Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-30 / 124. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 30., SZERDA J3 Nekünk Mohács kell! » á Ady versének végiéül tesen szomorú figyelni meztetését érzem igazolva az országgyűlési választások első fordulójának eredményéből. Döbbenettel, magamba roskadva. 1990-től egy délibáb éltetett: népi-nemzeti-keresztény Magyarország! Ez most, talán véglegesen, elveszett. A történelme során annyiszor megsarcolt magyar nép nem akarta folytatni értelmetlennek tűnő megpróbáltatásait. Szavazatával megásta a maga és nemzete sírját. Felfeküdt balsorsának keresztjére. (...) Töprengéseimben Németh Lászlónak az 1943-as balatonszárszói SDG-konferencián elmondott beszédének első gondolata jutott eszembe: „Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt „bennszülött”-té ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában. Ha a színesekre gondolnak, tudják, mit értek bennszülöttön. Állami életét idegenek vezetik; ha vannak is véréből való nagyjai, azok csak T\ J „Mondom, miért va-IV. gyök itt, mert a férjem panaszkodott, nemegyszer panaszkodott, hogy súlyosan megverik, korbácsolják, s többször kérte, hogy Önhöz vezessék kihallgatásja, de soha nem engedték... Hát igen, azt mondja, itt úgy vigyáztunk rá, hogy maga otthon nem vigyázna úgy! Mondom: igen, korbáccsal. Az igazgató annyira ideges volt, hogy cigarettára akart gyújtani, de úgy remegett a keze, hogy nem tudta meggyújtani a cigarettát. Még a szekus is mosolygott rajta. Akkor kértem, hogy vigyék a férjemet a jilavai börtönkórházba. Aztán a sógornőm — Béla testvére. Bakos Gizella — írt a belügyminisztériumba, én meg kérvényt Tcüldtem a legfelsőbb börtönigazgatósághoz: leírtam, hogy hol voltam, mit mondott a férjem, hogy nem bánnak emberségesen vele, s kértem, hogy vigyék a rabkórházba kezelésre. Mikor hazajöttem, akkor tudtuk meg, hogy el is vitték. De megkötözték kezét-lábát, úgy szállították három napon keresztül, ameddig a rabkocsi mindenhonnan felszedte a rabokat, s Bukarestbe érkezett. S csupán véletlenségből rajta felejtették még egy hétig a bilincseket, mert Enyeden hagyták a kulcsot... A börtön orvosa megsajnálta, az járt közbe, hogy, bár egy hét múlva, levehessék a beteg ember kezéről-lábáról a bilincseket. S betették a büntetőosztályra, ott Jilaván, a börtönben. Elmesélte, miután hazajött. így kezelték.” maharadzsák; gazdaságilag kizsákmányolják; idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelem; erkölcsében és testében nyomorodóban van.” Csalódásomban visszaemlékezem a csalásra épült (kékcédulás) 1947-es választásra, majd következményére, a kommunista hatalomátvételre és a jelenlegi ígéretekre. Rákosi és moszkovita társai a javakban való dúskálást meg a szabadságot ígérték a népnek. Mi lett belőle? Áru- és hiánylisták, rabszolgaság, vasfüggöny, keresztútját járó nemzet. A magyar megbízhatatlan lett, kiközösítve a társadalomból, 'csupán az anyagi javak előállítása lett a feladat. Fiait, lányait nem vették fel a tudományegyetemekre, csak korlátozottan, hogy ne tudja középosztályát kifejleszteni. (...) A 45 évig tartó nemzeti tespedés után Lakitelken egy nép-nemzeti-keresztény szellemű mozgalom indult el. Életrehívói közül többen, így Fekete Gyula, Csoóri Sándor és mások érezve ennek veszélyét, nem kívánták a mozgalom párttá alakulását. Némelyek mégis kierőszakolták a párttá való alakulást. Későbbb Antall Józsefet megválasztották a párt elnökéül. A fényes választási győzelem ellenére elmaradt az igazi rendszerváltozás. Már a kezdetben átadták az ellenzéknek a közvéleményt irányító napilapokat, a rádiót, és a televíziót, s ezzel a politikai ringben kiütés nélkül vetették magukat a padlóra. Antall József politikájáról is elmondható az ókori hadvezér bírálata; „Győztél Hannibál, de győzelmedet nem tudtad kihasználni!” (...) Magyarok, gondoltatok-e a szavazófülkében arra, hogy kiknek írta Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér „Az török áfium ellen való orvosság”-ot; kiknek mondta Széchenyi István: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!”; s kiknek írta Szabó Dezső: „Minden magyar felelős minden magyarért”? Petővári Gyula Budapest Félelem f Csúcs László két ízben volt igen nagy hatással rám. Először a múlt év őszén Balatonszemesen, ahol a Magyar Újságírók Közösségének október 15—17. közötti találkozóján elmondott felszólalásában ez hangzott el: „Én úgy gondolom, hogy többen vannak abban érdekeltek, hogy a médiavilág lángoljon, mint hogy itt egy nyugalmi helyzet következzék be az objektív tájékoztatás jegyében.” (Tisztesség, I. évfolyam 8. szám, 11. oldal.) Még nagyobb hatással volt rám az a tévényilatkozata, amelyben elmonta: családja már egy csengetésre is összerezzen — s a kivándorlás lehetőségét latolgatja... Erről jut eszembe szegény keresztkomám, aki, molnár lévén, 1949-ben egy koncepciós váddal a Markób? került, és amikor megúszta, meg sem állt Bécsig. Első levelében azt írta, hogy kinn rosszul él, nyomorog, de tudja, hogy reggel, amikor csengetnek, a tejes jött! Itt, négy évvel a kommunista rendszer bukása után még attól kell valakinek félni, hogy nem a tejes jön?... Fazekas Mátyás Veresegyház HISTÓRIA Gazda József Mit ér egy ember (Páll Béla) „Kétszer vitték el Jilavára. Azt mondja, első alkalommal, amikor ott volt, bizonyára agymosást végeztek rajta, mert egyes dolgokra nem emlékezett. Borbély Ernőtől tudom, annyira beteg volt Enyeden, hogy vért kellett adjanak neki. Erre sem emlékezett. Enyeden nem akarták gyógykezelésben részesíteni. Erre magyar rabtársai elhatározták, hogy éhségsztrájkot tartanak, ha nem tesznek vele semmit, így vették orvosi kezelésbe. Aztán már a vége felé, amikor valószínű, hogy a külföldi nyomás hatására jött volna ki a börtönből, az orvos, aki kezelte Jilaván, elment Enyedre, s kérte: menjen el a kórházba. De ő nem akart, mert emlékezett, hogy amikor utóbb még ott volt, a büntetőosztályra tették. Az orvos kérte a börtön igazgatóját, hogy bár a betegeket ne vigyék összebilincselve, mikor szállítják őket... Itthon aztán elmondta: annyira gyenge volt, hogy ételosztáskor őt mindig félrelökték, s mindig étien utazott, amikor a kórházba vitték, vagy viszsza a börtönbe. Nemegyszer a vécé tetejére kellett hogy üljön, mert nem volt máshol helye. S kelj fel, s ülj le, nem tudom, hányszor, ott lökdösték jobbra-balra, akik a vécét mentek használni.” Végül is kiengedték. Miközben kálváriája tartott, hozzátartozói — felesége, gyermeke, testvérei — mindent megtettek, hogy enyhítsenek a helyzetén, hogy kiszabadítsák. Elmentek mindenüvé, ahol remélték, hogy elérhetnek valamit, s ahova bejutottak: megyei pártbizottsághoz, szekuritátéhoz, ügyészséghez, minisztériumokhoz, Központi Bizottsághoz. Az elképzelhető fórumok mindenikének írtak, még Nicolae Ceausescu államelnöknek is, hogy könyörüljenek meg a nagybeteg emberen. De nem ezek hatásának, jóvoltának köszönhetően, hanem a nemzetközi emberjogi szervek közbenjárására, amit Nyugaton élő testvérei mozgattak, szabadult ki 1986. december 20-án. „A testvére járt Párizsban, az ENSZ rehabilitációs osztályán, ahonnan én üdvözlőlapot kaptam. Annyira féltem, hogy a szekuritáté a nyomára akad, egy illetővel fordíttattam le, s csak miután hazajött a férjem, s hazajött a sógornőm, akkor tudtam meg, hogy a titkárnő küldte nekem azt a lapot, amelyen megkérdezte, hogy mire van szükségem. Bizony lett volna sok mindenre, de nem tudtam, milyen magas személyiségtől kaptam az üdvözlőlapot. Irta, hogy tud a férjem esetéről, s bármire szükségem van, írjak neki. Kétszer is kaptam ilyen lapot az Emberjogi Szervezet 'titkárától. Ugyanez a sógornőm járt Londonban is, kihallgatáson. Ott is valami ilyen jogvédelmi szervezet lehet... Onnan tudtuk meg, hogy amikor a Nemzetközi Vöröskereszt érdeklődött a férjem után, azoknak mindig ment vissza Bukarestből a levél: Páll Béla nem politikai fogoly, hanem valutát és aranyat csempészett át a határon, amikor jött vissza Magyarországról. Csak mikor nagy nehezen kiküldtük a dokumentumokat a kihallgatásokról és arról, amit beadtam a katonai törvényszékre — a másolatokat a sógorasszonyom juttatta ki Magyarországra, onnan Németországba —, csak akkor értették meg, hogy az itteni hatóságok szembehazudták őket, s hogy tényleg a férjem nem csempész, hanem politikai fogoly. Nekik, a külföldieknek köszönhettük a szabadságát, mert mi hiába jártunk kihallgatásra, számba se vettek.” Epilógus Hat évet élt még Páll Béla a börtönből való kiszabadulása után. Félelemben, szenvedésben. Mert félelmei a szabadulásával nem értek véget. Több ízben rendelik be a rendőrségre, a megyei kórházhoz felülvizsgálatra. A felesége természetesen elkíséri. Távollétükben behatolnak a lakásukba, s szemmel látható jeleket hagynak ott, hogy tudassák: figyelik őket, szemmel tartják, lehallgatják. Egy ideig a sétáikon — házon kívül — mert elmesélni egyet-mást a feleségének arról, ami vele történt, aztán értésükre adták: az utcán is hallgatni tudják őket. A félelem akkor sem ért véget, amikor 1989 decemberében megbukott a régi hatalom. Páll Béla sorsát egyszer s mindenkorra megpecsételték. Ereje fogyott, szellemi kapacitása egyre gyengült. Amit elraboltak tőle, békéjét, nyugalmát, munkás életét többé soha nem kaphatta vissza. Sorsa szomorúan példázza, mit ért az ember Romániában a Ceauses-Kinek állna érdekében? Talán nem túlzás azt állítani, hogy Horn Gyula autóbalesetének híre politikai bombaként robbant az első kampánycsend előtti éjszakán. Épeszű ember nem gondolhatott kitervelt merényletre, hiszen azonnal felvetődik a kérdés: kinek állna ez érdekében? Nos, a kormánykoalíció pártjainak semmi esetre sem! Az örökké gyanakvó baloldal, az ellenségképet „sötétben bújkáló” fantomként konzerválok, akiknek évtizedes jelszavaként élt, hogy „az ellenség nem alszik” — igen! — ők azonnal gonosz ármányt sejtettek! Azt mi természetesen nem tudjuk, hogy „az ellenség” mikor hajtja álomra fejét. Sőt, tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy ki is az ellenség vagy az elvtársi jó barát... Mindenesetre nem valószínű, hogy egy kommunista utódpárt elnökének személyi sofőrje az úgynevezett „ellenség” kategóriába tartozna! Annál is inkább, mert az „éberség” feltételezhetően többszörös szűrőn keresztül működik egy ilyen megbízatásnál. Viszont való igaz, hogy — amint az a Blikk május 21-i számában olvasható — felmerült annak az alapos gyanúja, hogy Mosolygó István gépkocsivezető a SAAB volánja mögött elbóbiskolt, s felriadva, Ernőd község felvillanó fényeitől megrémülve rohant bele a túloldalon álló IFA teherautóba! A rendőrségi vizsgálat — mint ismert — lezárult, az egybehangzó nyomozati és szakértői vélemény szerint egy köznapi közúti baleset történt. „Természetesen” Horn Gyula ügyvédjét nem elégítette ki a vizsgálat eredménye, s az sem meglepő, hogy a liberálkozmopoíita magyar sajtó is előszeretettel „lebegteti” kétségeit, mondván, nagyon sok a homályos, megindokolhatatlan körülmény... Azután pedig már nem lesz akadálya annak, hogy egy garantáltan pártatlan hatóság újra kivizsgálja a „homályos körülményeket”. Brezovich Károly Vác cu-rendszer évtizedeiben, ha másként gondolkodó és ráadásul magyar volt. Olyan magyar, aki nem akart beletörődni a „homogenizálásba”. Ama megváltó karácsony után egyszer kezdett bele, családja unszolására, hogy elbeszélje a történteket, de csak Budapestig, Ilylyés Gyula temetéséig jutott el. Akkor abbahagyta. Többé már nem lehetett s egy idő után újra. nem is volt tanácsos rávenni, hogy meséljen. 1993 májusában sírba vitte meggyötört életének sok-sok szomorú titkát. EmlékezóTc, vallomástevók: 1. Páll Béláné Bállá Ilona, Gyergyóditró (1993. augusztus); 2. Domokos József, Kézdi vásárhely (1993. szeptember); 3. Ambarusné Csorna Erzsébet, Kézdivásárhely (1993. szeptember); 4. Kiss Lázár, Kézdivásárhely (1993. szeptember); 5. Tempfli Mária, Kézdivásárhely (1993. szeptember); 6. Kocsis Antal, Gyergyóditró (1983). (yégg) Nagy Ferenc miniszterelnök lemond 1947 tavaszán a kommunisták nagy erővel támadták a kisgazdapártot. Kovács Béla letartóztatása után tő célpontjuk a miniszterelnök, Nagy Ferenc lett. Rákosi május 23-án baloldali kisgazdákkal tárgyalt és kijelentette: elérkezettnek látja az időt a kormányfő eltávolítására. Nagy Ferenc május közepe óta szabadságát töltötte Svájcban. A kisgazdák ezalatt erélyesen követelték Kovács Béla szabadon bocsátását, vagy legalább azt, hogy a szovjet hatóságok adják át magyar szerveknek. A Szovjetunió a követeléseket mereven elutasította, sőt, nemhogy a fogoly Kovács Bélát nem bocsátották el, hanem különböző jegyzőkönyveket adtak át a magyar hatóságoknak, amelyek Nagy Ferencre vonatkozó terhelő adatokat tartalmaztak. Rákosi — Nagy Ferenc távollétében a kormányfőt helyettesítette — május 28-án mutatta be a minden bizonnyal hamis okmányokat. A minisztertanács és a kisgazdák úgy határoztak: felszólítják Nagy Ferencet, térjen haza és tisztázza a vádakat. A miniszterelnök azonban tisztában volt azzal, mi várna rá hazatérése esetén. Nem lehettek illúziói a diktatúra erőinek szándékairól, ezért a távozás mellett döntött. Május 30-án, Bernben, a svájci magyar követség épületében bejelentette lemondását és megkezdte emigráns életének hosszú évtizedeit. Utóda a miniszterelnöki tisztségben Dinnyés Imjos lett, akit saját pártja sem támogatott, de a kommunisták kierőszakolták megbízását. Pogány György
