Pest Megyei Hírlap, 1993. december (37. évfolyam, 280-305. szám)

1993-12-29 / 303. szám

1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. DECEMBER 29., SZERDA J3 Bálványok összeomlása S Amikor Jókai Mór > klasszikus regényé­ül nek, az „Aranyem- ^ ber”-nek filmforgatá­sa folyt Vácott, a Pokol-szi­geten, én még csak kis ta- nonc voltam a „Pokol-csárdá­ban” és elámult tisztelettel néztünk az akkori ifjú színé­szekre, Béres Ilonára, Pécsi Ildikóra és a többiekre... Ha lelki szemeim előtt ma is feltűnik a „Senki-szigete”, Pécsi Ildikó, mint a romlat­lan, tiszta ifjúság szimbólu­ma dereng elém. Ahogy ak­kor, Tímár Mihály elé futott a buja gazok között, egy klasz- szikus ártatlan ibolya felkí- nálkozásának tetszett! Az évek múltával a művésznő pályáját sanzonok előadásá­val színesítette. Eközben nem adta tanújelét emberi elégedetlenségének. Sőt, ál­landóan büszkén hivatkozott férjére, Szűcs Lajosra, az FTC egykori labdarúgójára, s ilyen alapon a magyar társa­dalom nagy része számára szimpátiát szerzett magá­nak... De ehhez képest — eny­hén szólva is! — disszonáns, hogy a „derék művésznő”, a napokban mint a Szocialista Párt képviselőjelöltje mutat­kozik be a nyilvánosság előtt. Persze Pécsi Ildikó koráb­bi produkcióinak ezután is bámulói leszünk, de további „szerepjátszásait” természete­sen fenntartással fogadjuk... És az sem csodálható, hogy az „Aranyember” Noémijé­nek bálványa ezután sok em­berben összeomlik! Hiszen hát már Mózes is intett az Aranyborjú imádásá- tól... Brezovich Károly Vác Micsoda az igazság? Közel kétezer esztendeje hangzott el a kérdés, ama ne­vezetes — egyben kétkula- csos — római helytartótól, aki előtt ott állt kiszolgáltatot­tan a ma is élő Igazság, akit akkor kézmosással, a kései örökösöket pedig anélkül a „Népköztársaság nevében” ha­lálra adott az önkény színját­szó tárgyalással vagy anélkül, sőt menekülés közben. A mára vonatkoztatva nagyon ta- lálóak Prepeliczay István par­lamentben elhangzott sorai: „a magyar bíróságok függetle­nek — az igazságtól”. Ez logi­kusan következik abból, hogy a ’45 utáni „nép”-bíróságok- ból (vérbíróságok!) kifejlő­dött — bevallottan „osztálybí­róságok” aparátcsik utódai ül­nek szép számmal ma is a bí­rói székekben. (Ugyanazon személyeket ismerem fel a saj­tó fotóin, mint a diktatúrá­ban!) Ezek, a fegyvertelen tö­megekre lövető „dudások” fe­lelősségre vonását eddig min­den fokon elodázták. Az ak­kor — szinte lelkendező — köztársasági elnök úr megígér­te — (amelyet gyorsan elfelej­tett) — „hogy elnöki jogköré­nél fogva” lépéseket tesz „a magyar nép igazságérzetének kielégítésére” —, holott ő sza­ladt mindig a legfelső, „parag­rafusokhoz” — az ellen. A „legfelsők” pedig még a nyil­vánvalóan egyértelmű esetek­ben is dodonai kétértelműsé­Adalékok a vecsési A sorsukba bele nem nyugo­dott és hazaszökött vecsési svábokat megannyi tortúra várta itthon. Nem sokáig örül­hettek egymásnak a család­dal, mert ismét keresni kezd­ték őket a rendőrök. Éjjel rá­juk verték az ajtót és elvitték a toloncházba, aztán újra kite­lepítés, ismét visszaszökés, még óvatosabb itthoni bujká­lás következett. Vajon há­nyán élték túl ezeket a szigo­rú éveket? Egy Török neveze­tű ember sokat segített a visz- szaszökötteknek, aki nem volt sokáig Vecsésen. De ez a segítő szándék volt a rit­kább eset, sőt a svábok laká­sába került telepesek azonnal jelentették a visszaérkezőket. Divide et imperra! Egymás ellen voltak akkor Közép-Európában — sztálini rafinériával, rosszindulattal — kijátszva a szenvedélyek. S ha valaki a szalmakazal­ban, a környékbeli tanyákon átvészelte a nehéz éveket, Adatközlők: Szieber Mátyás (Ve- csés), Dobrovitz József (Vecsés), Wohszab Ignác (Chicago), Kővá­ri (Keller) Ádám (Vecsés), Früh- wirth Mihály (Vecsés), Gonda Sándor (Vecsés). örülhetett, hogy a saját házá­ban esetleg bérlőként később megtűrték. Többnyire össze­zsúfolt helyen, rokonoknál húzódtak meg, s a gyerekek kapták a megbízást a figyelő- szolgálatra: a faluban és a me­zőn egyaránt, hogy a rendőr közeledését jelezzék. Csak keveseknek sikerült később az ősöktől örökölt házat vagy annak egy részét visszaszerez­ni. Közben a „malenkij robot­ra” elhurcolt vagy fogságba került, s végre hazavergődött vecsésiek közül többen a szü­lőföld közeléből: Pestről, Debrecenből üzentek, hogy nemsokára itt a viszontlátás. Lelki megalázásuk csak foko­zódott, hogy ennyi viszontag­ság után se láthatják szerettei­ket, hiszen valahol Németor­szágban voltak már rég kitele­pítve. A malenkij robotról, az ukrajnai, szibériai lágerekből frissen érkezettek részére a még Vecsésen maradt roko­nok vittek kevés élelmiszert, hogy éhen ne haljanak az el­különítőben. Akik visszaszöktek, 1948 után érezhették újra magyar­nak magukat, mert ismét en­gedélyt kaptak a vecsési tar­get alkalmaztak a részrehaj­lást bizonyítva. Aztán nézzük csak: Kéri Edit fehéren-feke- tén bebizonyította, hogy felpe­rese apja vérbíró volt, a bíró­ság mégis a felperes „kegyele­ti sértődését” védte, melynek okozásáért az alperest súlyo­san megbüntette. Hát igen, a pofont adónak jár a fájdalom­díj, mert a tettlegesség miatt megfájdult a keze! Hát így fest a mai „igazság­szolgáltatás” — a paragrafus tekervényeit nem ismerő — csupán a saját igazságérzetére hagyatkozó közember előtt. Prepeliczay István idézhet­te volna Arany János, Fülemi- léjének sorait, miszerint a bí­ró: „bal felől ül — nekem fü­tyül, jobb felől ül — nekem fütyül” — te pedig magyar nép igazságérzeteddel együtt — elmehetsz. Csépió' István Kismaros Kaméleon zsurnaliszták Kár (lett) volna bárkinek is meglepődni azon, hogy ismét kiújult a médiaháború. Hiszen nem született médiatörvény! Adná az ég, hogy az ellenzék rádöbbenjen végre: saját maga alatt (is) vágta a fát, amikor még a saját módosító javaslatait is leszavazta. Ilyen rádöbbenésre azon­ban semmi jel nem utal. Azok, akik a „testvéries elosz­tás” szovjetdiktatúrából ho­zott „hagyományának” szelle­mében képesek voltak pak­tumként, kompromisszum­ként eladni és eladatni azt, hogy kizsarolták érdekeik elég egyoldalú érvényesítését, és akik rögtön „nemzeti kon­szenzust” kezdenek emleget­ni, ha valamiben nekik is en­gedniük kellene, most is a ma­ximális nyereségre játszanak. (Ezzel határozta meg mint döntő ismérvvel a politikai lo­gikát még a bolsevik érában egy szociológusnő.) Ami nem is lehet másképp, amikor a ne­gyedik — vagy inkább az első — hatalmi ágról, a sajtó­ról van szó. Lehet, hogy eb­ben még a törvénynek betartá­sa is csak az egyik félre volna kötelező? Az erkölcs, a tisztes­ség törvényeivel úgy tűnik, máris ez a helyzet. Lólábálcázási technikák tet­tenérése céljából érdemes ösz- szehasonlítani Pető Iván és Katona Tamás nyilatkozatait. Az utóbbi kimondta: a mosta­ni események az egyensúly irányába mozdították el az elektronikus médiákban a kor­mánypárti és ellenzéki megkö­zelítések arányát. Az előbbi szerint az ellenzékiek súlya észrevehetően csökkent. Ez is igaz. Azzal pedig, hogy előtte milyen volt ez az arány, termé­szetesen nem kell foglalkozni. Érdemes és tanulságos pár; huzamot vonnunk a Pálfy— Hankiss és a Bánó—Nahlik konfliktus között is, mert ez is pontosan jelzi a Katona Ta­más által említett arányokat. Pálfy G. Istvánt a kormánypár­tisága miatt fegyelmi úton el­távolították, felmondtak neki, miután megszámolták, hogy hányszor fordul elő az általa szerkesztett műsorok valame­lyik adásához mondott kom- mentáijában a „magyar” szó. Metternich cenzúrahivatalá­hoz méltó eljárás! Bánó And­rást nyilvánvaló hazugság, csalás, félretájékoztatás, tehát lényegében inkorrekt magatar­tás miatt mindössze fölfüg­gesztették főszerkesztői pozí­ciójából, ami, bár az inkorrekt­ség által maga után vont fe­gyelmi eljárás szükségszerű jogi következménye, már ele­gendő oknak bizonyult sztrájk­ra, tüntetésre, hisztériakeltés^ re. A hazai politikai élet na­gyobb stabilitása érdekében. Kiválóan jellemezte a tábor mentalitását a „beszéljük meg” című rádióműsorban (október 30.) az a pártszenve­délytől elvakított telefonáló hölgy, aki azt kérdezte vagy inkább tajtékozta: miért talán ők (mármint Pálfyék) nem ha­zudnak? Le is állította őt a mű­sorvezető, mondván? „ebbe ta­lán most ne menjünk bele”. Nyilván ő is tisztában volt ve­le, hogy ha Pálfy G. István nemhogy inkorrekt lenne vagy lett volna, de akár egyet­len konkrét szakmai hibát vét, annak már ultraelektronmik­roszkóp segítségével felnagyí­tott változatával harsogták vol­na tele a hazai és külföldi kö­zéletet. De ha már mi lopunk, csalunk, hazudunk, legalább mondjuk azt, hogy a másik is ezt csinálja, még hogyha nem is igaz. Mindezek után nem tud­tam, hogy nevessek-e vagy sír­jak, amikor Kossuth apánk le­velet kapott a chartás tüntetők­től, „baj van, nagy baj, se­gíts!” fölkiáltással. Talán még soha ilyen hőn nem óhajtot­tam nagyjaink föltámadását, mint ezt a pillanatot látva, hallva. Azazhogy egyszer mégis. Amikor Hankiss Ele­mér a „nyakigláb forradalmár­nak” kinevezett Petőfi szobrát hívta segítségül a „sajtósza­badság” védelmére. Szeret­ném látni (már előbb is szeret­tem volna), amint Petőfi a márciusi ifjak élén, a jogálla­miság eszközeit alkalmazva a „békés átmenet”, a „csendes forradalom” jegyében lefoglal­ja, mint annak idején a Lände­rer nyomdát, az egykori kom­munista-bolsevik sajtó fő fész­keit, ahonnan annyiszor hall­hattuk a „Kutyák dalát”, a talpnyalókét, a diktatúra dics­himnuszait a liberálissá átved- lett elvtársaiktól. Akiknek tete­mes része ma is személyesen ugyanott fészkel. Sajnos, egy ilyen föltáma­dásra alighanem hiába vá­runk. Mért ha Don Juan leg­alább méltónak ítéltetett rá, hogy a kormáyzó kőszobra a meghívást elfogadva megje­lenjen a vacsorán és pokolra sújtsa, ilyesmitől a „sajtósza­badság” mostani „bajnokai­nak”, akarom mondani: a mostani sajtógengsztereknek nem igen kell tartaniuk. Pe­dig nem bánnám, ha ez a Kos- suth-szobor egy kis meglepe­tést szerezne nekik, hazánk más, szoborba öntött nagyjai- hoz hasonlóan, de megértem, hogy egy ilyen happeninges ötletre, bármilyen ízléstelen és felháborító, a kisujjukat se mozdítják. Erre még a Peer Gynt ördöge is megint csak ezt mondaná: „hát azt hiszi, kérem, hogy ízetlen kicsisé­gekre pazaroljuk a drága jó tüzelőt?” Persze, azért eljön majd Kossuth, ha szólítják. Ha nem a dúsgazdag sajtónábo- bok, kaméleon zsurnaliszták akarják őt lecibálni a talpazat­ról. Hanem azok kémek oltal: mat tőle, akik nagyszüleik- hez, dédszüleikhez hasonlóan ma is „Kossuth apánk”-nak emlegetik őt. Bárány Boldizsár Budapest HISTÓRIA svábok kitelepítésének történetéhez (IV.) Bérlőként a saját házában tózkodásra. De a sváb szó sok családban jó időre eltűnt, s ma már csak igen ritkán hallható. Ennyi viszontagság után aligha lehet csodálkoz­ni, hogy egy nemzetiségi nagyközségben olykor még ma is agitálni kell, hogy né­metet tanuljon a gyerek! Az átélteket figyelembe véve nem csodálkozom, ha még ma is óvatosan („nem lesz -eb­ből valami baj?”) nyilatkoz­nak, s inkább elhallgatják a korabeli sérelmeket az idős vecsési sváb emberek. Soká­ig nem is beszéltek róla. El­hallgatni a felnövekvő gene­rációk elől azonban nem tar­tom szerencsésnek. Sőt, a sa­ját identitásuk érdekében nem is szabad. S nem ártana az újonnan Vecsésre került betelepülteknek a Halmi és Andrássy telepeken, az utób­bi években épült vecsési isko­lákban is a témában készített gazdaköri kiállítás dokumen­tumait bemutatni. A kitelepítettek első haza­látogató csoportja 1955-ben járt Vecsésen, s azóta egyre gyakoribb az idegen rendszá­mú kocsi a községben. S en­nek örülni lehet, hiszen a kite­lepítettek később Kanadától Ausztráliáig szóródtak szét. A legtöbbjük azonban német földön maradt. A Kanadába kerültek se hagyták el egy­mást, egész vecsési utcák van­nak az innen kitelepítettek- ből, akiknek a gyerekei — még ha törve is — de beszé­lik a vecsési sváb, sőt ma­gyar nyelvjárást is. Kölcsey írta, hogy az a nép, amely saját nemzeti múltjának emlékeit veszni hagyja, jövője építését nehezí­ti meg. Vecsésen és a közeli sváb településeken alig van őslakos család, amelyiket ne érintette volna a kitelepítés. Több évtizede nyomja az em­berek lelkét, hogy régi fájdal­mukról, átélt sorsukról okkal, ok nélkül nem beszélhettek. A sebeket az idő, s a kitelepí­tés óta hazánkban, Vecsésen elért fejlődés, a nemzetiségi jogok szabad gyakorlása, a ki­telepített rokonokkal tartható kapcsolat lehetősége enyhítet­te. Mégsem árt néha vissza­nézni, s a fiatalabbakat is em­lékeztetni a múltra, hogy a je­lent is jobban becsülni tudják. (Vége) Orosz Károly Rákóczi jobbágytörvénye Pest vármegye közgyűlése 1708. decem­ber 29-én Gyöngyösön tartotta ülését. A megyei urak elsősorban a közelmúltban befejeződött sárospataki országgyűlés törvényeit vitatták meg, pontosabban a végrehajtás módjával foglalkoztak. A vármegye követei vissztértek az ország- gyűlésről, írásban elhozták és kihirdet­ték az ott hozott statútumokat és határo­zatokat. „Ennek alapján fogják a követke­ző gyűlésen az adót kivetni és felosztani” — olvasható a jegyzőkönyvben. A legfon­tosabb törvény a katonáskodó jobbá­gyok helyzetét szabályozta. Ez olyan fon­tos volt, hogy a szoigabíráknak haladék­talanul ki kellett hirdetniük a járások­ban. Rákóczi már a szabadságharc kirob­banásakor ígéretet tett a harc utáni idő­szakra: a katonáskodó jobbágyok meg­szabadulnak terheiktő). Ezt az ígéretét a sárospataki országgyűlésen törvény for­májában váltotta iái. „Minden paraszti származású katona, ki a háború végéig szolgál, maga és kiskorú fiai, a földesúri függésből felszabadulnak, s örökös és tel­jes szabadságot nyernek. Lakóhelyeik a hajdúvárosokhoz hasonló kiváltságokat fognak kapni”— hirdette ki Pest várme­gye közgyűlése a törvény szövegét A feje­delem a harc idejére is mentesítette a ku­ruc vitézeket a közterhek alól, sőt a hábo­rúban elesettek özvegyeire is kiterjesztet­te ezt a kedvezményt. A közgyűlés kihir­dette a vármegyére eső adót is, ez a kö­vetkező 6 hónapra 22 824 rénes forintot tett ki. Pogány György

Next

/
Oldalképek
Tartalom