Pest Megyei Hírlap, 1994. október (38. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-06 / 234. szám

Csak egyikük sírja van * Lázár Vilmos Nagysándor József Láhner György Knezic Károly A kivégzésnél ott voltak a papok, akik közül Baló Béni reformá­tus lelkész, Sujánszky Euszták, a bör­tönbüntetést is szenvedő Vinkler Brúnó és Bardócz Sándor minorita szerzetes megírta-elmondta vissza­emlékezéseit. Ott voltak a fedezet­ként kivonult Wocher gyalogezred­beli zászlóalj cseh katonái, közéjük keveredve egy magyar is, Sylvester Lajos élelmezési őrmester. Nyolc újaradi sváb molnár az akasztófák közelében húzódott meg, ők is min­dent láttak. Délután már az aradiakat is odaengedték a vesztőhely és a sán­cárok közelébe. Néhány fogoly hon­védtiszt — köztük Máriássy ezre­des, aki utóbb Dessewffy özvegyét vette feleségül, és a jelenetet szemlé­letesen megíró Pfenningsdorf huszár őrnagy — a rommá lőtt vártemplom tornyából látta a kilenc tábornokot a bitófán. Először az agyonlövetésre ítélte­ket vezették elő. „El is érkezett az idő, s reggeli fél hatkor a négy golyóra ítélt a kiren­delt katonaság közé vezettetik, s a gyászmenet kezdetét veszi; megin­dultunk tehát: Schweidelt vezette Bardócz, Kiss Ernőt Marchot, Des- sewffyt Baló, s én Lázárt. Mentünk karonfogvást, lassú léptekkel a vár hátulsó kapuja felé, egyszer a sán­cok közé bekanyarodánk, s ott meg­állapodtunk, mi, bevégzők velük egyetemben a közös imát, s követke­zett az ítélet fölolvasása, reá pedig a kegyetlen végrehajtás... Rögtön elé- bük lépett tizenkét gyalog katona töl­tött fegyverrel — egyre-egyre há­rom volt számítva —, s midőn célzó állásba helyezték magukat, mi pár lé­pésnyire oldalvást félrevonultunk. Erre a parancsnok kardjával jelt adott, melyre a tizenkét fegyver egy­szerre durrant; a fegyverek e durraná­sára hárman rögtön élettelenül dűl­tek le. Kiss Ernő mozdulatlanul tér­delve maradt, mert csak vállát fúrta keresztül egy golyó, elébe állott te­hát három gyalog közkatona, s elsüt­ve fegyvereiket, ezek olták ki életét” — írja Vinkler, és az aradi minorita rendház naplójában Sujánszky sza­vai nyomán ezt teszik még hozzá: ,,A három áldozat arcra borulva, Kiss Ernő hátrabukva feküdt a sánc árkában a nap lementéig. Kiss Ernőt a lövések közelről érték, bőrébe fúró­dott a lőpor, s a füst befeketítette ar­cát.” Ezután került sor a kilenc akasztó­fára ítélt tábornokra. „Ama rémes oct. 6-ának reggeli hat órája volt. Menni kellett, karján vezettem, és mentünk, a Grófon kí­vül még nyolc áldozat, mind hősök voltak... Egy óranegyedet tartott a menet, s talán többet is... Annyi he­tek óta először lengette a reggeli szel­lő a Grófnak szőke ifjú fürtjeit; kese­rű, sóvár epedéssel nézett körül a vi­lág minden tájai felé, és mondá mély sóhajjal: Ah, mily kedves az Isten­nek szabad levegője!” — írja Baló Leiningennének. És most vegye át a szót Herold újaradi molnár: „Mi a lovasok és a gyalogosok közé kerülve a gyalogság karéja mel­lé jutottunk. Innen láttuk az egész el­járást. Balról a sarokban állt Damja­nich szekere. Damjanichot azon a szemetesszekeren hozták, amelyen a várba a hulladékot szokták szállíta­ni... A többi tábornok a középen állt, s halkan beszélgetett. Mind civil­ben voltak, csak Leiningenen volt honvéd tábornoki atilla. A táborno­kok egymással beszélgettek, Vécsey gróf azonban egy szót sem szólt, ha­nem minden egyes kivégzést nagy fi­gyelemmel nézett végig, mintha ta­Gróf Vécsey Károly Török Ignác Damjanich János Gróf Leiningen Westerburg Károly Kiss Emó' Aulich Lajos Schweidel József nulmányozni akarta volna. Sorra kö­vette a hóhért egyik bitótól a mási­kig...” A hóhérnak nehéz dolga volt. Az oszlopszerű bitófákat gondosan ki kellett ékelni, és mélyre kellett ásni, mert a talaj nagyon vizenyős volt. Az 1932-es ásatások tanúsága sze­rint így sem tudták egyenes vonal­ban felállítani őket, soruk az ötödik akasztófánál enyhén megtört. Alig volt meg a szükséges magasságuk, ezért a magas termetű vértanúk — Leiningen, Damjanich — kivégzése kínos és lassú volt. Tichy őrnagy, a kivégzési négyszög parancsnoka in­gerülten sürgette is a hóhért. Poelten- berg nyitotta meg a sort — a hadbíró­ság őt találta a legkevésbé vétkes­nek, hiszen kegyelemre is ajánlotta. Utána Török, majd Láhner követke­zett — két olyan tábornok, aki nem hadvezérként, hanem szakember­ként tevékenykedett. Ezek után jöt­tek a hadtestparancsnokok: Knezic, Nagysándor, Leiningen — akit oszt­rák foglyok lemészárlásával is meg­vádoltak teljesen alaptalanul —, Au­lich — hadügyminisztert tevékenysé­gét vették súlyosbító körülménynek —, majd Damjanich. Utolsónak Vé- cseyről oldották le a láncokat. Neki már nem volt kitől elbúcsúznia, ezért, mint Sujánszky szavaiból tud­juk, az előtte kivégzett Damjanich holttestéhez lépett, és bár személyes ellenségek voltak, megcsókolta Dam­janich kezét. A papok eltakarták a szemüket, és még a négyszögben fel­állított katonaság soraiból is hangos zokogás hallatszott. „Időközben — folytatja elbeszélé­sét Herold — a Maros túlsó partján lévő disznóhizlaló telep épületeinek fedelét ellepték az Aradról kicsődült kíváncsiak. Abban a percben, ami­kor Vécsey a bitóhoz lépett, az egyik hizlaló fedele a sok ember sú­lya alatt nagy robajjal leszakadt. Vé­csey a zajra kiegyenesedett, s nagy érdelődéssel nézett a zaj irányába, mintha még valami váratlan, csoda­szerű segélyt remélne...” Ezek után odaengedték az érdek­lődőket is a vesztőhelyre. Tichy őr­nagy egy kis népnevelésre is fel akar­ta használni az alkalmat, és felszólí­totta „a jelenlevő papokat, hogy az eseményekről szóljon valamelyikük néhány szót a néphez”. Utóbb egy pincér elárulta Tichynek, hogy a pap — az egyik minorita szerzetes — magyar beszédében „a katonaságot és állítólag legfelsőbb személyeket is gyalázkodó kifejezésekkel illette, és a kivégzettek tetteit magasztalta”. Gondterhelten meg is írta mindezt Haynaunak, aki ezt a megjegyzést írta Tichy jelentésére: ,A helyes eljá­rás lett volna a papot felkoncolni, de most, hetek után, ad acta.” Emst törzshadbíró fáradt lehetett október 6-án, mert nem ment ki a négy vértanú agyonlövetéséhez, sem a kilenc felakasztásához. Schückl, az aradi foglyok szerint a legrosszindu- latúbb hadbíró százados helyettesítet­te, ő állította ki a hóhérnak az akasz­tásokról szóló bizonyítványokat (nem felejtve le róluk a hatkrajcáros illetékbélyegzőt), és ő vezette rá, mint szemtanú, a haditörvényszéki ítéletekre a végrehajtási záradékot: „Végrehajtva 1849. október 6-án, reggel hat órakor.” Emst sem volt azonban tétlen: nekiült, és megírta 1306/t számú jelentését Haynaunak: „Folyó hó 1-i, 4L .ein. sz. magas parancsának mindenben eleget téve legmélyebb tisztelettel felterjesztem nagyméltóságodnak a végrehajtási záradékkal ellátott haditörvényszéki ítéletet, azzal a legalázatosabb meg­jegyzéssel, hogy Kiss, Vécsey, Au­lich, Török, Láhner, Schweidel, Poel- tenberg, Nagysándor, Knezic, Le­iningen, Dessewffy, Damjanich és Lázár vádlottakon a halálbüntetést ma hajnalban végrehajtották, és az el­ítéltek közszemlére való kitétele a törvény előírása szerint a mai nap megtörténik.” Este pedig, ugyancsak szabályzat- szérűén, elhantolják a kivégzetteket. Az agyonlőtteket a főporkoláb és emberei a sáncárokban, a felakasztot­takat a hóhér és legényei a vesztőhe­lyen. És mivel régi szokás szerint a kivégzettek ruhái a hóhért illetik, a felakasztottakat levetkőztetve lökik a bitóknak hol az eleje, hol a háta fel­ől ásott gödörbe. Melléjük döntik az akasztófaoszlopokat is. (...) Ami az aradi vértanúk emlékének megőrzését illeti, különösebb büsz- kélkednivalónk nincs. A nép híven őrizte emléküket: Lévay József elő­ször név nélkül, 1861-ben megjelent költeményéből mindmáig gyűjthető nóta lett. („Jaj, de búsan süt az őszi nap sugára...” — A nóta történetét példásan feldolgozta Mándoki Lász­ló és Bodgál Ferenc.) Méltó életraj­za azonban egy aradi vértanúnak sincs, a róluk szóló könyvek java ré­sze téves adatokat és legendákat ha­gyományoz tovább egyre eltorzul- tabb formában. Perük anyagának, naplóiknak, a szemtanúk feljegyzése­inek mindmostanig nem volt megbíz­ható kiadása vagy fordítása. A nyu­gati történetírásban pedig egyre gya­koribb az a fajta teljesen téves értéke­lés, amely Schwarzenberget nagy li­berális politikusként ünnepli, az ara­di vértanúk kivégzését pedig osztrák szempontból nemcsak érthetőnek, hanem helyesnek is tartja. (Jellemző példája Peter Ivan Hidasnak a mont­reali McGill egyetemen benyújtott és elfogadott doktori értekezése: Im­perial Liberal Centralists and the Hungarian Ruling Class. The Impact of Franz Joseph’s Administration on Hungary 1849—1853.) S zomorúan jellemző, hogy az ara­di akasztófák helyét jelző emlék­oszlopot sem a megfelelő helyen állí­tották fel 1881-ben. (Szerényebb kő 1871 óta, szerényebb emlékoszlop 1874 óta jelölte ezt a téves helyet. Ez utóbbi ma az emlékoszlop domb­jának hátsó oldalába lefektetve látha­tó.) A vértanúk 1890-ben leleplezett aradi szobrát, Zala György munkáját 1919-ben eltávolították. A szobor most is megvan, jó állapotban, de nincs felállítva. A vértanúk közül csak egynek a síija van Magyarországon: Lenkey Jánost 1936-ban áthozták az aradi te­metőből szülővárosába, Egerbe. Dessewffy Arisztid * Részletek Katona Tamás Az ara­di vértanúk című, 1983-ban megje­lent kétkötetes művéből. A vérta­núkat ábrázoló domborművek egykor Zala György aradi emlék­művét díszítették. Poeltenberg Emó' PEST MEGYEI HÍRLAP EMLEKEZES 1994. OKTOBER 6.. CSÜTÖRTÖK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom