Pest Megyei Hírlap, 1994. március (38. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-07 / 55. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1994. MÁRCIUS 7, HÉTFŐ Böjtkor feketében, pünkösdkor tüzesben... Könyv az évfordulóra A nagytarcsai falumúzeum hétköznapjai Csonkakúp alakban egymás fölé helyezett sok-sok füzér ezüstös papírban ragyogó szaloncukor alkotja azt a díszt, mely a nagytarcsai falumúzeumba belépve rögtön magához vonzza a tekintetet. Azt hittem, karácsonyfa-helyettesítő. Az alakja, nagysága alapján, meg azért, mert csupa szaloncukorból van. A tetején körben fehér gyertyák. Azok közepében hatalmas piros alma, beleszúrt rozmaringszállal. A nagytarcsai falumúzeum épülete, előtte Drenyovszki Mihályné népviseletben Lakodalmi kellék — tudtam meg azonban Drenyovszki MihálynétóX, a múzeum őrétől. A menyasszony kíséretében vitték a vőlegény házához. Nem, most már nem szokás ez. Sok minden más sem. Már minden kimegy a divatból. Azért nem egészen, Drenyovszki Mihályné, Marika maga is népviseletet hord, szinte ugyanolyan az öltözete, mint az egyik tárlóban elhelyezett női hétköznapló ruha. Kockás, ráncos szoknya, sok alsószoknyával, hímzett szélű kötény — varrógéppel maga hímezte a virágokat —, a fején kendő... Slingelt kendők Szlovákok telepedtek ide — Tárcsára, Csíktarcsára, Nagytarcsára — a XVIII. század közepétől. Hogy zárt közösségben élhettek, tanúsítják sehol máshol fel nem lelhető szokásaik, az a pompás és sajátságos népviselet, melynek darabjai a múzeumban felállított bábukon jól megszemlélhetők. Már a kislánybábun is bő szoknya, slingelt szélű fehér kendő. — A mi őseink még kézzel csinálták ezt a lukacso- sat — magyarázta Marika. Továbbléptünk, felnőttet formázó bábuk elé. — A szilveszteri bálba ilyen vasalt kendőben mentünk. A templomba hajadonfővel. Kékbe öltöztünk karácsony első napján, meg húsvét első napján, a másnapjukon fehérbe. A világoskék selymek, gyönyörű slingelt — lyuk- hímzéses — és apró virágokkal ki varrt vásznak után sötétebb színű ruhák következnek. — Ezeket az asszonyok hordták?-— Nemcsak az asszonyok, pünkösdkor meg újévkor a lányok is ilyen... Találgattuk, milyen színű is az előttünk lévő ruha, piros, bordó, lilás — de Marika egyik szót sem tartotta megfelelőnek. — Talán úgy mondhatnám ezt a színt magyarul, hogy „tüzes”. Tüzes színű ruhát vettünk fel pünkösd meg újév alkalmával. Böjtben meg adventben pedig feketében járt mindenki. Végignéztük azoknak a fényképeit, akik a hímzésmintákat rajzolták. Van, aki már meghalt, van, aki elköltözött közülük. — Mi, akik itt maradtunk, nem vetkőzött ki egyikünk sem. A hajunk is úgy van, ahogy régen, kerek kontybán, vagy patkós kontybán. A patkós konty a bonyolultabb. Meg se tudtam jegyezni, hogyan készül. A kerek kontyot Marika saját magán mutatta meg. Meg a közepébe tűzött fésűt, s fölötte a „csinosítót”. Ez pléh vagy papírív, hímzett textilanyaggal bevonva. Jobb a pléh, azt nem kell minden mosáskor kifejteni az anyagból Ez, a csinosító adja meg a kendőnek azt a szép magas állását. Marika visszakötötte a kendőt úgy, hogy nem volt alatta a csinosító: — Ugye, hogy nem jó így? Múzeumalapítók 1959-ben kezdték el a múzeum anyagának gyűjtését. Molnár Lajos és a felesége, Molnáráé Hajdú Margit, helybeli pedagógusok több helytörténeti tanulmány, könyv szerzői a múzeumalapítók. Népfőiskola működött a mostani múzeum épületében, s a mellette levő épületekben is 1938-tól 1941-ig, a háború után pedig általános iskolaként szolgáltak. A Molnár házaspár felhívására a falu népe adta ösz- sze a múzeum anyagának legnagyobb részét. Talán semmi sem hiányzik innét, ami néhány évtizeddel ezelőtt az élethez szükségeltetett. Konyha- és szobaberendezés, tárolóedények, a kender feldolgozásához használt eszközök, különböző mesterségek szerszámai, tűzoltó-felszerelés, szekér — lőcsös kocsi az összes felszereléssel, csak a ló hiányzik előle — szán, a földművelés kellékei egyaránt láthatók. De itt kaptak helyet az egyik teremben a falu területén vagy körülötte végzett ásatásoknál a földből kifordult leletek — leglátványosabb köztük a Nagytarcsa címerébe is belerajzolt sámáncsörgő. Az ezer években mérhető korú tárgyak fölött a falakon olvasható a községnek, meg a község helyének ősi története. A többi helyiségben sem üresek a falak. A színesre festett tányérok, tükör, rózsás lapú ingaóra mellett fényképek borítják, fényképek néznek ránk még a szekérszínben is. Drenyovszki Mihályné megmutatta rajtuk a nővérét, nagynénjét, nagybátyját, gyerekkorukban, felnőttkorukban. A magasra vetett ágy kilenc párnája is ismerős számára. — Az ángyikámnak ilyen slingelt huzatú párnája volt. A nénikémnek meg ezek a horgolt dolgok... Ez a kilenc párna itt három nemzedék divatját mutatja. Nekem már nem volt ilyen, már nem volt divatban... Ki viszi tovább? Nem. Már nem készülnek a kék alapon rózsákkal díszített bútorok, nem mennek a Garay téri művirágkészítő bácsihoz menyasszonyi főkötőt rendelni, pontosan elmondva, mennyi legyen rajta a selyemvirág, mennyi az apró tükördarab, a fémgolyó, a fémszál, nem teszik el aztán ezt a főkötőt emlékbe, üveg alá, keretben a falon — annak ellenére, hogy ez az eltevés szerencsétlenséget hozhat —, nem hímeznek ki virágokkal „kacabaj- kát — vagyis ünnepi blúzt —, nem hordanak „hamvasba” — nagy, erős vászonkendőbe — kötve kosarat a vállukon. Mindez az elmúlási folyamat, a régi szokások, eszközök, viseletek kikopása a hétköznapokból megállíthatatlan. De ünnepi díszként talán érdemes lenne a régit felfedezni, továbbvinni Nagytarcsa különlegesen érdekes, értékes hagyományát az itteni fiataloknak is. Még köztük vannak, akik átadhatják a számukra. Nádudvari Anna Munkácsy Krisztus-képei Munkácsy Mihály születésének 150. évfordulójára reprezentatív albumot jelentetett meg a debreceni Déri Múzeum. A festő Krisztus-trilógiájáról készült könyvet már bemutatták a sajtó képviselőinek. Gazda László múzeumigazgató ezzel összefüggésben elmondta: több ezren tekintették már meg a trilógia két eredeti képét, a Déri Múzeum tulajdonában lévő Ecce Homot és a letétként őrzött Golgotát. Reményét fejezte ki, hogy egyszer sikerül a trilógia harmadik darabját, a Krisztus Pilátus eló'tt című művét is bemutatni, amelyik egy kanadai gyűjtő tulajdonában van. A tizenötezer példányban megjelent, Munkácsy mindhárom Krisztusképét Hapcik József fotóival részleteiben is bemutató albumban Sz. Kürti Katalin művészettörténész ismerteti a trilógia keletkezésének és csaknem évszázados hányattatásának történetét. Balladamondók Nagykőrösön (Folytatás az I. oldalról) Szokás szerint idén is két kategóriában indultak a balladamondók. A gimnáziumi és szakközépiskolai tanulók között az első helyezést megosztva hárman nyerték el. Kovács Ferenc a kolozsvári Brassai Sámuel Líceumból, Gömöri Krisztián a miskolci Debreceni Márton Gimnáziumból és Murzsa Renáta a budapesti Vörösmarty Gimnáziumból. A második helyezést Bodó Viktor a budapesti Bolyai János Textilipari Szak- középiskola, a harmadik helyet pedig Antal Katalin a budapesti Református Gimnázium diákja érte el. A szakmunkásképzős diákok versenyében elsó' helyezett lett Rihor Margit a budapesti egészségügyi szakiskolából, második díjas Ivanko- vics Andrea a kapuvári Ipari Szakmunkásképzőből, a harmadik helyet Nemecz Martina szerezte meg, aki a budapesti Mező Imre Ruhaipari Szakiskola diákja. A közönségdíjat Gömöri Krisztián kapta. A határainkon túl élő legjobb versmondó különdí- ját Kovács Ferenc kolozsvári, Szanyi Katalin sepsiszent- györgyi, valamint Bagdi Katalin nagyszalontai és Szanyi Katalin kárpátaljai versenyzők vehették át. Nagykőrös intézményei és gazdálkodói részéről felajánlott díjakat Járó Zsuzsanna, Kábái Gyöngyi, Czakó János, Szabó Rita, Balázs Zoltán. Király Ágnes, Jókai Noémi és Szanyi Katalin kapta. A helyezetteknek dr. Tóth Sándor a művelődési és közoktatási miniszter kabinetfőnöke adta át a jutalmukat. Miklay Jenő Skandináv tűzzománcok tárlata Észak szivárványai © Nem tudni mi okból, de néha úgy tűnik, mintha a hazai tűzzománcfestészettel kevesebbet foglalkoznánk, mint amennyit az megérdemelne. Többnyire csak akkor hangsúlyozzuk magyaros öntudattal e képzőművészeti ágnak egyébiránt világszerte elismert fejlettségét, amikor más nemzetek fölényét cáfolni akarjuk. Nagykőrösön, a művelődési központban a Dán Kulturális Intézet közreműködésével a minap megnyílt tűzzománctárlat is legelébb a honi alkotókra emlékeztette a publikumot. Fajka Jánosra, Patkós Győzőre, Radóczi Máriára, vagy a Kecskeméti Tűzzománc Stúdióra és mindazokra, akik e sajátos művészeti ágban már értékeket teremtettek. A dán kulturális szervezetben közösséget vállaló dán, finn, norvég és svéd művészek azonban alighanem nálunk is jobban tudják, hogy a magyar tűzzománcfestészetnek hol van a helye Európában. Ezért kicsit félve is szánták rá magukat a mostani bemutatkozásra. A fő ok, hogy mágis eljöttek — miként Thomas Berntsen, a Dán Kulturális Intézet igazgatója fogalmazta —, Magyarhonban tapasztalni akarnak. Többről van tehát szó, mint a vendégek udvariaskodásáról, hiszen a négy északi ország zománcművészei tisztában vannak azzal, hogy nálunk nem tolong úgy a fizető közönség, miként gyakori nyugat-európai tárlataikon azt megszokták. Ennélfogva jövetelük célja eleve nem lehet olyan prózai tényező mint a pénz. A közel három hétig látogatókat váró kiállításuk vélhetően hozzásegít ahhoz, hogy kissé jobban bepillantsunk Észak zordon világába. Érzékelhetjük a lappföldinek, a jyllandinak, a fjord vidék szülöttének rideg fegyelmezettségét, vele együtt a zománcöntőből művészt avató gondolatot is, amely viszont meleg, akár a déli tengerek. Mert Észak embere lelke mélyén vidám és derűlátó. Talán azért, mert tudja, a hozzá oly goromba természettől örökre kiharcolta magának a lét jogát. Nyugodt, van ideje filozofálni, mint például Jan Ander Eriksonnak az északi fényben a karácsonyestről, Annika Personnak az ősten- gerbölcsőről, vagy Hadar Tájának a szivárványról, melynek színeiben szerinte a szerelem teljesül. A skandináv tűzzománcok kiállítása március 20-ig várja a szépre fogékony közönséget. M. J. Szohahelső — festett bútorokkal, varrottas párnákkal
