Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-06 / 233. szám
IS PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. OKTÓBER 6., SZERDA 13 Távol maradó képviselőit A Pest Megyei Hírlap szeptember 29-i számában, J. Sz. I. aláírással megjelent „Hamarosan népszavazás?” című cikkre az alábbiakat kívánom előadni: Fehér István helyi képviselő által előadottak a valóság elferdítését tükrözik. Tekintettel arra, hogy a képviselő-testületi ülések a 13 fős képviselő-testületből 8 képviselő tüntető távol- maradása miatt sorozatosan elmaradtak, ezért határozott dr. Skultéty Sándor köztársasági megbízott — mely a fent említett cikkből is egyértelműen kitűnik — úgy, hogy a képviselő-testület feloszlatását kezdeményezi. Megjegyzem, hogy Fehér István is a tüntető 8 képviselők egyike. Az önkormányzatok a jogszabály értelmében a helyi vízműveket alapvetően 3 formában üzemeltethetik: gazdasági társaságot alapíthatnak, intézményt alapíthatnak és koncesszió útján. Mivel Szigethalom számára a vízmű üzemeltetése létkérdés, örömmel fogadtuk a lakosság részéről ezen sarkallatos kérdésre a népszavazás kezdeményezését. Megjegyzem továbbá, hogy a népszavazás kiírása esetén a lakosság részére teljes körű tájékoztatást adunk a vízmű üzemeltetésével kapcsolatban mind jogi, mind műszaki kérdésekről. Bízom abban, hogy ezen tájékoztató a lakosságot felkészíti megfelelően arra, hogy felelőséggel, önállóan döntsön saját érdekeit figyelembe véve. A fenti cikk utolsó bekezdésében — mely a helyi népszavazás főbb szabályaira vonatkozik — Fehér István tévesen idézett a törvényből. Neki, mint helyi képviselőnek, ügyrendi bizottsági tagnak igazán illene tudni, hogy pont az általa említett három kérdéskörben (helyi adó, költségvetés, személyi kérdések) tilos a helyi népszavazás kiírása. Németh Gábor polgármester Szigethalom Magyarul és európaian! © A diktatúra leginkább a hétfejű sárkányhoz és a kaméleonokhoz hasonlít. E- lőbbihez azért, mert ezer élete van, utóbbiakhoz amiatt, hogy fantasztikus módon tud rejtőzködni. Most — három évvel a rendszerváltozás után — a magyar nyelvbe fészkelte be magát. Itt rakta le „petéit”, és itt fertőz korlátlanul, megállíthatatlanul. Elég csak bekapcsolni a televíziót, és végignézni egy közérdekűnek becézett, de senkire sem tartozó műsort. Amíg ezek a magasröptű — az európai szuperszonikus szekér után hiába futó —■ en- tellektüelek csillogtatják tudásukat, az átlag magyar ember félálomban azt hiszi, hogy idegenül beszélő űrlények lepték el a lakását. Már éppen nyúlna a gázspray után, amikor rájön: álljon meg a menet! Itt most énhozzám beszélnek. Itt most engem világosítanak fel. Én meg itt pattogok mint a nikkelbolha, ahelyett, hogy két füllel figyelnék erre a minden — idegen — szavával európaiságot lehelő, az oxfordi egyetem büféjét is megjárt felsőbb lényre. Nem logikátlanok ezek a törekvések. A mucsainak tekintett magyar népet rá kell döbbenteni, hogy micsoda műveletlen, primitív bunkó. Még azt sem tudja, mi az a menedzsment. Nem átallja a shoppingot boltnak, a marketinget piackutatásnak nevezni. Ez hát a mi európaiasodó közéletünk. Nap mint nap fel akarják világosítani ezt a népet, és nap mint nap kizárják abból, amiről fel kellene világosulnia. De igazából nem is ez a céljuk. A félműveltségnek ugyanis legfőbb tulajdonsága, hogy mások tudatlanságában szeret tündökölni. Földes György Nagykőrös Német kórus Veresegyházon f Szombat este Veresegyházon, a Gyógyüdülő nagytermében baráti találkozó és koncert volt a Gesangverein Frohsinn Böhringen 1887. e. V. nevű vegyeskórus és a házigazda Cantemus helyi kamarakórus részvételével. (A művelődési ház nagyterme az előző napi zenei koncert és a másnapi szüreti bál előkészületei miatt foglalt volt, de a mintegy 40 főnyi hallgatóság — akut veresegyházi érHISTÓRIA Antalffy Gyula Csárdák és fogadók Ahol a veres lámpás világít „A hosszú széles fő-utcza kezdetén nagy, tertyedt, gömbölyű tetejű nádpaloták fogadják az utast: a szárazmalmok; kétoldalt egyforma alakú fölszintes házak elől rácskerítéssel vagy líciummal. A szekérzörgésre a kutyák felugrálnak a kapubálványra, onnan ugatnak alá. Az utcza fénylik a sártól, melynek nincs hová lefolyni. Kétfelül a házak mellett vonul végig a palló: két szál gerenda egymás mellé téve; a gyalogjárók azon kitérhetnek egymásnak, de meg nem előzhetik egymást, ami az egész népet udvariasságra szoktatja. Hogy a szekerek, a sarat kerülve, fel ne mász- szanak a gyalogjáróra, közön- kint köpczös fabakterek vannak melléje czölöpözve. Az egész hosszú utczán csak egyetlenegy ember kutyagol: ez az igazi bakter; minden utcza szegletén megáll és hőröge- ti: »éjfél után óra kettő, dicsértessék a teremtő«. Ettől megtudakoljuk, hogy hol lehetne itt megszállani. »Csak odáig kell czammogni, ahol az a veres lámpás világít: az a cserepes.« Az egész városban csak a vendéglő volt cseréppel fedve: innen neveztetett el. Volt ugyan még két másik is: a »leveles« meg az »iirgés«, de azok csak hajtsárok és tyúkászok által látogatottak” — Jókai így vezet be a múlt század derekán Kecskemétre, s ott is elsőnek a vendégfogadóba. Rajzolatából is látjuk, hogy a falvakban, mezővárosokban a beszállóhely a legnevezetesebb épület. Persze nemcsak azért, mert az már cseréppel van fedve, hanem mert előtte folyik le a lóváltás ceremóniája, benne találnak éjjeli nyugodalmat az utasok és hírforrást a helybeliek, ha megjön a postaszekér. A falusi fogadók vagy a földesúr, vagy a helység tulajdonában vannak, de leginkább bérlő gazdálkodik bennük. Makó 1835. évi leírása — Szirbik Miklós refor- máta prédikátor munkája — például ilyesfajta leltárt ad a Maros menti mezőváros korcsmáiról beszállóhelyeiről: „Vendégfogadó 5, melyek közül 4 az Uraságé, 1 magánosé, áren- da mellett. Csapszéket állandónak tsak kettőt lehet mondani, mellyek közzül egyik a Városé, másik a’ ’Sidóké; de ezeken kívül vágynak a Városban szerteszéllyel, hol egy, hol más helyen, hol több, hol kevesebb, nevezetesen 20—25 számmal olly magánosok házaik, hol az Árendás italai mérettetnek. Csárda a’ Városon kívül van 4; Serház a Városban egy, mely hajdan Sóház volt, alatta folyván el a Maros ’s ott kötvén ki a Sós hajók.” Az országban utazóknak — hazaiaknak, külföldieknek egyaránt — nyomban megjön a szavuk, ha a magyar falusi vendégfogadót kell csepülni. Townson 1793-ban az ötszáz—hatszáz házból álló, népes vásárairól híres Tiszafüredről, a fontos révhelyről és postaállomásról méltán feltételezi, hogy megfelelő vendégfogadót talál benne, de téved, végül is a tanácsházán alszik meg: „Kis, piszkos szobát kaptam itt, szalmazsákkal. Az étkezés sem volt bőséges, mindössze tojás és juhtúró.” A Duna—Tisza közén utazgató Teleki Domokos 1794-ben olyan rossz híreket hall az imént mát emlegetett Kecskemét belterületén lévő fogadóról, hogy inkább a városszéli csárdában hál meg: „A Városon kívül lévő Vendég- fogadóba szállottunk, a mely is a Városba benn lévő fogadónál alkalmatosabb” — olvassuk útikönyvében. A községi, mezővárosi fogadók legfeljebb any- nyiban különböznek az út menti csárdáktól, hogy nem a pusztában, hanem a helység szélén vagy közepén várják az utast, piszkos ivószobájukkal, üres kamrájukkal, hideg konyhájukkal. A szerencsétlen honi vándor, ha bevetődik egy-egy ilyen falusi csárdába, legjobb esetben kenyeret meg tojást kap, ha egyáltalán szóbaáll vele a korcsmáros. Jókai és egy falusi fogadós között csaknem ugyanaz a párbeszéd folyik le, mint Szigeti Józsefék meg a Hideg koplaló csapiárosa között. A „more patrio” — vagyis honi szokás szerint szekéren — utazó író végigkopogtat már minden ablakot, amikor nagysokára megszólal valaki a fogadó mélyéről: „— Ki az, mi az? — Utazók. — Lehetetlen az. — De bizony csak itt vagyunk. — Ilyen későn. — Van szállás? — Majd megnézem. — Van-e abrak? — Az talán nincs. — Van-e kenyere? — Az talán van. — Van-e istálló? — Az van, de még nem kész. — Eresszen be hát valahová!” Az ajtó nagy nehezen kinyílik, Jókai aránylag hamar fedél alá kerül. Az Életképek levélírója azonban két óra hosszat veri az ipolysági fogadó ajtaját, míg végre éktelen káromkodások közepette — elzavaiják. „Megvallom borzadok, ha visz- szaemlékszem a készséges szolgálatra, melyet a vendéglős tanúsított” — olvassuk a lap 1847-es évfolyamában a panaszos levelet. — „A hideg éjszakának dacára két órai zörgés és dörömbölés után a lehető legdurvább kifejezések mellet, »itt nincs semmi« szavakkal utasított el.” Petőfi 1847 nyarán hasonló tapasztalatokat szerez, de ő kifakadás és megbotránkozás helyett jóleső következtetést szűr le belőle, Vili. útilevelében: „Ha az Alföldön utazik az ember, a sáron kívül még a korcsmárosok- kal is meggyűlik a baja. Classi- cus nép a magyar korcsmáros, barátom. Fizetned kell, hogy szóljon hozzád egy-két szót, enni pedig fizetésre sem ad. Nem a. Ha kérsz tőle valamit, azt mondja, hogy nincs, vagy ő biz azért nem rak tüzet. így jártam Bihar megye két helységében, Okányban és Körös-La- dányon. Ettem is, nem is; azt adták, ami nekik tetszett, nem amit kértem, s ezt is úgy tették elém, mintha Isten irgalmából adnák. De nem bosszankodtam, sőt jól esett, mert ebből láttam, hogy a magyar restel szolgálni, hogy nem termett szolgaságra, az angyalát is!” Hasonlóképp gondolkodik Va- chot Imre is. A lőcsei kocsmá- ros goromba magaviseletében „magyarosodásának” külső jelét látja: „Hogy a szepesiek általában véve inkább magyarok, mint németek, azt a lőcsei nagy vendéglő fogadósa is bizonyítja, aki vendége iránt legkisebb figyelem- és szívességdektelenség — elfért, hogy meghallgassa az együttesen mintegy 70 dalos műsorát...) A koncert kezdete előtt kértem Walter Metzger urat, a dirigenst, mutassa be a kórust. Elmondta: Böhringen városa mintegy 50 kilométerre van Stuttgarttól, a városka mintegy 1500 lakosú, mégis két kórusa van. Az ő kórusuk 43 fővel, úgyszólván teljes létszámmal van jelen: nyitott szervezet bárki számára, aki szívesen dalol velük, elsősorban egyházi énekeket és népdalfeldolgozásokat a hazai és európai, sőt tengerentúli népzenéből. A kórust több mint száz éve alapították: 1887-ben. A város 1990-ben volt 900 éves és ez alkalomból nagy ünnepi hangverseny volt. Egy kazettán meg is örökítették. Most ötnapos magyarországi buszos társasúton vannak. Voltak a Balatonon és Szán- tódpusztán, az itteni hangverseny után a Bács megyei Har- tán istentiszteleten vesznek részt és azután utaznak haza. Ő maga, noha édesapja Pozsonyban született, nem került kapcsolatba Magyarországgal, mert családját a nácik megsemmisítették. Annál jobban ismeri a magyar zenei életet. A hangverseny során, ahol felváltva léptek fel a helyi Cantemus kórussal, először népszerű dalokat adtak elő, közte megzenésített, teljes szövegű Heine-költeményt, a Loreley-t. Három Telemann- feldolgozás, majd Brahms képviselte műsorukban a nehezebb műfajt. A népek dalai közt horvát, finn és dél-amerikai dalok szerepeltek. Műsoruk kiemelkedő része volt a Kék Duna keringő, Johann Strauss — és talán a zeneirodalom — legszebb keringője. A veresegyházi Cantemus kórus repertoárjának < köny- nyebb és népszerűbb dalait adta elő, szépen igazodva a vendégek lelkes, szép hangzású, inkább folklorisztikus műsorához. Egyebek között közismert Bárdos- és Kodály-dal- feldolgozásokat mutattak be. Volt közös éneklés is: egy Brahms-mű és befejezésül a Cantemus kórus Kodály: Esti dalát mutatta be, talán szebben, mint bármikor. Fazekas Mátyás Veresegyház gél sem viseltetik, sőt mindent elkövet, hogy elidegenítse őt fogadójától...” A régen is megcsodált szépségű Duna-kanyar elszállásolási viszonyairól részletesen tudósít bennünket Townson. Viseg- rádról azzal bocsátják el a helybeliek Buda felé, hogy Duna- bogdányban majd megfelelő fogadót talál, ott meg is szállhat. Mivel azonban a jelzett helyen száraz kenyéren és savanyú boron kívül mást nem kap, a szemben lévő Vácban reménykedik, hiszen alig van az három mérföldnyire a folyam túlsó partján. „Elindultam tehát — írja le kalandját —, mivel azt mondták, hogy az utat egy gyerek is megmutathatja, külön vezetőre nincs szükség. Nemsokára azonban eltévesztettem az utat. Elérkeztem ugyan a folyó partjára, de bárkát vagy tutajt nem találtam, és mivel erősen sötétedett, elindultam visszafelé. Tíz óra volt mire ismét visszaérkeztem Bog- dányba száraz kenyeremhez és savanyú boromhoz. Háziasszonyom sajnálkozott szerencsétlenségemen, s ha már ennem nem adhatott, dupla adag dunyhával lepett meg... Reggel nagy reményekkel indultam tovább Szentendrére, amelyről okom volt feltételezni, hogy nagyobb város lévén legalábbis jó reggelit kaphatok, ha mást nem hát kávét fehér kenyérrel. Sajnos csak egyetlen s igen nyomorúságos vendéglőre akadtam, ahol egy kevés sört, tojást és kenyeret kaptam.” Townson egyébként ha át is jut a Dunán Vácra, nem valószínű, hogy jobb ellátásra talál mint Bogdányban. A püspöki városról ugyanis az marad írva ez időből, hogy bora jó, de korcs- márosa goromba. Az aradi vértanúk A világosi fegyverletételt követően a cári szuronyok segítségével győztes Habsburg-hatalom a hadi jogra hivatkozva élt a megtorlás nemtelen eszközével. A már szeptemberben meghozott, de egy ideire -— Komárom kapitulációjáig — felfüggesztett ítéleteket 1849. október 6-án hajtották végre Aradon a honvédség 13 tábornokán, illetve Pesten gróf Batthyány Lajoson. Haynau október 2-án terjesztette fel az ítéleteket Ferenc Józsefhez, kérve „méltóztassék legkegyelmesebben tudomásul venni” az aradi haditörvényszék döntését "tizennégy ott fogságban levő' felkelójó'niik ’ ’ ügyében. Eszerint Kiss Ernő' ezredes lőpor és golyó általi halálra, gróf Vécsey Károly őrnagy kötél általi halálra, Török Ignác alezredes kötél általi halálra, Aulich Ltyrn alezredes kötél általi halálra, Schweidel József őrnagy lőpor és golyó általi halálra, Láhner György őrnagy kötél általi halálra, Nagysándor József kapitány kötél általi halálra, Poeltenberg Ernő' kapitány kötél általi halálra, gróf Lei- ningen Károly százados kötél általi halálra, Damjanich János százados kötél általi halálra, Dessewffy Arisztid kapitány lőpor és golyó általi halálra, Lázár Vilmos kilépett hadnagy lőpor és golyó általi halálra, Knezic Károly százados kötél általi halálra, Gáspár András kapitány tíz évi várfogságra ítéltetett (Az osztrák hadbíróság nem ismerte el a szabadságharc alatt elért rangokat az ítéletben ezért korábbi fokozatuk szerepelt) Pogány György
