Pest Megyei Hírlap, 1993. február (37. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-01 / 26. szám

i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. FEBRUÁR 1.. HÉTFŐ 13 Választási javaslat Szentendrén néhány ma­gyar összehajolt. Úgy gon­dolják, hogy a nemzet meg­maradásának egyetlen lehe­tősége az összefogás. Egyetlen dologra kívánnak összpontosítani, a választá­sokra. Ahogy másutt is, a nemzet mellett elkötele­zett, munkabíró képviselő­ket szeretnének látni az Or­szágházban és a városhá­zán egyaránt. A nemzeti ér­zelmű magyarság ugyanis óriási többségben van. Biz­tosan győz, ha összefog. Jól tudják ezt a mindig má­sokéval üzletelők is. Szer­vezik hát a száz kicsi pár­tot, a száz kicsi pártban a száz kicsi szárnyat. A ké­zenfekvő megoldás az, hogy a sok beszéd helyett felmutatjuk a nemzeti, né­pi, keresztény többséget. Az igazságot egy újsze­rű választási cédula segíte­né győzelemre. Ezen a cé­dulán a jelöltekre az érvé­nyes szabályok szerint le­hetne szavazni. Az össze­fogást valóban támogató pártok és független jelöl­tek a választások idejére megegyezést kötnének. A választási cédulán az egye­süléshez tartozók egy jól elkülönített helyen lenné­nek felsorolva, a „Nemze­ti Keresztény Egyesülés” felirat alá. Ez a felirat len­ne az útmutatója a nemze­ti érzelmű, de szándéko­san összezavart választók­nak. Megvalósulhatna a magyar összefogás. Ha 1994-ben még érvényes lesz a listás szavazási rendszer, akkor a közösen nyert listahelyeket az egyéni eredmények ará­nyában osztanák el az egyesületben részt vevők a fennálló szabályok sze­rint. Ezt az elgondolást a helyi választásokra is java­soljuk. A győzelem akko­ra lehetne, hogy a koalí­ció mellett még az ellen­zékre is futná. Egy békés elindítóra volna szükség. Lezsák Sándorra gondo­lunk. Fehér András Szentendre Szenteltvíz és hőstett Közlöm Önökkel, hogy amióta megjelenik a Pest Megyei Hírlap, előfizetője voltam. Sajnos eljutottam A ritka-bűza-ritka-árpa-ritka-tagozatú, lézengő-létszá- mú, csupán züllöttekből és bosszúra várókból álló párt: már akkor is végtelenül alkalmazkodó és nyúlékony tudott lenni, az első beférkőzés idején. Hogy a gyomrából utálko- zó sümegieket megnyerje, vakmerő bukfencet vetett az oro­szok felé, akik különben számba se vették az ideküldött kommunistákat s kezdetben mégcsak szabad mozgásra sem adtak nekik engedélyt. A füstölgő, mérges, kiküldöt­tek óvatosan híresztelni kezdték: — A debreceni kormány nem akar orosz-gyermeket lát­ni! Kéri, tanácsolja, parancsolja, hogy a hölgyek vizsgálat­ra jelentkezzenek, mivelhogy a bacillus nem vár. A vér, ha meggyül, oltani kell!... Talán sohase lehet megtudni, hogy ezt a kolbászt hivata­losan főzték-e Debrecenben, vagy pedig házi-készítésű, sü­megi virsli volt! Falragasz nem hirdette! Csupán a Damay- kapun volt látható egy pennaszárral pingált, primitív pla­kát. Valami megijesztett sváb legénnyel pingáltatták, aki még idejében elmenekülhetett a „párt” szőrös keblére, hoz­zá még nem is tetűnek, hanem betűnek. Talán azért is volt szüksége a nem is dodcnai, hanem egyenesen soroksári da­dogásra, hogy ne lehessen oroszra fordítani. íme, a plakát: — Ász ite érkeszett kommunista Piszotsák tisztába jöt a sümeki köszönsék sérelmeivel, melek ekész akaratlanul megtörténtek mintenesetre, de lelkesítve ama naty Linder Péla emléke által aki a ticsősékes első kommuniszmuss ite- jén aszonta, nem akarok kattonátt látni, aszonképen kijelen- csük privátim hogy nem szügségesek a ditsősékes felszapa- díttó kattonákk által rentelkezésre pocsátandó makszatok. Továppá minten terhesséki és fertősztettési esetek a sümek- ki iletékes és értekeit Höltyek szíveskettyenekk a Damay Múszeumpa feliállított orvosi retnellőkkben viskálattra és keszellésre jelenkeszni. Sapacsák! — Éjen Sztálin! Éjen a ticsősékes orosz hat serek! Mikor a tipegő, szomorúan vánszorgó csoportok között a Sümegre menekült erdélyi Nővéreket is megláttam, majd­nem kővé meredtem a rémülettől. Hátat fordítottam az ab­laknak. Egy beszélgetésre lettem figyelmes, amelyik az ittfelej­tett kórházi vaságy körül folyt. A pokróc alatt egy ijedt, szi­muláns feküdt. Aki a Szent László Hadosztály volt vezérőr­nagyának mondotta magát. Nevét is megmondta. Éppen „hőstetteit” magyarázta az ide felzavart kb. harminc ember­nek. Hogy miképpen talált kapcsolatot még a veszprémi csata előtt az oroszokkal...!? Miképpen tájékoztatta őket oda, hogy a régi, szeretett újság előfizetését le kell mondanom. Az késztetett erre a lé­pésre, hogy ha kezembe ve­szem a lapjukat, csak szen­teltvíz folyik belőle, vagy pedig a hatalmon lévők hőstetteivel van tele. Varga Ferenc Pomáz Jobb, szebb, nívósabb Régi előfizetője vagyok a Pest Megyei Hírlapnak. Amióta kicserélődött a szerkesztőség, azóta jobb, szebb, nívósabb lett a lap. Csak annyit kívánok megír­ni Önöknek, hogy tovább bátran, merészen, tisztán, becsületesen és körültekin­tően. Nagyon tetszenek a lapban a Vödrös-, a Bánó-, a Deregán-, a Hardi-cikkek. A többi lap csak ócsárol és szemtelenül hazudik. Szeretném hangsúlyoz­ni, hogy nem vagyok MDF-tag, de ízig-vérig kor­mánypárti vagyok. Rájuk is fogok szavazni. Verseczki Mihály Isaszeg Ökumenikus istentisztelet Ökumenikus imádságra, ige­hirdetésre és éneklésre gyűl­tek össze az elmúlt hónap­ban egy héten keresztül a mendei evangélikus temp­lomban a római katolikus, a református és az evangéli­kus hívek. Köszönjük a szent szolgálatot Szegedi László tápiósülyi és Nagy Béla gyömrői atyáknak. Béres József Mende Újból előfizet Ezúton mondok köszönetét a szerkesztőségnek azért, hogy miután lemondtam a Pest Megyei Hírlapot — te­kintettel az alacsony nyugdí­jamra és a lap felemelt előfi­zetési díja miatt —, Önök to­vábbra is küldték a lapot. Az új formában és minőségben megjelenő újságjuk igazán színvonalas, tetszetős, min­denre kiterjedő. Külön sze­retném kiemelni a „Véle­mény” és a sötét alapra sze­dett (Vödrös-) cikkeket!! Egyetlen kifogásom az, REGÉNY NÉMETH KÁLMÁN A tűzmadár A bukovinai székelyek regénye 63. mindenről? Hogyan szakította el hadosztályát, mindjárt az ütközet megindulásakor az erdő felé? Miként sietett egy szilfacsoporthoz, ahol nemcsak egy kocsi várt reá, hanem két rend civilruha is! Az egyik az édes öccse számára, aki ugyanebben a hadosztályban volt ezredes... — Sietnünk kellett, — mondta most az ágyon, hogy egé­szen friss adatainkat is átadhassuk az oroszoknak, mielőtt azok elévülnének... Most Szalai Béla elvtársamat küldtem az itteni oroszokhoz egy kérvénnyel, miután a devecseriek kidobtak, — miután kihasználtak... „Debrecenbe kéne menni”, — tudják, elvtársak. Az van a kérvényemben, hogy orosz autóra van szükségem. Szolgálataimat szeret­ném felkínálni a kormánynak, Debrecenben... Miközben beszélt, mindenkinek azt mondta: „elvtár­sam”! — Nézze, elvtársam. Lássa be elvtársam..! Ezt a szokatlan szót olyan kényeskedve és furcsán ejtet­te ki, mint amikor a nyúlszájú ember az okiranát fújja, vagy a francia-kürtöt. Mintha ennél a szónál labda fújódna az álla alá, mint a katona-békáknak, mikor a Schubert-sze- renádot fújja a Fertő-tóban. Most meg a régi világot kezdte csepülni gorombán, ahol, szerinte, senki sem boldogulhatott, csupán a protekci­ósok: — A protekció volt a régi világ rákfenéje — mondta. — A protekció volt az egyiptomi húsos-fazék két elálló füle. De hányán férkőzhettek vajon ezekhez a zsíros, piszkos fü­lekhez? Csak igen kevesen..! Elvtársaim!.. Tudják maguk, mi volt a protekció Magyarországon?.. Mikor a nagykutya szoptatja a kiskutyát, azt szülői szeretenek hívjuk. De ami­kor egy coboyprémes vén-róka a kincstári tehén alá bújtat­ja egy díszmagyarban ágáló vén szamárnak a kölykét, a csacsit — ezt úgy hívjuk, hogy magyar protekciózás. Ezt utáltam én a régi világban, sokezer egyéb dolog mellett... Jó, hogy vége van már ennek a világnak. Büszke vagyok rá, hogy édesöcsémmel együtt részt vehettem az „új-világ” hajnalhasításában, életem kockáztatásával... Egy öreg mozdonyvezető, aki mindeddig irtózattal fi­gyelt az ágy felé, most hirtelen odament a vezérőrnagyhoz. hogy mint ceglédi lakos­nak, nagyon hiányzik a vá­rosról adott bővebb tájékoz­tatás! (Talán hiányzik vagy kihalt a ceglédi tudósító?) A megye más településéről sokkal több a tudósítás. Végezetül szeretném megjegyezni, hogy amióta a Pest Megyei Hírlap létezik, előfizetője voltam, illetve va­gyok, mert újból előfizettem a lapra. Megpróbálom kigaz­dálkodni a szerény „költség- vetésemből”. Molnár Ferenc Cegléd * Kedves Olvasónk, újbóli előfizetését köszönjük. Ceg­lédi tudósítónk se nem hiány­zik, se „ki nem halt”, ha­nem küldi az írásait. Me­gyénkben csaknem százöt­ven település van, közülük minden tizedik város. Igyek­szünk a legfontosabb, legér­dekesebb híreket mindenün­nen összeszedni, s megoszta­ni az olvasókkal, s igyek­szünk a ceglédi híreket is bő terjedelemben közzétenni. A Szerkesztőség Köszönjük! A Magyar Máltai Szere­tetszolgálat tököli szerve­zete szeretne köszönetét mondani azért az áldoza­tos és óriási segítségért, amelyet a következő cé­gek, szervezetek nyújtot­tak: az UNITRANS, a KETTE Kft., a Tököli Ve­gyesipari és Szállítási Kis­szövetkezet, a Keresz­ténydemokrata Néppárt tököli szervezete, a TÖÁR Kft., a TKL Kft., a Tököli Vállalkozók Egyesülete, a BETON- EPAG, a PVCSV Építő­ipari Kft., az Import Sport Kft. és a tököli ön- kormányzat polgármeste­ri hivatala. A felsorolt cégek, szer­vezetek segítsége nélkül a Magyar Máltai Szeretet­szolgálat tököli szervezete saját erőből nem tudta vol­na megrendezni a szegény, rászoruló gyermekek kará­csonyát. így viszont min­den tököli hátrányos hely­zetű kisgyermeknek jutott ajándékba játék, könyv, édesség, sőt ruhanemű is. A szeretetszolgálat, de elsősorban a gyermekek ne­vében még egyszer nagyon köszönjük! Korponainé Vaslaki Judit, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tököli szervezete Olyan bömbölő hangon, mint mikor a gőzsípját ráereszti a sínek között sétáló marhára, nagyot kiáltott: — Hány éves maga, nagyszájú moszkovita? Hány éves? — Harminckilenc — felelte a heverő ember nagy meg­döbbenéssel. — Csak ennyi? S már generális? Ezzel a rossz pofával? Ezekkel az ántenna-fülekkel? Ezekkel a savószemekkel? Várjon, rántsam le magáról a takarót? Nini, ruhástól fek­szik itt, mint a disznó! — Hát ilyen horpadt mellel, nyesz- lett alakkal tábornok lehetett valaki a szép Magyarorszá­gon? Csak úgy, protekció nélkül?!... — A magam erejéből, elvtársam, a magam erejéből!... — Hallja az úr. — maga nem lángész, maga csak pe­nész! De az sem penicilinnek való penész. Nem is penici- lus. Csak seprűre való penész. Bugylibicska. Pfuj! Szégyel- je magát..! — Mit akar tőlem, elvtársam? Kérem vigyázzon a szava­ira! — Nem vagyok én a maga elvtársa. Senki elvtársa én nem vagyok. Én magyar MÁV mozdonyvezető vagyok. Magától pedig nem akarok egyebet, minthogy adja elő a fi­amat. Az én veszprémi csatában, Szent László király gyö­nyörű Hadosztályában szolgált szépséges fiamat. Ezzel a hápogó hanggal csalogatta maga csatába, a rádión keresz­tül! Hát így cserben hagyta?! — Na most, mars ki az ágy­ból. Szaladj, piszok, mert itt fojtalak meg ezen az ágyon, ahol éppen az orosz szakaszjegyet várod...! A vezérőrnagy leugrott az ágyról, csizma nélkül, csizma­nadrágban. Elsietett megkeresni Szalai Bélát és a rendőrsé­get. Mi pedig dermedten hallgattunk. Megszólalt csendesen valaki:---Nahát, Máthé bácsi. — mondta részvéttel, féltéssel, de mosolygós megelégüléssel is — eddig én azt tartottam volna vakmerőségnek, ha valaki a maga mozdonya elé ug­rott volna, egy szemafor mellől megbújva. Ha megállította volna a mozdonyát! Ha az egyik lábát reátette volna a moz­dony lépcsőjére és megbogozta volna a cipőfűzőjét, hogy azt mondja magának egy perc múlva: Máthé bácsi, köszö­nöm, most már mehet!.. Mintha nem is volna forróvíz és széndarab azon a mozdonyon, meg a mérges Máthé bá­csi... De amit ma láttam, az százszorta különb vakmerőség volt. De mi lesz, ha a fene és a lába, a mezítlába ezt a ta­tár-piszkot visszahozza?! (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom