Pest Megyei Hírlap, 1990. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-31 / 305. szám
A Királyhágó két oldalán Életmentők vagyunk Vannak megkéshetetlen dolgok. Életünk legtöbb órájában visszafordíthatatlanul múlik el felettünk az idő, magával sodorva meg nem valósított tetteinket, de akadnak cselekedetek, amikkel gátat vethetünk a rohanó percek elé ... Emlékek tajtékoznak sokunkban az utóbbi napokban. Még csak meg sem kell mutatnom az itt közreadott, messziről érkezett képeslapot, anélkül is egyfelé terelődik a szó: Emlékszel? — kérdezzük egymást azokkal, akikkel csaknem idegenként ültünk egy autóban tavaly, december 29-e hajnalán. Emlékszik? S mit tud most, milyen napok járnak arrafelé? — fordulunk egymáshoz azzal, akivel zajos hétköznapokon másképp éljük meg a körülöttünk fortyogó valóságot... De az akkori, alkalmi, célszerű szövetség megmaradt közöttünk olyan kapocsnak, ami összeköt egy-egy pontot az egyéniként inkább ellentétes, mint rokonítható felfogásunkban... Az „arrafelé” túl van a határon, a Királyhágó bércei, szakadékai kozött-fölött jutott oda kis csapatunk a monori és Monor környéki jólellkű, segíteni akaró és áldozatkész emberek bizalmából, az ő adományaikkal. Az üdvözlőlap most onnan — Kalotaszeg vidékéről —, Bánffyhunyadról érkezett. Feladója az egy éve még fiatal tanárként kalauzoló Török F. László, a hosszú kényszerszünet után most,ismét megjelenhetett magyar nyelvű, magvar szellemiségű kétheti lap, a Kalotaszeg főszerkesztője. ,,Boldog karácsonyt és boldogabb új évet kívánunk, mint nekünk lesz." — írja ... Tanácstalanul forgatom a lapot, mert nem értem, csak érzem a szavakon átsütő szomorúságot, aggodalmat. Eddig Bánffyhunyadról csak boldog — igaz, törődött — emberekre emlékeztünk. Azok voltak egy esztendeje az ottani líceum tornatermében látott magyarok és románok, a képen látható templom előtti téren a bennünket szorosan körülvevő gyereksereg. Az volt a templom papja, a líceum takarítónője, a félig egyenruhában, félig civilben intézkedő milicista, de még az egyik közúti híd árkában géppisztolyával áthaladó konvojunkat kísérő kiskatona szeme sem gyanakvóan csillogott... Tudjuk persze, azóta sok minden történt és sok minden nem történt meg Romániában, amit a diktatúrát, a forradalmat túlélők- reméltek s elvártak. De azért bizakodom: László barátom sorait csak a redakcióbeli mindennapi, gyakran ismétlődő gondok keserítették meg. Mert hiszen tőle és édesanyjától tudom, hogy végre teljesen szabadon őrizhetik és eleveníthetik fel a kalotaszegi hagyományokat. S vannak, akik őrzik! Valósággá lesz az önálló magyar iskola álma. „A leírt szó erejével talán ' változtatni is tudunk a dolgokon." — ezt is Török F. László vetette papírra a Kalotaszeg próbaszámának beköszöntőjében ... S biztatóan nyilatkozott terveiről, elképzeléseiről Dragomirescu Marian úr, Bánffyhunyad új polgár- mestere is: „Figyelembe véve a város nemzetiségi összetételét és azt, hogy a lakosság 40 százaléka magyar, én már kezdettől fogva egyetértettem azzal, hogy az alpolgármester magyar legyen. Az elején sokan mondták, hogy ennek semmi értelme nem lenne, úgysem tudunk egxjüttmüköd- ni majd. Jómagam viszont másképp nem vállaltam volna, s végül sikerült elfogadtatni az általam ajánlott felállást, RMDSZ-es alpolgár+ceseterrel és fiatal, tiszta múltú emberekkel a testületben.” Reménykedem tehát, hogy László barátom rosszkedve csak múló hangulat, hiszen a legnehezebb akadályt már leküzdötték; átmentették életüket és magyarságukat a sok évtizedes diktatúra csontőrlő malomkövei, szellemtipró buldózerei, ideológiai pergőtűz között. S tőlük tudom azt is, hogy a bánffyhunyadi románság és magyarság között sohasem volt komoly békétlenség. Meglehet, ez az egyetlen örökség, amit a múltból érdemes megőrizni, de ha így van, akkor — mindkét oldalon — nagyon kell vigyázni rá. Mert nem csupán saját életünkért vagyunk felelősek a nehéz pillanatokban. S ezt főleg a határon innen kellene jobban megértenünk ... Monor — még az itteni és az ottani — választások előtt — szerette volna testvérvárosának tudni Bánffyhunyadot. Ez akkor nem valósulhatott meg. Talán ezt a gondolatot sem ártana átmenteni — az itt is, ott is — nehéz, de szabad új esztendőre. Vereszkl János Szétszóródott cserepeink Árulkodik a hideg némaság Az üvegdarabkák szét voltak szóródva. Csak egy-egy szines villanás jutott belőlük a szemembe. Néha a szívembe is. Aztán az üvegcserepek — a jelentéktelenségükben is szikrázó, csöpp történések — az ünnepek csendjében, amikor hosszabban elgondolkodni is adódott alkalom — szépen összeálltak. Kép lett belőlük. Két kamasz fiú .ballagott az utcán. — ... és akkor azt mondja a tanárnő, hogy még karácsony előtt hozzuk be otthonról a felesleges holminkat. Pulóvprt. Nadrágot. Cipőt. Hogy majd az iskola összegyűjti, s odaadja a rászorulóknak. Mindenki bólintott. Oké. Erre a tanárnő; hogy akkor most jelentkezzenek a rászorulók, ne szégyelljék, ők erről nem tehetnek. Persze senki nem jelentkezett, a tanárnő viszont kiakadt, hogy ezt végképp nem érti. Tőlünk kérdezte: ti értitek? Egy szót se szólt senki... Mögöittülk baktatva hallgattam a fiú monológját, eltűnődve: miért van, hogy felnőtté érve mindent elveszítünk ifjúi érzékenységünkből? Hogy ésszel és praktikummal osztjuk szét a világot, s némelyikünkben meg sem rebben az érzelem, a kérdés, ez esetben például : mit érezne az a kamasz fiú, akit nyilvánosan és nagylelkűen ajándékoznának meg azzal a pulóverrel, amit társa pár hete még hordott? S az osztály padsoraiból áradó hideg némaság vajon elegendő volt-e annak megértéséhez: így ne... Ne Így! Meg sem rebben ... és úgy sem, ahogyan a másik iskolában, fiatalabb korosztállyal esett meg,, akiknek osztályfőnöke azt a feladatot adta: gyerekek. írjátok le mindannyian, mi baj-a családban, elég-e a pénz, ki kezeli, ki osztja be, ki herdálja el, például részegeskedésre. Rágták a srácok a toll végét, még innen azon a koron, amikor a világ már csavarossá manipulálta volna őket, de már túl a kisdedség ártatlan naivitását. Érezték, itt valaki legbensőbb magánügyük teregetésére szólítja fel őket. Írtak azért ezt-azt. Hogy otthon minden rendben. Osztály- főnökük elégedetlen volt. "ez nem lehet igaz. mondta, s feladta házi leckeként a dolgozatot: de most aztán mindenki őszintén! — Miért volt erre szükség? — kérdezte utóbb egy érintett szülő összeszűkült szemekkel. — Nem veszélyeztetett az én gyerekem. Ha az lenne, feltételezem, kijönne hozzánk a kedves tanárnő családlátogatásra, hogy romlik a gyerek tanulmányi eredménye, hogy baj van, s ennek az Okát keresi. De így meglovagolni a gyérekek kötelességérzetét és naivitását... Hogy egy intézmény szinte csak puszta kíváncsiságból kezdjen el Váj- kálni legbelsőbb családi ügyekben ... Hát fair ez? És hozzá kellene szoknunk, hogy így lesz? Ültek, aludtak. Utóbb hallottam: a házi dolgozatoknak csak elenyésző töredéke született meg. Ki szülői parancsra, ki csak „lázadóként” nem írta meg. De — talán egy időben történt felismerésből — számonkérés se volt. És baktattak a napok egymás után. Utaznom kellett ide meg oda, a szürkeség és a kedvetlenség között már érezni lehetett a közelgő karácsony meleg hangulatát. A városok pályaudvarain mindenütt feldíszített fenyőkkel találkoztam. a fények is gazdagabbak lettek. Igaz, megint élesebbé téve a kontrasztot a fény és a sötét között. A szolnoki pályaudvar előcsarnokában a hatalmas karácsonyfa tövében hajléktalanak ültek, aludtak, tébláboitak. Cegléden egy rongyos öregember nézegette tompa tekintettel az állomás karácsonyfájára aggatott színes dobozokat. És Monoron ... Monoron még karácsonyfa se volt. Az állomás előtti irgalmatlanul kietlen és sivár tér közepén a háromágú lámpásnak csak egyetlen ága világított. Köröskörül minden sötét, lucskos és kedélytelen. Bent, a városban, később elkezdték díszíteni a szokásos fenyőt. A kopott, öreg fát Egyforma, sárgásfehér izzók- kaL A tetejére egy-két kék lámpa is jutott. Ha messziről nézte az ember, észre sem vette, hogy ez nem a közvilágítás része. Arra sétáltunk karácsony második napján. Azt az érzést kerestem, ami a városhoz tartozást erősíti, valami ünnepi melegséget, egy csöpp bensőséges, kisvárosi jelet: a közös ünnep jelét... Nagy, tarka szemetek voltak szétszórva a város csúnya karácsonyfája alatt. A fiam — magától értetődő természetességgel — lendítette a kezét, hogy közéjük hajítson egy használt papírzsebkendőt. Ne! — állítottam meg a mozdulatot. Értetlenül nézett rám. Azt kérdezte, miért ne. Megpróbáltam elmagyarázni, de valószínűleg nem voltak kellő súlyúak az érveim. Hiszen közben elértünk a régi, lebontásra ítélt papiakig, amely otthontalan családok menedéke, s ott állt mellette a vadonatúj plébánia, amelynek mérnöke immáron képviselő, s nyilván büszke is az épületre, hiszen a választási hadjáratban, mint mesélik, nem mulasztotta el hozzátenni a bemutatkozáshoz, hogy mely létesítménynél bábáskodik szakemberként ... És ott volt megint csak kopottan és vedletten az Isten háza, amelynek felújítására pénz hiányában sor nem kerülhet.,, Kérdések, értékek Ott volt — mint ahogyan ott van mindenütt — az ember, a sorrend, a gondolatok, a kérdések, az érzések. Sok kis cserép. Amelyekből egyszer csak kép lesz. Kiben-ki- ben valamiféle kép. K. Zs. A guberáló Â játszmákra emlékszik Van, aki így szórakozik Ápolva a hagyományokat Hétfőn búcsúzunk az óesztendőtől. Vannak, akik diszkókban töltik az év utolsó, az új év első óráit a frissen vásárolt estélyi ruhákban, mások házibulin fognak szórakozni. Több vendéglátóegységben igyekeznek feleleveníteni a régi hagyományokat, szilveszteri bálokat rendeznek, amelyekre elsősorban a fiatal házaspárokat látják legszívesebben. Akadnak aztán, akik futballal búcsúznak az óévtől. Például a gyömrői labdarúgók, akik ismét összejönnek december 31-én délelőtt 10 órakor a sportszékházban. Többéves hagyomány náluk, hogy ilyenkor köszöntik a Miklósokat, Istvánokat és Jánosokat. Mezre vetkőznek, s ha az időjárás — és a talaj is — engedi, kispályás bullmecs- csen mérik össze erejüket. Szórakoznak. Ha az idő nem lesz kedvező, akkor a torna- csarnokban rendezik a foci- derbit, amelyre szívesen várják a felnőtteken kívül az ifjúsági csapat játékosait is. A jó hangulat eleve garantált, hiszen focizás után pezsgősüvegek durrannak majd, s koccintással búcsúznak egymástól és az évtől a gyömrői labdarúgók. (é) <; A Nyugati pályaudvar ^ tizennyolcadik vágánya ^ előtt várakozom többed- ^ magammal, hogy beérkez- § zen a ceglédi személyvonat, ^ amelyik néhány perccel ké- J sőbb indul vissza Szolnokja ra. Sodor a tömeg, valósággal betaszítanak a fülkébe. Kosz, szemét mindenütt, idő sincs a takarításra, azaz, egészen jó fizikai állapotban lévő fiatalemberek vizsgálják át a szemétgyűjtőiket, az ülőke alatt matatnak: szépen gyűlnek a sörös-, a kólás- és borosüvegek. , Amikor leülök, akkor látom, hogy a másik oldalon matató fiatalember monori, régi ismerős. Amikor meglát, egy napilapot emel fel alibiből, láthatóan szégvelli tevékenységét. Odaköszönök, visz- szabólint, mormog valamit, mintha fontos (!) dologban zavartam volna meg. Ilyen előzmények után kopogtattam be monori ismerősöm kis otthonába. Először tiltakozik az ellen, hogy megszólaltassam, aztán hozzájárul neve kezdőbetűjének feltüntetéséhez. Én ezt is értékelni tudom, hiszen R. József jelenlegi „foglalkozására” nagyon kíváncsi voltam. — Egy regény az életem, telis-tele tragédiákkal, feszültségekkel — kezdi. R. József. Hogy idekerültem, nagyon szégyellem, de nem én tehetek róla, legfeljebb azért, hogy nem bírtam tovább. Állásomból, lakásomból kiebrudaltak, amit nem tudtam idegileg elviselni. Gyógyszerekkel, nyugtátokkal, altatókkal élek, meg abból, ami összejön az üvegekből. — Meg lehet ebből élni? — Ha élelmes az ember, s a kalauzok elnézőek, nagyon szerényen Egy sörösüveg 6 forint, egy kólás IS forint, s ha összejön egy pár darab, megvan a húsz deka parizer, egy liter tej, meg a kenyér hozzá. Rám néz, barna, kisfiús szemekkel. mint régen, amikor együtt rúgtuk a Virág utcában a rongylabdát. — Ugye nem vetsz meg? Ide jutottam, sajnos. s hiába akarok dolgozni, nincs számomra munkahely. Azt mondják: „ez egy csendes bolond”, pedig , emlékszel: — még most is fejből Lejátszom a Karpov—Fischler 13 játszmáját. . — Hogyan tovább, Józsi, az új esztendőben? — Miért törjem a fejem a jövőn, amikor nálam sokkal okosabb emberek sem tudják a kiutat!? Hörömpö Jenő Akik eltűntek „Nincs kedvem már élni sem...” Nem tudóm, ml lehet velük. Pár hete már nem látom őket — a kreol bőrű férfit és élettársát — amint a gyömrői szemétbánya felé veszik az útjukat. Mindennap végigcsoszogtak a Mendei úton — a távoli Petöfi-teléprő(• jövet —, s buzgón guberáltak a temető melletti szemétbányában. Nem zavarták őket a gyakran megforduló szippantókocsik sem, amelyek szinte menetrendszerű pontossággal és időközönként ürítették tartályaikat. Ök csak szorgosan guberáltak. Oda sem figyeltek a térülő-forduló autókra, amelyek a fekáliát eresztették ki hatalmas tartályaikból. Mielőtt besötétedett volna, befejezték az aznapi „munkát”, a kis négykerekű járgány teli lett mindenféle kacattal, a háztartásokból kikerült, használhatatlan eszközökkel. Nem tudom, hová vitték, mit csináltak ezekkel. De gyanítom, hogy nem nekik kellettek, hanem egy kicsit kipucolva túladtak azokon. Mondom, pár hét óta eltűntek a szemétbánya környékéről. Nélkülük szegényesebb a kép, amely az idegen elé tárul az amúgy is elhanyagolt szeméttelepen. Hiányuk feltűnhetett az őrnek is, aki azóta nem tud szót váltani senkivel sem. De aki üveges szemmel, borostás arccal néhány napja már nem a szemétbányát őrzi, hanem a Kossuth Lajos utcai bejáratnál posztok Nem tudom, mi a feladata, de gyanítom, hogy a szemétbányába igyekvők ügyet sem vetnek jelenlétére. Visszatérve a guberáló asz- szonyra és kreol bőrű élettársára. Rossz érzéseim vannak. Vajon hová tűnhettek? Vajon merre járhatnak? Csak nem dőltek ágynak — a gondolom — jéghideg lakásukban? Már, ha egyáltalán lakásnak lehet nevezni azt a helyet, ahol élnek. Nem tudom, hol laknak. Csak sejtem, hogy ezekben a téli napokban is hideg az otthonuk. ök bizonyos, hogy aggódva tekintenek a jövő év elé. Már, ha egyáltalán gondolnak jövőjükre. Pista beteg. Alighogy elhagyta a negyvenet, egy máig ismeretlen betegség támadta meg szervezetét. Eleinte nem akart orvoshoz menni, de amikor egyre kínzóbb fájdalmak gyötörték, hosszas tépelő- dés után mégis elment. Életében kevés öröm érte. Még gyerek volt, amikor elvesztette édesapját. Az apai szigor hiányát nagyon megsínylette. Talán ennek is „köszönheti”, hogy hamar megismerkedett a börtönélet keserveivel. Voltak olyan esztendők, amikor börtönből ki, börtönbe be. Csak akkor érzett egy kis melegséget maga körül, amikor az édesanyja látogatóba ment hozzá, s vitte a finom krumplis pogácsát. Már ő is régen az igazak álmát alussza ott fent, valahol, s azóta még keservesebben telnek Pista napjai. Hiába fogadott be többször is társakat otthonába, ők vagy hamar továbbálltak vagy ő adta ki útjukat. Megcsö- mörlött mindentől. Pedig — nyilván ebben betegsége is közrejátszott — még az italról is leszokóban volt. A pia meg a gyógyszer együtt nem ment. Néhány hete nem találkozom vele Kis romos lakásának kéménye csak néha-néha füstölög. De őt nem látom, amint éthordójával az ebédért gyalogol. Lehet, hogy kórházban van, lehet, hogy másutt? Amikor utoljára találkoztam vele, ezt mondta: — Nincs kedvem ehhez a rohadt élethez Jobb lenne már, ha én is ott feküdnék anyám mellett, a temetőben. Pedig ilyen könnyen nem szabad (na) feladni. G. J.
