Pest Megyei Hírlap, 1994. augusztus (38. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-03 / 180. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP TAJOLO 1994. AUGUSZTUS 3.. SZERDA i Sváb—székely együttélés Budajenon Az expófalu mindenképpen felépül A Budajenóvel kapcsolatos első benyomás még a községen kívül ért: a település magyar nyelvű helységnévtáblája mellett egy másik is áll, amin a Jeine szó olvasható. Minden bizonnyal Budajenő sváb elnevezése jutott eszembe, amit az először a század elején kiadott Magyarország vármegyei monográfiában olvastam: „Budajenő, a biai járásban fekvő kisközség, 157 házzal és 973 r. kath. vallású német ajkú lakossal.” S hogy valóban így van, arról hamarosan személyesen is meggyőződhettem. A községházán ugyanis egyelőre sajnos hiába kerestem Juhász Ágostonná polgármestert. Sürgős ügyben el kellett mennie, csak délután jön vissza, sajnálkozott a jegyző. — S tudna valakit ajánlani, aki szívesen beszélgetne velem a svábok életéről? — kérdeztem. — Hogyne. Reisner József- nét keresse fel, a kórus vezetőjét — mutatott a községházától nem messze fekvő épületre. A jegyzőnek igaza volt. Reisnemé — vagy ahogy a faluban hívják, Rézi néni —, amikor elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok, azonnal abbahagyta a kerti munkáját, s szíves szóval tessékelt be a konyhájába. — ’46-ban ez a falu még tiszta sváb volt — kezdte kérdezés nélkül Reisnemé. — Aztán a falu nagyobbik felét kitelepítették. Ma is emlékszem a napra, április 5-e volt, amikor el kellett hagyniuk Budajenőt. A torbágyi állomásról vitték őket, csak egy 50 kilós csomagot vihettek magukkal. — A Volksbund miatt? — néztem rá. — Hát azt mondták, de nem csak azokat vitték. Tudja. volksbundisták inkább a szegényebbek voltak, azok jobban hittek Hitler ígéreteinek. Ilyen viszont nem volt túl sok a faluban, ezért azok közül is sokaknak menniük kellett, akik egyszerűen csak svábok voltak. Kellett a hely... — Kiknek kellett? — Hát a székelyeknek. Meg úgy általában a betelepülőknek. Jöttek mindenfelől; Börvelyből például... — Börvelyből? Az merre van? — Hát én nem tudom, de mindig azt mondják... Aztán Szabolcsból, Nógrádból, de még a szomszéd községből, Pátyról is. Ezek olyan cselédek voltak korábban az uradalomban. Ház nélkül meg minden nélkül. Sok betelepülő már ’45 ősizére megérkezett... — S hogyhogy Rézi néni maradhatott? — Az idős asszony elmosolyodott... — Hát az úgy volt, hogy akkoriban házasodtam, aztán elintéződött, hogy maradhattam... Igazi nagy sváb lag- zink volt. Képzelje... — Hagyd, nem érdekli ez az urat! — vágott közbe a férje, aki már korábban az asztalhoz telepedve figyelte a beszélgetésünket. Ügy tűnt. mintha szégyellné, hogy életüknek ezek a részletei is a nyilvánosság elé kerülnek. Rézi néni azonban nem hagyta magát. — De bizony, éppen hogy az érdekli az urat — mondta nevetve, s már kezdte is részletezni az -akkori sváb esküvői szokásokat. — S tartják még a hagyományokat? — gördítettem tovább a beszélgetést. — Ah, már rég nem. Tudja, mi igen sokáig jártunk népviseletben, még Pestre is abban mentünk. Hamar felismerték a ruhánkról, hogy svábok vagyunk, s volt, amikor le is köptek bennünket. Persze hogy levettük a régi ruhánkat. Tudja — hagyott alább az addigi kedélyessége —, nemegyszer sírva jött Juhász Ágostonné tanárból lett tanácselnök, majd polgármester Krekács Róbert felvételei haza az egyik fiam a technikumból. „Mi a bajpd?”, kérdeztem tőle. Kiderült, hogy az egyik tanára gúnyolta a származása miatt. Persze erre az osztálytársai is rákezdték, hogy „Mi van, te sváb?” — S mikor történt mindez? — Ó, már régen — mosolyodon el ismét az asszony. — Azóta már a kapcsolatot is lehet tartani a kitelepített rokonsággal, sőt kórust alakítottunk a polgármesternő biztatására. Énekelnek benne a fiaim is... —- S a betelepültekkel megbékéltek? — kérdeztem búcsúzóul. — Persze, hiszen már majdnem ötven éve. együtt élünk. Az elején voltak ugyan nézeteltérések, hogy mást ne mondjak, verekedések, hiszen mások a szokásaink. A székely legények például azt hitték, hogy ha a bálban egy sváb legény felkért egy lányt, az már azt jelenti, hogy el is akarja csábítani. Aztán megértették, hogy ez még nem jelenti azt... Áztán lassanként összekeveredett a falu, egyre több lett a vegyes házasság. Ma már senki sem neheztel a másikra, mert az sváb, vagy mert székely... A kórusban sem csak sváb származásúak énekelnek. Van például egy öreg székely hegedűsünk, már 80 éves, de azért még mindig jön velünk. Egyszer messzebb mentünk valami kórustalálkozóra, mondtuk neki, felesleges jönnie, mert kivételesen csak sváb dalokat fogunk énekelni, ahhoz meg nem kell hegedű. Hát az öreg megsértődött, hogy rá már nincs is szükségünk. Azóta aztán mindig jön is, ha másért nem, legalább azért, hogy hangot adjon... A svábok és a székelyek egymáshoz csiszolódásáról tett bizonyságot Hompoth János, a helyi székely kör vezetője is. — Az igaz, hogy hosszú évekig nem volt konfliktus- mentes a két népcsoport kapcsolata — mondotta —, de aztán az egyre gyakoribb vegyes házasságok, no meg a közös sors összehozott bennünket. A közös sors. Persze, hiszen a földtől való megfosztatás, a „nem teljesen” önkéntes téeszbe lépés, az elmúlt évtizedek magyarországi valósága svábnak, székelynek egyaránt sorsa volt. De nem csupán a kellemetlen emlékek csiszolnak közösséggé egy falut. Ezekben a hetekben szervezik például újjá a falu focicsapatát. S ugyan, kinek jutna eszébe aszerint válogatni a jelentkező fiatalokból, hogy sváb-e az illető, vagy székely, avagy például Pátyon éltek-e a felmenői? Más kérdés persze, hogy a rokonságot a kitelepítettek- kel vagy éppen a Székelyföldön maradottakkal mindkét népcsoport ápolja. Hompoth János ezekben a hetekben is éppen egy ditrói utazás szervezésével van elfoglalva. Mint ahogy a kitelepített németek támogatják az itt maradottakat, úgy segítik a budaje- női székelyek a ditrói magya- •rokat iskolaszerekkel, játékokkal. mindennel, amiben szükséget szenvednek. Hompoth János szeretne hagyományőrző színjátszó és néptánccsoportot is alakítani, csak hát a fiatalokat ilyesmihez nehéz megnyerni. A közeli Budapest túl nagy csábítást jelent számukra, ott sokkal színesebbek a programok... — Nem Börvelyből származnak az itteni székelyek, hanem Ditróról? — kérdeztem rá. — Merthogy én azt hallottam... — Börvely nem a Székelyföldön van, hanem a magyar—román határ közelében, Nagykároly mellett — magyarázta a férfi. — S a bu- dajenői székelyek vándorlásában csupán egy állomás volt. De ne engem kérdezzen erről, hanem inkább Fülöp Józsefet, ő felnőttként élte át az eseményeket. Fülöp József szavaiból valóban kikerekedett a Sudaje- női székelyek története. 1941 őszén ditrói, vagyis a Székelyföldről származó családot telepítettek le Börvely- ben, a vitézföldeken. Román földművesek helyét foglalták el, akiket annak előtte ugyancsak a vitézségi érdemeikért telepítettek le a korábbi tulajdonos, Tisza István földjén. Alig rendezkedtek azonban be a székelyek Börvelyben, máris a földjeik elhagyására kényszerültek. ’44 őszén először csak a szomszédos községbe, Kálmándra, a kiürített sváb faluba kellett hurcolkod- niuk, majd egy év múlva Budajenőre sodorta őket a történelem. Ide azonban nem üres faluba érkeztek, a németeket csak fél év múlva telepítették ki... A svábok tehát lassan megbékéltek a betelepültekkel, a székelyek is kezdték otthonuknak érezni a falut. Budapest közelsége azonban sok mindenben meghatározta az életüket. Nem csupán abban, amire a Székely Kör vezetője panaszkodott, de tudniillik, hogy túl nagy vonzerőt gyakorol a fiatalokra, s ezért nem vernek helyben gyökeret, hanem azért is, mert nagy részük ott talált s talál ma is munkát. Valamelyik kora reggeli busszal elmennek, s délután vagy este érkeznek vissza. Az ingázók a kisebb-nagyobb bevásárlásokat is a fővárosban intézik el. Mikor is tennék máskor, ha a nyitvatartási időben nem a faluban tartózkodnak, újabban persze igyekszik a néhány élelmiszerbolt-tulajdonos is alkalmazkodni a budajenőiek időbeosztásához. Ennek viszont az a hátulütője, hogy napközben tartanak hosszabb ideig zárva. Meg is említettem a polgármesternek az ebbéli tapasztalatomat, amikor délután sikerült időt szakítania a beszélgetésre. — Hát igen, ami Budaje- nőn az elmúlt négy év alatt fejlődött — mondotta elgondolkodva —, az a helybéliek számára érzékelhető elsősorban, az idelátogatóknak egyelőre kevésbé. Mielőtt azonban sorolni kezdte a fejlesztéseket, röviden beavatott a vezetői ars poeticájába, ami nem más, mint hogy a polgármester is elsősorban szolgáltató tevéA híres budajenői pincesor némelyik külföldi útikönyvben is szerepel, csak a magyarban nem... kenységet végez, mégpedig községvezetői szolgáltatást. S hogy minél hatékonyabban tudja tenni a dolgát, 1985-ben, amikor is a helyi iskolából, ahol tanított, a község élére került, azonnal szükségét érezte az állam- igazgatási főiskola elvégzésének. — Talán ennek is köszönhető — mondotta —, hogy az országos politika eseményeit figyelve azonnal sikerült megragadni a lehetőségeket, s azt a magunk javára, a fejlesztésekre fordítani. — Vagyis? — Vagyis gyakorlatilag csaknem mindent kiépítettünk, ami a budajenőiek életét kényelmessé teheti. S ha arra gondol, hogy a villany- hálózat korszerűsítésével kellett kezdenünk, s a vízhálózatéval folytatnunk, akkor ez nem is kis dolog. Ma már eljutottunk odáig, hogy nemcsak gáz van a faluban, hanem csatorna is, önálló szenyvíztisztítóval — mondotta, majd hozzátette: — 1985-ben 3-4 millió forinttal gazdálkodtunk, ma 200 millióval. — S ennek az eléréséhez elég volt figyelni a politikai eseményeket? — Áttételesen igen — mosolyodon el. — Tudtuk, hogy ennek a térségnek a fejlesztésére mindenképpen odafigyelnek, hiszen közel van a fővároshoz, s közelebb a fejlett országokhoz is, mint az ország keleti fele. Hitelt vettünk tehát föl, amit aztán részben telekvásárlásra, részben beruházásokra költöttünk el. A fejlesztésekkel aztán rendkívül megnőtt az ingatlanok ára, s mi már drágábban tudtuk továbbadni. Sőt így lehetőségünk nyílt arra is, hogy Budajenő határában amerikai pénzből épülő expófalu hasznából is részesedjünk. A beruházó cég támogatta a fejlesztéseinket is. — S akkor is megépül a falunak ez a része, ha végképp elvetik a világkiállítás megrendezését? — Ez a 161 családi ház már mindenképpen felépül, s Budajenön hamarosan 1300- 1400-an fognak lakni. Ennyien még ideális falusi közösséget tudnak alkotni, ezért meggyőződésem, hogy az .újonnan jöttek ugyanúgy be fognak tudni tagolódni a település életébe, mint ahogy néhány évtizede a székelyek tették. Hardi Péter Szűkebb hazánk kincse A Pest Megyei Hírlap és a Családi Ház című folyóirat közös rovata A Budajenő temetője feletti dombon álló kis kápolnát — amelyet a helybeliek „öregtemp- lom”-nak neveznek — 1974-ben állíttatta helyre az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség. A munkálatokkal párhuzamosan régészeti feltárást is végeztek Kozák Károly régész vezetésével. Formájáról ítélve már a kutatás előtt is tudták, hogy középkori templomról van szó. Az egyszerű, egyhajós kápolna a sokszög záródású szentélyével együtt alig 10 méter hosszú. Nyugati homlokzata ehhez képest meglehetősen széles (7 méter), amelynek sarkain még két hatalmas támpillér is torzítja az arányokat. Mindez azonban nem bántó, inkább valamilyen kedves falusi esetlenség benyomását kelti, de egyben arra is utal, hogy ez a gótikus kápolna már egy átépítés eredménye. Ezt igazolta a kutatás is, mert a szentély alatt egy korábbi félkör alakú szentély falai tűntek elő, de a hajó falában is találtak olyan beépített faragott köveket, ámelyek egy korábbi templom párkánykövei lehettek. Ez a korábbi templom volt az Árpád-kori Jenő falu első plébániatemploma, amely a tatárjárás idején pusztult el. A templomot a XIII. század második felében újra felépítették sokszög záródású szentéllyel, de a török alatt ez az épület is csaknem teljesen elpusztult. A romos templomot régi falai felhasználásával 1724 körül építették fel mai formájára. A kápolna legértékesebb és legérdekesebb részlete a sekrestye ajtaja felett, a szentélyben található domboijnű. Elhelyezése másodlagos, eredetileg a ma már elpusztult déli kapu felett lehetett. Az igen rossz állagú domborművet a feltárás alkalmával restaurálták. Ekkor olyan részletek is előtűntek, amelyeket azelőtt a rárakódott vastag mész- réteg — a sok átmeszelés következménye — felismerhetetlenné tett. A dombormű két férfialak között egy kis kápolnaszerű építményt ábrázol. A döntő felfedezés az volt, hogy az egyik alak kezében kulcsot tart, lábainál pedig egy kakas látható a kis építmény talapzatán (ezt azelőtt a kápolnából buzogó forrásnak vélték, mert a rátapadt mész lecsurgása annak mutatta). A kakas és a kulcs előtűnése egyértelművé tette, hogy itt Péter apostolról lehet csak szó, s mivel Péter ábrázolásával többnyire együtt jár Pál apostol ábrázolása is, a másik alak személye is megoldott. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a XVIII. században újjáépített templomot ugyancsak Péter és Pál tiszteletére szentelték. Az viszont még nem tisztázott, hogy a dombormű a tatárjárás előtti román, vagy a XIII. század végén épült gótikus templomhoz tartozott-e. Az előbbi tűnik valószínűnek. A példaszerű helyreállítást Schönemé Pusztai Ilona tervezte. Pamer Nóra
