Pest Megyei Hírlap, 1994. november (38. évfolyam, 256-281. szám)
1994-11-10 / 264. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. NOVEMBER 10., CSÜTÖRTÖK Madách Kamaraszínház: Vörös és fekete Színházi rábeszélő Stendhal mondta: „Olvasni fogják könyveimet 1880-ban, megértenek majd 1935-ben.” Azt azonban ő sem jósolta meg, hogy 1954-ben a „Vörös és fekete” című regényéből világsikerű film készül Gerald Philipe és Danielle Oarrieux főszereplésével, s azt inég kevésbé, hogy 1994-ben születik egy olyan színházi előadás, amely a pesti néző szemében még e film emlékét is elhalványítja... Természetesen más egy regény, egy film vagy egy színházi előadás — még akkor is, ha azonos forrásból erednek. De az kétségtelen, hogy a Madách Kamara előadása méltó mind a regényhez, mind a filmhez. Igazi, forró hangulatú színházi este. Egy nagy regény színpadra vitele mindig nehéz feladat. Pozsgai Zsolt sikerrel oldotta meg a szinte lehetetlent: nagyszerű színdarabot írt Stendhal művéből á Madách Színház számára. Szirtes Tamás élvezetes, pergő előadást rendezett. Talán megbocsátják a színház kitűnő színészei, ha ezúttal elsősorban az est nagy felfedezettjéről, Czvet- kó Sándorról írok. Ez a fiatalember régóta hiányzott a magyar színpadokról. A jó Isten megáldotta mindazzal, ami ehhez a pályához kell. Megjelenése kitűnő (ez az utóbbi években, évtizedekben nem volt a színészmesterség alapvető kritériuma!), és ami — sajnos — még ritkább: végre egy fiatal színész, aki tökéletesen beszéli anyanyelvét. Aki színházjáró ember, tudja, milyen nagy szó, ha egy színész minden szava tisztán érthető. Emellett mozgáskultúrája is remek. Czvetkó Sándor komoly nyeresége a Madách Színháznak — és általában a magyar színjátszásnak. Csak egyre kell vigyáznia: „el ne kapja a .gépszíj”. Mert — sajnos — sok példa akad arra, hogy a nagyszerű kezdetet halovány folytatás követte. A siker könnyen szédít meg valakit, különösen, ha fiatal. Ezért arra kérem és figyelmeztetem a művészt: ne csak arra hallgasson, aki dicséri. Figyelmébe ajánlom az ismert anekdotát: Borvető János, az Operettszínház egykori bonvi- vánja letörten ült öltözőjében. Feleki Kamill megkérdezte, mi bántja. Borvető szomorúan mutatta az újságot: „Nézd, Kamillka, milyen rossz kritikát írtak rólam!” —„Te szegény! Ezek szerint te azt is elhiszed, ha jót írnak rólad?!" Nos, a jót is el kell hinni. De nem árt odafigyelni a le- dorongolásra sem. Am a legjobb az utóbbira nem adni okot. Mindenesetre Czvetkó Sándor nevét érdemes megjegyezni. Habár... nem tudom, nem kellene-e Czvetkó Sándornak elgondolkodnia azon, hogy egy magyarosabban csengő, könnyebben megjegyezhető nevet találjon magának. Tudom, ez nehéz döntés. Magam is átéltem, amikor csak hosszas unszolásra voltam hajlandó megválni eredeti nevemtől. „Ezzel a névvel, hogy Szluha, nem léphetsz magyar színpadra!” — mondta tanítómesterem, Rózsahegyi Kálmán bácsi. S amikor arra hivatkoztam, hogy volt ebben az országban egy Blaha is, kaptam hideget-meleget, hogyan merem magam Blaha Lujzához hasonlítani. Sőt Kálmán bácsi bosszúból emiatt egy ideig Lujzácskának szólított... Valóban vannak nagyok. Blahától Psotá ig, akik idegenül csengő nevet tettek híressé, de ők a kivételek. Déryné Széppataki Rózától Bajor Giziig, egy Petőfi Sándor nevű színésztől Básti Lajosig végtelen azok sora, akik vállalták ezt az „áldozatot”. De szerte a világban szinte divat, hogy írók, színészek művésznevet választanak. Vagy azért, hogy könnyebben meg tudja jegyezni a közönség, vagy azért, hogy ne hozzanak szégyent a családjukra... Maga Stendhal is Henri Beyle néven látta meg a napvilágot, s szinte minden művét más és más néven írta. Mindenesetre erős a gyanúm, hogy mostanában Czvetkó Sándort a pesti közönség csak Julien Soréi néven emlegeti. Nem mintha magyarosabb lenne, csak azt már megtanulták... Piros Ildikó is remekel Madame Renal szerepében. A darabban Julien Soréi azt mondja róla, hogy negyven is elmúlt, de harmincnak sem tűnik. Nos, Piros Ildikóra az utóbbi pontosan illik, de hogy negyven is elmúlt, azt nem tudja elhitetni... Koltai Jánosnak nehéz dolga van. Amikor belép, mindenki rögtön a Szom- szédok-beli alakítására gondol. Ez bizony a televízió átka, inkább hátrány, mintsem előny az effajta ismertség. (Bárdi György például emiatt szakított élete legnagyobb sikerével, Gugyerák- kal.) De Koltai felülemelkedik ezen. Nem veszi tudomásul az őt fogadó derűs morajt, méltósággal és hitelesen játssza Pirard abbé szerepét. És a néző is két perc alatt megfeledkezik a Szomszédokról. Horesnyi Lászlónak nem csupán alakításához kell gratulálnom, hanem fiához is. Ez magánügy lenne, ha a kitűnő, modern és mégis korhű díszleteket nem Horesnyi Balázs tervezte volna. A többi szereplő is mind-mind segít abban, hogy leírhassuk: amíg ilyen előadást lehet látni, nem kell félteni a magyar színház jövőjét. Szívből ajánlom a Pest Megyei Hírlap olvasóinak, ne sajnálják a fáradságot. Nem olyan nagy ez a megye, hogy ne lenne érdemes ezért az előadásért beautózni a fővárosba. Biztos vagyok abban, hogy nem bánják meg. Sőt gyanítom azt is, hogy utána kedvük szoty- tyan (újra) elolvasni Stendhal csodálatos regényét. És egy regény színpadi adaptációjának talán ez lehet a legfőbb érdeme. Szuhay Balázs Julien Soréi (Czvetkó Sándor) és Madame Renal (Piros Ildikó) az előadás egyik jelenetében Kanyó Béla felvétele Könyvespolc A felfedezés szakadatlan örömei Aniszi Kálmán: Forgószélben Azon még derülhetünk is, ha éppen van olvasgatás közben annyi kedvünk, hogy kikacagjuk ezt a cudar világot, melyben Kárpátalján, Ung- váron adják ki Aniszi Kálmán erdélyi származású közíró kötetét, miközben a szerző Budapesten él. Még mondja valaki, hogy nem él és áll a történelmi Magyarország! Igen megkomolyodtunk viszont a kötetbe mélyedve (Forgószélben. Esszék, jegyzetek, interjúk. Intermix Kiadó, Ungvár, 1994), ugyanis föl kell fedeznünk korunk egyik (másik) naiv emberét! Még ez is rossz, hogy naiv. Inkább gyanútlan, aki vakmerőén hisz a művészetekben, azok jobbító szerepében, és mindezt le is írja egy fél könyv teijedelmében. „Ä művészetnek tudvalévőén komoly nevelő ereje van, de téved, aki azt hiszi — legyen szó köznapi halandóról vagy művészetpolitikusról —, hogy ez kioktatásformát kell öltsön.” Most ne faggassuk a szerzőt, szerinte ki-mi a művészetpolitikus, inkább arra figyeljünk, mennyire hisz abban, amit elmond, hogy a tartalom és a forma összefüggése, a művészet progresz- szív szerepe, a művészet szerepe a megismerésben stb. Ez így mind iskolás súlyúnak tűnik, s nem egy helyt az is a vaskos kötetben. Ám ami a lényeges Aniszinál, hogy mindezt úgy tárgyalja, mintha nem lett volna Lukács György mellett (után) Aczél, előtte pediglen Luna- csarszkij vagy Zsdanov és a többi. Jó látni, ahogy továbbadja egy könyvvel a szerző hitét a jóban, a szépben. Lehet, a világ nem pont őrá fog fokozottan figyelni a mostani sodrásokban, de — helye van a nap alatt az ilyen naivitásnak, amely a hit erejével kér jogot és létalapot. Keresi halálos komolyan — lásd: ír is róla — a fejlődés titkát, ismérvét (137. o.), aztán megállapítja, hogy inkább az emberi kapcsolatok minőségében kell azt keresni. .Alkotó és kezdeményező egyénekre van szükség, akik alkotó és kezdeményező embereket nevelnek ki.” Erre csak azt tudjuk mondani, hogy aki a maga módján és a maga udvarában, laboratóriumában újból fölfedezi a már megtaláltat, az minden bizonnyal képes lesz megtalálni az eddig nem látottat is. Megszólítja a ma is kisebbségi kegyetlen sövények közé szorított magyarság vezetőit délről, északról, keletről. Vallat az, aki élete javát kisebbségben élte le, anélkül, hogy nemzetének tehetett volna bár egy vallomást, jelentvén: Élünk, dolgozunk magunk is, lám. És tovább a bátorságról, a pascali boldogságigényről, az újszülött gyerek boldogsághivatásáról, a munka mindent átfogó öröméről, továbbá szól arról is, már 1990-ben, hogy kell-é magyar himnuszt énekelni az aradi vértanúk emlékművénél? Mindenséget ölel Aniszi Kálmán, és cselekszi mindezt oly természetesen, mint aki most fedezi föl, hatvanévesen vagy valamivel korábban, az egyetemes harmónia fölöttébb szükséges voltát. Czegő Zoltán \ A szobrászművész önvallomása M egteltek a széksorok, de mellettük a földön is ültek, szorosan álltak a gödöllői művelődési központ színháztermében azok, akik Zorán nak a múlt szombaton tartott koncertjére voltak kíváncsiak. Zúgott a taps, harsogott a tetszésnyilvánítás, együtt énekelték az előadóval a refréneket, az est végén újabb és újabb ráadásokat követeltek. Miért e siker? Gödöllőn, ahol nemrég Kulka János, a jeles színművész, a „Szomszédok” című népszerű tévésorozat sztárja élő lemezbemutatója érdeklődés hiányában elmaradt, ahol Bródy János ugyancsak egy-két hónapja — a Zorán koncertjére kaphatóknál jóval szerényebb árú belépőjegyek mellett — szűk félház előtt énekelt. Mi az, amiért ünnepük a már több mint három évtizede pályán levő, immár középkorú, szemüveget viselő, Belgrádban született, szerb nemzetiségű énekeszeneszerzőt, akit, képtelenek lévén a családnevét kiejteni, csak a keresztnevén emlegetünk? Mert szebb az énekhangja, mint másoknak? Nem hiszem, hogy ezt mérlegelnék a koncertek között válogatók. Mert részese volt a beat hőskorának? Bródy is. Azonkívül nem nosztalgiázó középkorúak töltötték meg a nézőteret, sokkal inkább fiatalok. Otthoni reggeli tevés-vevéseim közben a Calypso rádiót szoktam hallgatni. Ez úgynevezett kereskedelmi, reklámokat sugárzó adó, de mivel csupa reklám kedvéért senki sem kapcsolná be a rádiót, sok zenét is adnak, azonkívül műsorvezetők — naponta más — várják a hallgatók telefonjait, feladványokat lehet telefonon, nyeremény reményében megfejteni, különböző, a műsorvezetők által felvetett témákhoz hozzászólni. A péntek délelőttönkénti műsorvezető Zorán. Kollégáival előfordul, hogy elvesztik a türelmüket egy-egy túlságosan bőbeszédű, netán modortalan telefonhívástól, hogy ironizálnak az önmagukat ügyetlenül kifejezők rovására. Zorán soha. Végtelen türelemmel társalog, komoly, megértő, segítőkész akkor is, amikor más már megszabadulni igyekezne telefonpartnerétől. A koncertjén megjelenők persze lehet, hogy mit sem tudnak calypsós működéséről. De embersége, mely műsorvezetői munkájában megnyilvánul, érezhető akkor is, amikor koncertezik. Személye nem köthető össze valamely politikai irányzattal, mint Bródyé. Nem beszél, nem énekel valakik ellen. Zenéjében nem igyekszik a divatot követni. Ő csak önmaga. Gitárján lágy dallamok kelnek életre, a barátságról, szerelemről, boldogságról, hitről, meg általában „az élet dolgairól” — mint egyik lemeze címe is ez — énekel, érzelmesen vagy szelíd humorral. Apám hitte... Ha férfi vagy, rejtsd el a könnyed... Ebben a dalban... egy kicsit benne vagyok én — hallottuk tőle például. Nádudvari Anna Zorán Szervátiusz-kötet a Püski Kiadónál Szervátiusz Tibor vallomásait jelentette meg a Püski Könyvkiadó. A művészi alkotómunka folyamatára sajátos nézőpontból derít fényt a szobrász vallomása, amelyet ma délután 5 órakor mutatnak be a Magyar Nemzeti Múzeum budavári épületének előadótermében (A épület, földszint). A könyvet Kosa Ferenc filmrendező, országgyűlési képviselő mutatja be. Közreműködik Petrás Mária és Ba- biczky Klára. A szerző a helyszínen dedikálja vallomáskötetét. Szervátiusz Tibor: Életfa (1981). A Pataky Galériában rendezett tárlat anyagából Krekács Róbert felvétele
