Prágai Magyar Hirlap, 1924. szeptember (3. évfolyam, 199-222 / 647-670. szám)
1924-09-07 / 204. (652.) szám
$ Vasárnap, szeptember í. .y^ffALm^TAK/fíRTéP Siiiüs 'mester a Marson járt Legújabb müve: „Felfedeztem a Mars lakóit" A nők ott is íiímciitok Budapest, szeptember 6. Sirius! Van-e valaki, aki. e nevet nem ismeri? — ®m a keleti horizonton felfel- tünő csillagról van szó, hanem arról a Sinus álnév alatt élő és iró arról, aki .már 18 esztendeje adja ki önköltségén Sirius időjós cimii könyomatos lapocskáját és küldi meg időnként a szerkesztőségeknek. Legújabb tudósítása ezzel a címmel kezdődik: „Felfedeztem a Mars lakóit." Dehát beszéljen ő maga, a kitíinö „időjós". 1924 augusztus 30.-án éjjel 12 és 2 ón a között — irja — megjelentem a Mars birodalmában. Csak úgy besétáltam, mintha egy kis jó levegőt akarnék élvezni. Amint megjelenek a Marsban, szép sima földet találok és ha jól láttam, réten mentem. Már jó nagy darab földet bejártam, élő lényt azonban nem találtam. Te jó Isten — mondtam magamban —, hát itt nem élnek emberek! Kiszáradt füvek jöttek elejbém, óriási hegyek, akkorák, mint a Gellért-hegy, de még mindig nem láttam embert. Egyszer csak apró kis tavakat pillantok meg és amiilt jobban belenézek, látom, hogy a tó fenekén emberek alusznak. Meg- olvastam. Mindegyikben tizen voltak. A fekvésük után úgy körülbelül 173 és .fél cm. magasak ieheteek. A bőrük olyan volt, mint a Jónás vízilóé, vörös szőrrel borítva. Sasforma körmük, lábukon gumicipő. Különben olyanok, mint a majmok. A fej kopasz, az arc olyanforma, mint valami majomé. A száj hosszúkás, fogai olyanok, mint az állatoké, úgy is esznek, mint a kutyák. A tengerből élnek, de azt hiszem, hogy egymást is megeszik. Medencében alusznak, de házaik úgy vannak széjjelszórva, mint nálunk. Egyszer csak kijön a vízből egy öreg szőrös ember és rámkiált, hogy menjek innen, mert megeszi a szememet. Nem tudom, milyen nyelven beszélt, de megértettem. Aztán visszafeküdt a medencébe. Borzasztóan küzdöttem magamban. Te ió Isten, mondtam magamban még egyszer, hát azért jöttem a Marsba, hogy itt megegyenek ezek a vadembérek? Amig így iszonyú lelki küzdelemmel küzdöttem és megyek, látok egy embert, köszöntőm, elfogadja és megkérdeztem tőle, hogy hol lakik? Amint jobban megnézem, látom, hogy nő. int nekem huncutul a. szemével, megindul és én követem. Visz magával, és egy medencéhez érünk, és be akar oda vezetni. Sohasem szoktam fürdeni, féltem a víztől, inkább arra kértem őt, engedje meg, hogy kissé megtapogassam. 0 huncutul húzódik, mutatja, hogy lesnek ránk. Hát uramfia, látom, hogy a környék hegy tetején csupa ilyen ember ti!, ugrásra készen vár. De már ekkor félni kezdtem és mert kü- lönebn is alkonyodoit és igen meleg volt a forróság, a hold olyan erősen sütött, hogy a füvek mind megfőttek, nem is köszöntem a nőnek aki különben elég tetszetős alakú volt, meglógtam. Megállapítottam tehát, hogy a Marsban igenis emberek laknak, beszélni tudnak, amit mi megértünk, de különben olyanok, mint az állatok, tehát mi ezekkel a népekkel semmiféle érinkezésí nem fogunk íen- tartani. Séták Budapest utcáira Kínaiak Budapesten — A sárga emberek csecsebecséi Budapest, szeptember 6. Néhány hete újabb és háború óta talán szokatlanabb érdekessége van az utcának. Az utca össze-visszaságába különös, a Kelet típusaiból is a legtipikusabbat vegyíti. A kínaiak ezek, európai öltözékü, furcsa kiejtésű német beszédnek, kik színtelen hanghordozással kínálják apróságaikat. Kis kézitáskájukból halomszámra kerülnek elő a márvány-szerű masszából készülő tárgyak, ;— nekünk nevetséges figurák. Az egyik hamutartó, a másik apró zsuzsu, a huszadik Buddha- szobor... Elfogott engem is egy feketehaju, apró, vágottszemü kínai, A nehezen érthető német beszédét magyar szavakkal keverte. Ragyogott a szeme, míg egymásután szedegette elő áruját: dicsérte, forgatta a kezében s- egyre hajtogatta:-„Nagyon olcsó, nagyon olcsó kérem • Igaz. megvallom, engem inkább ő érdekelt s őt néztem, figyeltem folyton. Végre is rongyok közül előkerült. — amit az okos kínai biztos „slágerének hagyott utoljára, — a szép faragása, csaknem kivételesen precíz művészi érzékkel kidolgozott Buddha-szobor. Ez valóban igen ügyes dolog volt. Nem lelkesedem ugyan semmi vándormüvésze- tért, még kevésbé az efajta vásári áruért, de ez határozottan megtetszett. Volt valami megkapó hasonlatosság a merev Buddháidén arca s annak késői követője, a kis ki- nai-ember mozdulatlan, báiványszeríi arca között. Az apró kínai árus megható mosollyal honorálta a tetszésemet- A „nagy Buddha" — hát lehetséges az, hogy valakit meg ne nyerne? Mikor cseppet se tiszta kezébe nyomtam a nagyon „olcsó" árt, egy szenvedélyes autogramgytijtő vadságával — bár nem vagyok az — elébe tettem papirost, tintát és kínai Írást kértem. Szelid arcával rám nézett, hirtelen mosolyával biztatott, hogy: „meg lezs". Hozzáfogott azonal. Felülről lefelé, jobbról balra rajzolta a papírra a kínai betűket, szavakat, mondatokat, végül külön helyre odaírta a nevét is. Én pedig, mint gavallér európai, fáradságáért pénztárcámba nyúltam, de ő megsértett arckifejezésscl tette hozzá németül: — Asszonyom, ezt szívesen, örömmel tettem önnek, ha árumért pénzt ad, azt elfogadom, de ezért ne adjon nekem semmit se. Zavarral hajtogattam össze a kinai Írásos papirt és a határozottságát, öntudatát látva, — félszegen fogadtam bucsuköszöné- sét. Annyi furcsát beszélnek róluk, — milyen most hát a kinai ember? . Kállay Piroska. Bolondok — A P. M. H. eredeti riportja — Prága, szeptember 6. A Katalán-apácák hajdani kolostorának kertjében ötven év előtt épült egy hatalmas kétemeletes ház a prágai őrültek részére. Ezer emberroncs, ezer élőhalott, ezer kiégett lélek lakja ezt a komor, óriási sírboltot, melynek vaspántos kapuja fölött riadt szemmel keressük a rémes mondatot: Adjon föl minden reményt, aki ide belép. Nem a kíváncsiság, nem a tulcsigázott idegek izgalomszomja visz be a bolondok szomorú házába, hanem szivembe markol a kopár falakon átsiró jaj, amely tán egy utolsó nyájas tekintetért sikoltott bele az őszi ködbe. Bekopogok. Kapus, szolga, orvos nyájasan fogad. Ápolt, füves, fás, virágos kerten haladunk át. A kórház a kert közepén. Hamuszürke, szomorú épület. Ezer ablakán siirü vasrács és a- rácsok mögött torzult emberarcok és vadul forgó, busán mélázó, rémesen kacagó, kiégett szempárok és sírásra görbült, folyton mozgó, üvöltő, átkozódó, makacsul hallgató vertellen ajkak. A ház előtt, a tágas köröndön csöndesen sétálgat öt-hat halott lélek. A bokrok között hosszú talárban nyájas arcú öreg papol. Egy cseh egyetemi tanár, aki négy év óta itt hirdeti furcsa tantételeit a — bokroknak. — Halk jóestét kíván egy felénk közeledő urféle. Szóba állunk vele s megkérdezzük, kihez van szerencsénk. — Engem X. Y. dr.-n.ak hívnak, de ez csak testemnek neve. A testemnek, amelybe naponként, sőt óránként más-más lélek költözik. — S jelenleg ki lakja testét? — kérdezem. — Most Shakespeare. De egy órával előbb költözött ki belőlem Búdba. Kisérőm, Hermann dr. elmondja, hogy a beteg a németek egyik legkiválóbb irója volt, akinek színmüveit ma is adják az összes német színpadok. Három év óta van itt. Gyó- gyithatatlan. — Térdre, térdre! — rikácsol felénk egy ősz aggastyán —, avagy nem látjátok-e az öreg Istent! — Békés bolond, — mondja az orvos. — Gyógyíthatatlan. Csikorog a kulcs az ajtózárban s belépünk az épület széles folyosójára. A folyosókon hemzseg a sok „könnyű" beteg. Valóságos bábéi. Füttyszó, kukorékolás, kacagás, sirás, zokszó, beszédáradat. — Weber vagyok, a hotel direktora, — mutatkozik be eg}/ jóképű fiatalember. — Parancsolnak az urak szobát? Állandóra, vagy csak egy éjszakára? Ez egy előkelő, finom szálló. Itt lakik Vilmos császár, IV-ik Károly, Nepomuki Szent János, sőt abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy bemutathatom önöket az öreg Istennek is, Ajtó öt, balra. — Paralizis — mondja Hermann dr. —, két hónap múlva gyógyult lesz. Szobáról szobára járunk. Az ágyakban, süni dróthálóval körülszőve, a betegek. Nagyrésze kényszerzubbonyban. A köz- és önveszélyesek. Az egyik szobában fiatal, alig tizennyolcéves ember majomszerü mozdulatokkal ugrik ki az ágyból. Fölmászik az orvos vállára, kiveszi a cigarettatárcát zsebéből s rágyújt. Közben rémesen rikácsol. — A majomember, — szól az orvos. — Spanyolbetegség következménye. Gyógyíthatatlan. — Én magyar vagyok, — hangzik föl a magyar szó az egyik ketrecből. — Én magyar vagyok. — Három év óta van itt s ennél a három szónál sohasem mond többet. Azt sem tudjuk, mi a neve, honnan került ide. Az egyetlen magyar. Agylágyulás. Gyógyithatatlan. A szomorú kórszobákból a laboratóriumiba megyünk. Hatalmas apparátusok, rengeteg agypreparátum, ezer és ezer fényképfölvétel az agy különböző defektusairól. — A legújabb gyógymóddal, a maláriaoltással meglepő eredményeket érünk el. A paralitikus beteget beoltjuk maláriával s a tizennegyedik roham után kinint használunk. A teljes gyógyulás harminc százalék, a javulás negyven-negyvenöt. Prága egyik legnagyobb színházában dirigál pia egy karmester, aki a maláriaoltásisal teljesen kigyógyult a paralizisből. De ezen kívül számos példát sorolhatnék föl a végleges gyógyulásra. Paralitikus betegeink mindegyikénél a malária- oltiást használjuk. A laboratóriumba uj vendég érkezik. Egyik prágai szanatórium főorvosa. Egy kis vért kér, valamelyik maláriával beoltott beteg ereiből. Átmegyünk a műtőbe. Betolnak egy ágyat. Az ágyon negyvenfokos lázban fekvő maláriás elmebeteg. Hermann dr. a beteg karjából egy fiolába vért vesz s átadja kartársának. A kartárs átveszi, fizet érte száz koronát s megy az elegánsan berendezett magánintézetbe, hogy gazdag páciensének testébe oltsa a szegény őrült maláriás vérét. Átmegyünk a nők osztályába. A kép ugyanaz, csak még szomorúbb, sokkal szomorúbb. A legtöbb beteg sirós, panaszos, vagy buskomor asszony. — Adolf, Adolf! — esik nyakamba egy fiatal nő zokogva —, csakhogy megjöttél. Mindent megbocsájtok, mindent elfelejtek. Az ápolónők fejtik le rólam görcsösen szorító karjait. Az egyik szoba sarkában ifjúi leány térdel és szomorú szemmel mered a messzibe. Két kicsi keze lágyan simul össze. Mennyi fájdalom sir az arcán, mennyi fájdalom búvik meg lágy tenyerének ráncaiban! Nagy terem közepén asztal. Az asztal körül négy gyermekleány. Sápadtak, szomorúak, szépek. Csak a szemük tükre törött. Kicsi áléit szirmok, — bolondok. — Menjünk el! menjünk, menjünk innen, — ordít föl bennem a menekülési ösztön. Ro- hanva-rohanok végig az öblös folyosókon. Az orvos csak a vaspántos nagy kapunál ér utol. Sietve köszönök el s amikor a kapu döngve bezáródik mögöttem, fölsikolt bennem az öröm: Nem késő! Még nem késő. * Messze innen, túl Prága kőrengetegén van egy másik kert. Ott magasra no a selymes, zöld fii és a krizantineum bolyhos fehér csillagjai nyílnak és a nagy csönd herceg birodalmát éjszakánként fölveri a fülemüle dala. Egész éjszaka énekel a dalos király és a kristályos hold fehér leplet vet a virágos halmokra és a szomorú fűz kiterjeszti ágait a csöndesen alvók fölé. — Milyen megnyugtató halk léptekkel járni ott a halott halottak országában s mikben borzalmas a látogatás itt, az élőhalottak hamuszürke kriptájában ,.. 4AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA£ ¥•% * \ r ^ 5 .—^ \ Menyasszonyi kelengyék áruháza £ < *** -k. \ Saját készitményü önöm férfi £ ^ \ és női fehérnemű, asztal- me £ ^ \ térítők és mindennemű lenáru £ <* \ ^t fc* ^ \ ^Árusítás nagyban és kicsinyben £ Egy éjszaka a Ku-Khix-K!anoknál Prága, szeptember 6. A berlini S-Uhr-Ahendblatt-ban Róbert Allén érdekes leírást ad az amerikai Milwaukeeböl az ottani Ku-Klux-Rlanok éjszakai összejöveteléről. Az összejövetel pont éjfélkor kezdődik egy nagy mezőn a város közelében. Gyalogosok, lovasok, automobilok egész raja tart a hely felé, ahová a bebocsátás csak a legszigorúbb igazoltatás és a jelmondat pontos elmondása után történik. Róbert Allennek még a szemét is bekötötték, hogy a környékező titkos utakat ne vehesse észre. Amikor levették szeméről a kendőt, hatalmas téren találta magát, villanylámpák és reflektorok vakító fényében, mintegy 15.000 ember között. A helyet mintegy ötezer automobil övezte. Nem minden ember volt a Ku-Kluix-Klanok közismert viseletében: a hosszú fehér talárban, magas, hegyes süvegben, az arcból csak a szemeket szabadon hagyó fehér kendőben s az utcaiasan megjelentek között a társadalom minden rétegének képviselőit föl tehetett ismerni. Bankdirckto- rok, tanárok, soffőrök és utcaseprők álltak egymás mellett és áhitatosan figyeltek. Több száz nő is volt a tömegben, mert a Ku-Klnx-Kiannak női osztagai is vannak. Pontosan éjfélkor egy rakétát bocsátanak föl és az elrejtett zenekar az „Onward Christian Sol- diers“ (Előre, keresztény harcosok) ciimü. templomi éneket intonája. A tér közepén lévő szónoki emelvény körül villanyfény gyűl ki s jobboldalt, mintegy 50 méter távolságban egy kis dombon villanyfényben úszó kereszt válik láthatóvá. A formaruhában lévők élére egy óriási ember áll s imát mond, amely alatt a jelenlévők mind térdepelnek. Azután megkezdődik az írj tagok fölvétele. Mintegy ezer ember kettős sorokban valahonnét a sötét háttérből hirtelen bevonul a fénykörbe a vezetőség sorai között, akik minden egyes fölveendőt élesen szemügyre vesznek. öt vagy hat esküt követeinek az újoncoktól. Az eskü ideje alatt, körülbelül negyven, percig, az egész társaságnak föl kell emelnie mindkét kezét s jaj imák, aki idő előtt leengedné. Végre befejeződik ez a ceremónia, mindenki letérdel s közösen egy Miatyánkot mondanak. Az álarcos alakok levetik ruhájukat, barátságosan, otthoniasan kezet ráznak, miközben a tribünön egy biborrulhás alak jelenik meg és sorba bemondja a szónokokat. Több beszéd következik, az ismert és mindig ismételt témákról: amerikanizmusról, a klán alap- elveiről s a katolikus egyház veszedelmes propagandájáról (mert az Egyháznak ellensége a Klán). Hajnali négy órakor mindennek vége. Róbert Allennek isimét bekötötték a szemét s kivezették a •térről a titkos tekervényii utakon taxijához, mely egykedvűen várt helyén. Az emberek, kik még előbb lelkesedtek, dideregve siettek haza a kellemetlen hajnali szellőben. — (Elbocsátott és nyugdíjas közalkalmazottak figyelmébe.) A szlovenszkói és ru- szinszkói közalkalmazottak jogvédő egyesületének vezetősége ezután hívja fel az összes szlovenszkói és ruszinszkói elbocsátott nyugdíjas és még szolgálatot teljesítő köz- alkalmazottak figyelmét arra, hogy jogsér- tettségük esetén azonnal lépjenek érintkezésbe a központtal, (Pozsony, Búzapiac 2), mely minden érdeklődőnek szives felvilágosítást nyújt. Akik e felhívásnak nem tesznek eleget és ezáltal a kincstárral szemben fennálló követeléseiket — szükség esetén, a bírói utón — nem érvényesítik, tekintettel arra, hogy például az elbocsátások ügyében az elévülés már a közvetlen közelről fenyeget, azok a jövőben magukra vessenek! E jogvédő egyesület vallási, nemzetiségi és politikai vitát nem tűr, hanem mindezeken felül áll, tisztán egyedül tagjainak az érdekeit s orvosolandó bajait tartja szem előtt és nem politikailag akarja őket kihasználni, mely mint a közeli múlt is bizonyítja, csak káros hatású volna. Jelentkezhetnek mindazok a volt, vagy most is szolgálatot teljesítő közalkalmazottak, kiknek bármily néven nevezendő jogsérelmük van. így a többi között: ha elbocsátották, ha fizetéséből vagy nyugdijából szerinte jogtalan levonás történik, vagy ha jogtalanul leszállították, ha a nyugdijidőt helytelenül számították be, (ez körülbelül mindenkinél helytelenül van beszámítva), ha idő előtt nyugdíjazták, ha nem az őt megillető rangosztályba sorozták be, ha az átszámítást ( a prepocita- nie-t) meg nem kapta, vagy ha meg is kapta, de később levonták, illetőleg levonják ... stb. stb. Minden egyes esetben az összes beérkező ügyeket külön-külön felülvizsgálják és ha bírói útra is lesznek terelve, — melyre a tagoknak erre szolgáló meghatalmazása szükséges, — úgy ekkor tagjainak a perveszteség esetében az ügyvédünknek felmerülő készkiadásait sem tartoznak megtéríteni. Ezáltal meg akarjuk menteni a nyomorba sodródott társaink ezreit s lehetővé tesz- szük ügyüknek szükség esetén bírói utón való elintézését, nehogy a beálló elévülés folytán még a megszolgált s befizetett nyugdijukat is elveszítsék. A beérkező ügyekről senki tudomást nem szerezhet s mindenki csak a saját ügye felől érdeklődhet. A szlovenszkói és ruszinszkói közalkalmazottak jogvédő egyesületének vezetősége.
