Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-05 / 129. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP HITÉLET 1993. JÚNIUS 5., SZOMBAT 9 Fasori ünnep Istent nem lehet nélkülözni A városligeti fasori református templomot a művészettörténet is számon tartja mint a hazai szecessziós építészet egyik jelentős alkotását. Kevésbé látványos szellemi architektúrája azonban messze felülmúlja esztétikai értékét. Pünkösd elős napján ünnepelte a gyülekezet magasba mutató lelki otthonának, erős várának 80. születése napját. 1918. június 1-én nyitotta meg kapuit a templom, s az idei pünkösd előestéjén fejezték be a mintegy tízéves teljes felújítás utolsó mozzanataként a művészi kovácsoltvas kerítés festését. Az ünnepi igehirdetést a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, Hegedűs Lóránt végezte. A LXXX. zsoltár 20. verse alapján — „Seregek Ura, Istene! állíts helyre minket; világol- tassad a Te orcádat, hogy megszabaduljunk!” — szólt az elmúlt 80 évről: háborúk, forradalmak, diktatúrák alatt, termonukleáris villámlások apokaliptikus jelenségei közepette megmaradt a templom, magasba mutató csillagával. Megmaradt a templom és megmaradtunk mi is. Az Is- ten-perspektívájú élet nélkül sem a fasori egyház, sem Magyarország, sem Európa nem maradhat meg. Tagadni lehet az Istent, de nélkülözni nem. A halál erői eluralkodtak a világban s a világ gondjait ma is csak az Úr oldhatja meg: velünk és általunk. A világ ma álisteneket szolgál, hamis abszolutumokat követ — hirdette a pünkösdi üzenet — pedig csak az egy igazi abszolutum van: a szenvedő szeretet. Isten nem szorulhat a második helyre a világban, az én önző és hamis érdekivei szemben, a pénzkapcsolatokkal, a jól kiépített világi kapcsolatokkal szemben. Hitből épült ez a templom is, ahogy a történetét ismertető fasori lelkész, Boros Gyula elmondotta: A millennium idején a kivándorlásra kényszerülő alföldi kálvinista parasztság egy része, amely feljőve Pestre meggondolta magát s Amerika helyett a Keleti környékén nagy bérkaszárnyákban telepedett el s templomot óhajtott építeni. Kezdetben Izsó Miklós szobrász- művész Rózsa utcai műtermében tartották az istentiszteleteket, de ez csakhamar szűknek bizonyult s megindult a gyűjtés a templomra. Az adományok lassan gyűltek, mikor 1908-ban Laky Adolf ötvösművész — aranyműves — 300 000 koronát adományozott a nemes célra; így vásárolhatta meg az egyház a Király utcai fasorban a telket 268 000 aranykoronáért, amelyen 437 ezer koronáért megépült Árkay Aladár tervei szerint, Roth Miksa üvegablakaival az erzsébet- és terézvárosi hívek lelki hajléka. Baksay Sándor, a jeles írópüspök szentelte fel 1913. június 1-én. A templom mellé épült iskola, a Juliána 1926— 1948-ig működött itt, s 1992-től újból református tanintézet. Az egész ünnepséget is az iskola kis első általános iskolásainak csengő gyerekhangú kórusa nyitotta meg. Hitból épült ez a templom is... A templom felépítésénél nem járt sokkal kisebb áldozattal az ostromban megsérült épület újjáépítése sem: 1980-ban kezdődött s tíz év alatt a gyülekezet mintegy tízmillió — évi egymillió — forintot áldozott templomára. Végezetül Adorján József esperes beszélt arról, hogy nekünk nem kell Európába mennünk: mi ott élünk ezer éve, nekünk itt kell megmaradnunk embernek és magyarnak: így leszünk európaiak. A fölemelő pünkösdi ünnepségen — amely nemzeti imánk eléneklésével zárult — végig érezhettük — Hegedűs Lóránt szavaival — Isten felséges lépteinek suhogását s a Lélek magával ragadó kiáradását, hitet merítve a nem könnyű, de biztos újabb 80 esztendőkhöz. (Sz. F.) HITVALLÓK Egy „aranyember” A jelző most nem Jókai Mór Tímárját illeti, hanem Bisztrai László gyóni (Da- bas—Gyón) plébánost, aki 26-án tartja aranymiséjét. Papi hivatását Vácott kezdte, ahol mint gimnazista kispap a piaristáknál érettségizett, majd azt követően a teológiai főiskolát ugyancsak Vácott végezte el. Ezután a felsővárosi plébánián lett káplán, miután az ottani káplán éppen tábori lelkészi szolgálatot teljesített. Én ebben az időben ismerkedtem és barátkoztam meg vele. Hivatását oly buzgóan és odaadással végezte, hogy a jó megjelenésű és jó modorú fiatal papot, a hívők hamar a szívükbe zárták és „kisatyának” becézték el. Ez a becenév rajta is maradt örökre. A háború vége előtt megszakadt a Váccal való kapcsolata. így velem is. Ettől kezdve nagyon hányatott élete volt, tövisekkel szegélyezett utakon járt. Kezdődött Nagykátán, ahol zárdalelkész lett. Ott érte a megszállás. Védenie kellett az apáca tanítónőket. ' Ha tudjuk, hogyan viselkedtek a „dicsőségesek”, akkor elképzelhetjük, hogy ez milyen nehéz és veszélyes feladat volt! Onnan, a szó szoros értelmében menekülnie kellett. Az újonnan felállított koncentrációs tábor vezetője azt hirdette a népgyűlésen, hogy az egyház a háborút akarja. Bisztrai pedig a prédikációban hazugnak nevezte, aki ilyent mond. Ezért el akarták vitetni. Ezt követően Pesterzsébetre, majd Vácra vezetett az útja. A felsővárosi plébánián lett káplán, immár nem csupán helyettesítő. Ott, hazafias, a rendszert bíráló prédikációival vívta ki az ÁVH „szeretetét”. Elhelyezték a Hétkápolnához lelkésznek. A kieső hely alkalmas volt baráti összejövetelekre, beszélgetésekre. Barátaival, így Sárközi Jakab Gyulával, Barcza Barnával sokszor az éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattak. A teológiai témákon kívül magyar sorstémákról is szó volt rendszeresen. Óvatlanok voltak, sokszor nyitott ablaknál folyt a társalgás. Amikor észrevették, hogy figyelik őket, már késő volt. Ekkor már kapcsolatuk volt az újpesti társasággal, Töttösiékkel. Ezt a kapcsolatot is régóta figyelték. Elkezdődtek a letartóztatások. ÁVH, tortúra, bíróság. Eredmény 8 év börtönbüntetés, vagyonelkobzás, jogfosztás. A jogerős ítélet után a hírhedt váci börtönbe került. Ott kerültünk össze másodszor. Bisztrai a börtönben is példamutatóan viselkedett. Vigasztalta a lelki szenvedőket, hitoktatott, gyóntatott, misézett. A Szentostya mindég bejutott. Részt vett a nevezetes nagy sztrájkban is, vállalva a szörnyű büntetést. Több hét sötétzárka a dohos pincében (Doberdó). Az egyik nap kenyér és víz, a másikon fél fejadag az amúgy is silány kosztból. A „törvényességi” felülvizsgálatok során szabadult 1956. szeptember 15-én. Ä forradalom alatt az egyik klinikán sebesülteket ápolt, fáradtságot nem ismerve. Utána Dunaharaszti- ba került a teljesen kifosztott templomba. Segélyt kérő leveleket írt nyugati püspököknek. Ezek elfogták. Követelték elhelyezését. Bánk érsek püspök úr védeni igyekezett, de ez nem ment sokáig. Mindig figyelték, mert kémkedéssel gyanúsították. A plébániára bejáró híveket a szemben levő pártházból fényképez- gették. 1989-ben Gyónra került. A „kisatyát” nem lehetett megtörni. Mindég megőrizte hitét, emberi méltóságát és egy szabad Magyarország eljövetelében való bizodalmát, amint az a Hiszekegyben van. Lehetne még rengeteget írni, de gondolom, ennyi elég ahhoz, hogy megértsük a címben való jelző jogosságát. És elég ahhoz is, hogy a Vácott augusztus 15-én megismétlődő aranymiséjén 1/1 11-kor megteljen a Fehérek temploma. Ernyey Miklós Bizalmatlanság, bizalom „Márk evangéliuma 6. rész: I—6.” A rövid bibliai történet arról szól, hogy Jézus hazájába Názáretbe megy, tanít a zsinagógában, de földijei bizalmatlanul fogadják. Pedig az otthon a bizalom helye az a tér, ahol nem kell szerepeket játszanunk, ahol ismernek, ahol önmagunk lehetünk. Sokan voltak az elmúlt esztendőkben olyanok, akik megtagadták egyházukat, mert úgy érezték, így jobban lehet érvényesülni, mert így kényelmesebb. Most sokan visszatérnek, kérdeznek, keresnek. Bizalmatlan szempárok méregetik ókét, hiszen ki tudja, hogy színből vagy szívből jöttek-e. Az otthon bizalma nincs meg, a bizalmatlanság bénít. Sokan sodródtak, sodródnak ma is a társadalom peremére, mert valamiért, valamikor az otthon bizalma megtört. A tegnap még illedelmes kisgyermek mára a szülei és a társadalom szégyene. Aztán talán néhányukat eltalálja az evangélium üzenete, kötó'dni kezdenek, célt találnak az életben. Azonban rögtön szembetalálják magukat a bizalmatlansággal, hiszen elózó' életük nyomait még hordozzák, kifejezéseik idegenek a gyülekezet és a polgári fül számára. S már megint nincs otthon, nincs bizalom, a bizalmatlanság bénít. Ami akkor és ott Názáretben bénított, az bénít itt és most. Az evangéliumi történet egy sikertelen találkozás története, a mi sikertelen találkozásaink története. Jézus ácsként távozott falujából, és most prófétaként, tanítóként tért vissza. Szavai először álmélkodásra késztetik a tömeget, de aztán gyorsan beindulnak a reflexek. Honnan veszi ezeket? Ő mondja!? Miért ö? Neki erre nincs joga, ó' csak egy ács, ezért mondanivalója sem lehet igaz. Ácsnak született, hitehagyottnak született, lecsúszottnak született. Véglegesen elítélve, hitetlenné téve. Tadjuk kicsoda Ő! Ő az ács. Sikerült agyunk egy fiókjába bezárni őt. Megszűnt, ami álmélkodásra késztetett, ami nyugtalanított minket. Hiszen nyugtalanító, ha a másik, akit lenéztünk nem sokra tartottunk, most különb lett nálunk. Be kell bizonyítani, hogy nem történt semmi, mert akkor mi is maradhatunk azok, akik vagyunk: szürkék, közömbösek, ítélkezők. Hiszen ha ő megváltozott, ő aki olyan volt mint mi, vagy rosszabb, akkor lehet hogy nekünk is változni kellene. Ez kellemetlen, nehéz beismerni, hogy mégsem megy minden olyan tökéletesen és megnyugtatóan, mint ahogy gondoljuk. Az evangéliumban azt olvastuk, hogy Jézus nem tudott csodát tenni Názáretben. A bizalmatlanság légkörében a mai csodavárók sem számíthatnak semmire, hiszen az eleve elutasítás tönkretesz, bekeményít. A bizalmatlanság ellenszere természetesen nem a hiszékenység, hiszen az a butasággal társul, a hiszékeny és a bizalmatlan nem ismeri az embert. Jézusról azt olvassuk, hogy tudta, hogy mi lakik az emberben, ezért nem bízta rájuk magát, nem volt hiszékeny. De feltétlen bízott az Atyában és ezt a bizalmat sugározta környezetére. A Szentlélek által ma nekünk is erre van lehetőségünk. Pásztor Antal református lelkipásztor Nagymaros
