNN Irtai MÁRAI SÁNDOR Ön bérel •gy többnyire agyonhaesnilt zooyorflt ee*y pianiaét, kidob ◄— havonta 150—200, »öt 250 korona bérleti dijat és a hangszer — akármilyen ócska — nem is az öné. Mig ha fizet ◄— havonla 200—300 koronáig terjedő havi részletet, úgy a zongora vagy pianino a vételár teljes kifizetése esetén örök időkre az ön elvitathatatlan tulajdonát képezi. Vegye máris igénybe az njrendszerü zongorahitelt KOFMAN ◄— zongoraraktárában U2horod° Munkács MULFORD PRENTICE AZ OPTIMISTA FILOZÓFUS Békés otthon New-Yerseyben erdőcskére leltem, A fülemülékkel együtt énekeltem. Találtam egy forrást s egy patakot 8 építek egy kit erdei lakot Árnyán egy terebélyes tölgynek. De nem vittem beléje hölgyet. Mi volt? Mi nem volt? JV évadában nap-nap után Kutattam az ezüst után. De hiába. Sohasem leltem, Szemem ezüstöt sose látott, Nem láttáim ’st, csak bérctetőket, Napfényben fürdő hómezőket. És rettentő nyomorúságot Emlék a matt ködében Láttam a Cap-homt. Láttam Bécset. Hajón föllázadt legénységet, Egy partra vetett cethalat, S ami különösen meghatott: Láttam egy nőt, kinek nem kellett uj kalap, Kiderüli, hogy e nő halott. így is leket, agy is Califormában kóboroltam És mindig egészséges voltam. De tudtam volna ez időt én Betegségben is tölteni: H" kedvem lett vón patikára És orvosokra költeni. Életprogram Hát bizony, zajos volt a múltam. Arcansas-ban ezt tanultam: A gondolni erősebb, mintxaz öklünk. Erősebb, mint az izmos karunk. Mert a mienk lesz, ha nem is nyomban, Amit nagyon, határozottan És egész szívvel akarunk. Farkas Imre. — Halálosan megsebesítette ss artistát as ágyú, amelyből kilövette magát. Newyorkból jelentik* A keletamerikai államok springfieldi kiállításán nagy feltűnést keltett egy artista, aki ágyúból lövette ki magát. A hátborzongató mutatvány sikere esetén az artista az ágyú csövétől mintegy husz méterre felállított hálóba repül. Az artistát természetesen nem lőpor robbanás dobja ki a csőből, hanem igen erős rugószerkeset, amelynek elcsattanásával egyidejűén lőpor robbantást is imitálnak füstfejlődéssel, úgyhogy a nézők benyomása határozottan az, hogy az artistát kilövik as ágyúból. A vakmerő produkció vasárnap este súlyos katasztrófával végződött. Az Agyút elsütötték, a cső végén azonban nem jelent meg az rtista. Izgalmas pillanatok teltek el, mig végre '-értől borítva előbujt az ágyú csövéből az artista, a kővetkező pillanatban azonban már eszméletét vee»- lette és kiesett a sőbőL Életveszélyes sebesüléseivel kórházba szállították. A katasztrófa úgy történi* hogy nz artista teste eddig még ismeretlen okból megakadt a csőben, mire az aeélrugó össao- vissza roncsolta. v 8 ___________