Pest Megyei Hírlap, 1994. május (38. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-26 / 121. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1994. MÁJUS 26.. CSÜTÖRTÖK 13 Köszönet a sikeres árverésért Mint kárpótlásra jogosult szeretnék beszámolni az alábbiakról: Május 17—18-án lezajlott Szentendrén az első kárpótlási árverés. Zsúfolásig megtelt a Pest Megyei Közművelődési Központ Színházterme az erdőterületre vágyókkal. Nyolc település és a főváros csaknem 800 jogosultja vette át a sorszámot, regisztráltatta adatait az első napon. A nagy tömeg láttán sokan úgy gondolták, kár volt itt lenni, keveseknek jut a területből, a körülbelül 160 hektárból. Szerencsére nem így történt. Németh András árverésvezető határozott, de megértő irányítása megnyugtató eredményt hozott. Megegyezés született 1 ezer forintban aranykoronánként, 57,5-42,5 százalékos arányban a helyiek-vidékiek szerinti megoszlásban; mindenki költhetett kárpótlási jegyeiből a nyugodt hangulatú két napon. Dicsérendő Fehér Andrásnak, a szentendrei földrendező bizottság vezetőjének áldozatos szervezőmunkája. Órákon át tárgyalt a vidéki árverezők képviselőivel az eredményes megegyezésért, hogy ne csak tucatnyian járjanak jól, ha licitálás lenne. IA hetvenes évek köze. pétől lehetett látni, hogy a hatalom, amely addig sem volt kegyes a kisebbséghez, újra taktikai fegyverként kezdte felhasználni, s e célból felszítani a többségi nacionalista érzelmeket, mindenekelőtt a magyarellenességet. Egyre-másra szervezték a megfélemlítő akciókat a magyar értelmiség ellen. 1977 után, amikor Szikszay Jenőt halálba üldözték, még legalább tucatnyi áldozattal „dicsekedhettek”, köztük a kovásznai Zsuffa Zoltánnal; a csángóból lett magyartanárral, Erőss Péterrel; a múzeumalapító falusi tanítóval, az akkor már hetven felett járó Hászmann Pállal. Ekkor voltak a „botozások”. A másik nagy akcióra a ’80-as évek elején került sor. De ekkor már látszatra „civilizáltabban” jártak el. A rendszerre jellemző úgynevezett koncepciós perekben „szabályos” törvényszéki tárgyalásokon gyártották az ítéleteket Borbély, Ernő, Búzás Pál, Visky Árpád és társaik ellen. 1982. május 19-én, pünkösd másnapján a Gyergyói-medence egyik legnagyobb községéből, Ditróból elvitték Páll Béla betegnyugdíjas matematikatanárt. Délelőtt, munkaidőben, miközben felesége és fia a munkahelyükön voltak, jöttek utána, anélkül, hogy hivatalosan bárkit is értesítettek volna. Az esemény teljes váratlansággal érintette a kétségbeesett asszonyt, s növelte aggodalmát, hogy férje súlyos idegbántalmakkal küszködött, amelyek kínzó fejfájások, levertség, gyengeség formájában jelentkeztek. Ezek miatt nem sokkal előbb a gyergyótölgyesi idegszanatóriumban kezelték. Egyenesen az életéért kezdett aggódni. „Elmentünk Csíkszeredába, de nem akartak sehol fogadni. A megyei törvényszék elnökéhez fordultunk, kihallgatást kértünk.-György Béla — úgy emlékszem, így hívták az akkori elnököt — nagyon humánus volt, meghallgatott. Beteg ember, mondottuk, elvitték, nem tudjuk mi történt vele. Nagyon kérjük, tessék tanácsot adni, mit csináljunk. Merre menjünk? Azt sem tudjuk, él-e vagy meghalt. Azt mondta: kérem, lehet fogadni ügyvédet, ha lesz, aki vállalja, s az ügyvéd megkérdezheti, megengedik-e, hogy elmenjen oda, ahol ő van, hogy beszéljen, s hírt hozzon róla a családnak is. Említettük, hogy nem fogadnak sem a pártnál, sem a szekuritáténál, sehol.” Páll Béláné valószínűnek tartja, hogy a törvényszéki elnök áttelefonált a megyei pártbizottsághoz, mert mikor a pártházhoz érkeztek, az első titkár késznek mutatkozott fogadni őket. „Elvezettek valahova, leültettek. Kijött egy illető: Sz. elvtás nagyon elfoglalt, többen várják a kihallgatást, a lényeget kell mondani. Egy külön szobába vittek bennünket, ott fogadott, de feltűnt, hogy egy párnázott ajtót nyitva hagyott. Elmondtam az esetet, hogy a férjem egyedül volt a lakásban, amikor érte jöttek; hogy beteg ember, ebben és ebben a betegségben van, és mikor hazamentem az iskolából, nem volt sehol; hogy anynyit tudtam meg akkor rögtön: állítólag a vámnál valami incidense volt, amikor röviddel előbb Magyarországról jött haza, s ameddig tisztázódik az eset, addig benn tartják, de ez legtöbb három napot tart. Ez volt hétfőn. Vártam kedden s szerdán is, azután bementem a milíciára, hogy megkérdezzem, mit tudnak a férjemről. Többet akkor sem mondhatok. S most már eltelt több nap. Korábban is töbször öszszehívta a város kárpótlásijegy-tulajdonosait, összefogta őket. Térképeket sokszorosított, ismertetőket adott ingyen az érdeklődőknek. Meghívta dr. Bacsa Imrét, a Pest Megyei Kárpótlási Hivatal szakértőjét előadás tartására. Lelkiismereti kérdést csinált belőle, hogy mindenki jól felkészülhessen az árverésre. Önzetlen fáradozásáért, állhatatos, eredményes szervezőmunkájáért ezúton is köszönet illeti őt és önkéntes segítőit Szentendre és környéke új erdőtulajdonosai részéről. Talán még annyit: Fehér Andrásnak nincs fizetett funkciója ilyen ügyek intézésére. Csak teszi ezt — mert a génjeiben van a segítő hajlam. Talán mert Franciaországban is dolgozott két évig, és ott látta ezt a demokratikus magatartásformát: tenni másokért. Nem „nagy ember” — Ember, értünk. Laukó Zoltán Szentendre Rendet végre a nagykátai piacon A Pest Megyei Hírlap több esetben foglalkozott a nagykátai piac működésével kapcsolatos gondokkal, annak zsúfoltsága miatt. A piac működésével kapcsolatos régebbi keletű HISTÓRIA Gazda József Mit ér egy ember (Páll Béla) és még mindig nem tudom, mi van vele. Ezt mind elmondtam Sz. elvtársnak. Mondtam: a férjem becsületes ember volt mindig, a munkájának élt, nem politizált. S azt is elmondtam: máskor május húszadikáig mindig kihozták a nyugdíját, most egyik nap letartóztatták, s csak másnap hozták ki a szelvényt, s nem mertem felvenni, amihez ő jogos volt. A szekuritátéhoz fordultam az ügyben, nagy szükségünk volt arra a pénzre; elmondtam B. elvtársnak, hogy jártam, bement, s kihozott egy iratot, amivel felvehessem a pénzt. Azon előbb a férjem aláírása állt, aztán folytatólag egy hasonló írás, de látszott, hogy az más kéztől való. Erre sírni kezdtem. Annyira beteg, hogy innentől már nem tudta ő maga írni? Mondtam Sz. elvtársnak is: kétségbe vagyok esve, hogy él-e még, ha már akkor annyira beteg volt, hogy írni sem tudott. Segítsen, tudjuk meg, mi van vele! Sz. kérte a nyilatkozatát. Nem akartam odaadni, mert arra gondoltam: ha később sem tudok meg semmit, elmegyek vele egy írásszakértőhöz, nézze meg, hogy az elején is ugyanannak a kéznek az írása-e, mint ami a végén van, s akkor legalább annyit megtudok belőle, hogy akkor még élt-e. Ezért akartam megőrizni. Tessék csak ideadni, mondta Sz. elvtárs, visszaadom három nap múlva... Azóta is mind adja!” Az egyre inkább aggódó asszony később újra megpróbált bejutni az első titkárhoz. „De most már nem fogadott, csak üzent: menjek a szekuritáté legfelső szervéhez, ott van az írás. Kérjem tőlük. Oda is elmentem kihallgatásra, de ott se haladtam egy lépést sem. Mindenhol, Bukarestben is udvariasan fogadtak, még a Központi Bizottságnál is, de semmit nem tudtam meg. Csak majd akkor, amikor ügyvédet fogadtunk, győződhettünk meg arról, hogy a férjem él...” Páll Béla 1929. június 9-én született Gyergyócsomafalván. Korán árván maradt, tizennégy éves korában. Tizen voltak testvérek, többen tanultak közülük, egyik húga például az ő támogatásával végezte a tanítóképzőt, miután ő már kereső ember, tanár lett. A Bolyai Egyetem matematika szakán 1950—53 között szerzett diplomát — „akkor a tanárhiány pótlására az eredetileg négyéves tanulmányi időszakot szűkítették háromévesre”. Kézdivásárhelyre helyezték számtantanámak a tanítóképzőbe. 1956-ban, miután házasságot kötött a dédai születésű Bállá Ilonával, Ditróba került tanárnak az ottani falusi környezetben működő líceumba, amelyet nagymértékben az ő kiváló szakértelme, munkája tett jeles intézménynyé. Ott is dolgozott egészen nyugdíjazásáig. Munkájáért mindenütt megbecsülték, iskolájában a hatvanas években egy ideig az aligazgatói tisztséget is betöltötte, annak ellenére, hogy eredményeit a tanítás, nem a politikai hangadás terén mutatta fel. Nagyon szép munkát végzett a gyermekekkel. Kitüntetést is kapott érte. Tanítványai jól szerepeltek az egyetemi felvételi vizsgákon, s közülük nagyon sokan továbbtanultak. „Nem tíz, nem húsz, hanem százkétszáz ember egy ilyen kis iskolából, ami ugye, egészen szokatlan volt. El lehet mondani róla, hogy problémákat a polgármesteri hivatal mind a mai napig nem tudta megoldani. Különösen felháborító volt a város jegyzőjének az ügyben tett nyilatkozata, mely a Pest Megyei Hírlapban május 18-án jelent meg „Döntésképtelenségek” címszó alatt. A jegyző véleménye szerint a problémát nem tudják megoldani, de majd ha vállalkozásba adják a piacot, az megoldja a dolgot. A vállalkozónak úgy látszik, több sütnivalója lesz, mint a testületnek, ezt a jegyző már előre tudja. A piac ügyében az illetékes hivatal tehát minden felelősséget elhárít, de elfelejti, hogy a piac akkor is Nagykátán marad, és a lakosság továbbra is használja. A város SZDSZ-es polgármestere a jelek szerint a lakosság ügyes-bajos dolgaival nem foglalkozik, inkább a saját karrierjét építgeti. Ezt az egyetlen gondot sem volt képes megoldani, úgy látszik, nem lát el a piactérig. Mindent le akar rázni magáról, ezt az ügyet is húzzahalasztja. Jó lenne végre, ha a,polgármesteri hivatal a polgármester asszonnyal az élén, elszánná magát, és mindenki számára elfogadható megoldást találna a piaccal kapcsolatban. A nagykátai piac vásárlói és eladói nevében: Szántó János piaci árus és vevő lelkiismeretesen dolgozott. Gyakori fejfájásairól is, amelyek már egyetemista korában elkezdődtek, azt állapították meg, hogy a sok munkától, a túlterheléstől vannak.” Jellemző, hogy mikor javában folyt a kivizsgálás ellene, és írásos véleményezést kértek róla az akkori igazgatótól, az azóta már halott Kocsis Antaltól, az úgy írt, hogy utána a megyei pártbizottság elé hívatták: nem azt kérték, írjon dicshimnuszt egy árulóról, hanem hogy kommunista öntudattal mutasson rá vétségeire. Kocsis azonban kitartott véleménye mellett, s nem írta újra a jellemzést. Hasonlóképpen kudarccal végződött a hatalom szempontjából az iskola párt-alapszervezeti ülése, amelyen el kellett volna ítélni Páll Béla „meg nem felelő magatartását”, s végül ki kellett volna zárni. „Nagyon szépen kiálltak mellette a kollégái. Későn került a pártba, ’65-ben, amikor aligazgatónak tették meg. Be akarták léptetni, s ő eleinte azzal próbálta elhárítani, hogy mint párton kívüli ember szeretne dolgozni: nem akarja, hogy azért értékeljék a munkáját, mert párttag. Erre azt kérdezték tőle, mi kifogása van a párt ellen. Semmi, mondta. Ki merte volna akkor az ellenkezőjét mondtani? Hát akkor tessék megírni a kérvényt. Nos, amikor kizárták, mert ahogy elítélték, ki kellett zárni, ez megszokott volt akkor —, gyűlést hívtak össze. Kocsis Antal igazgató, Isten nyugosztalja, s egy Dósa Lajos nevezetű tanár felállt, s mellette szóltak. A felsőbb pártszervtől kiküldött elvtárs fel is volt háborodva, hogy szót mertek emelni egy ilyen ember mellett.” Ugyanúgy csak tisztelettel emlékeznek rá egykori kézdivásárhelyi iskolájában, ahová később is gyakran ellátogatott, volt tanárai, diákjai. „Úgy emlékszem, Béla ’51-ben került ide...” (Folytatjuk) Tűzvész Cegléden 1834-ben sorozatos tűzvész pusztított Cegléd városában, a település egyrésze a lángok martaléka lett A katasztrófasorozat áprilisban kezdődött, majd májusban több alkalommal lobbantak fel a csóvák. A vizsgálat kiderítette, hogy a Cegléden állomásozó katonák voltak a tettesek, ezért kérte a magisztrátus a katonaság más helyre vezénylését. Az első gyújtogatás április 28-án volt, ekkor a katonák belülről borították lángba a kaszárnya épületét. „Bár igen nagy szél fújt, sikerült lokalizálni a tüzet'”— írja Novák László. A következő tüzeset május 22-én történt, ekkor délben lobbant lángra a kapitányi kvártélyház melleti ház. A város ekkor is a katonaságot gyanúsította. 26-án éjféltájt Udetzi István kovácsmestér háza válla lángok martalékává. A gyanú megint a katonákra terelődött. A város ötödét elpusztító tűzvész május 29-én kezdődött. A város lakói istentiszteleten voltak a templomokban, amikor a kapitányi kvártélyház közelében álló evangélikus papiak istállóját gyújtották fel kívülről. A lángok feltartóztathatatlanul terjedtek, csakhamar leégett a papi ház, a református egyház iskolája és temploma, valamint 124 gazda vált hajléktalanná. A gyújtogatás gyanúja a Prohátzka és Zubák nevű katonákra terelődött; hogy nii volt tettük oka, nem ismert. A pusztulást követően meggyorsult a városban a határ rendezése, 1835-ben további 199 ház bontását határozták el. Pogány György
