Pest Megyei Hírlap, 1989. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1989-10-10 / 239. szám
1989. OKTÓBER 10., KEDD MKVYE! 5 Évekig reif égték az emberek Budaörs fekete napjai Mint pitypangot a szél... Minden község történetének megvannak a maga fekete napjai. Tősgyökeres budaörsi lakosok az 1946-os év januárjára gondolnak vissza szorongással, akkor kezdődött ugyanis a magyarországi német nemzetiség kitelepítése. Legelőször Budaörs került sorra, s hat hét alatt elvitték innen a lakosság majd 90 százalékát. — A háború előtt Budaörsön alig éltek magyarok, szinte kizárólag csak német nemzetiségűek lákták a falut — .meséli Szakály Mátyás, aki fiatalként vészelte át a kitelepítést. — Nem mindenki tudott megélni a mezőgazdaságból, a férfiak egy része a fővárosi gyárakban dolgozott, ök természetesen megtanultak magyarul, de voltak — főleg az asszonyok között —, akik csak németül tudtak. Pontosabban a német nyelvnek azt a sajátos változatát beszélték, amit az itteniek használtak. Az iskolában 1927-től — az én édesapám igazgatósága alatt — vezették be a kétnyelvű oktatást, tehát a gyerekek magyarul is tanultak. Hogy is alakult ki közvetlenül a főváros közelében ez a német nemzetiség által lakott telepSlés? Ahogy Hauser József nyugalmazott iskolaigazgató is leírja Budaörsi krónika című könyvében, a helybéliek őseit a török hódoltság után telepítették ide, valamikor az 1700-as évek legelején. Valószínű. hogy erre a területre 1718-ban érkezett Németországból a bevándorlók első nagyobb csapata. A budaörsi németeknek tehát több mint 200 éve Magyarország jelentette a hazát. A II. világháború előtti évek. maid maga a háború ellentmondásos helyzetbe hozták a. német nemzetiséget. ,1938.ban megalakult és igen aktívan tevékenykedett a Volksbund — a Magyarországi Németek Népi Szövetsége. — A Volksbundba leginkább a fiatal fiúk léptek be, de ők sem azért, mintha fasiszták lettek volna — állítja Szakály Mátyás. — A külsőségek, az egyenruha, a közös éneklés vonzották őket. A fiatalok for- rófejűek, könnyű őket elszédíteni. Egyébként a kitelepítés elméletileg az 1941-es nép- számlálás adatai alapján történt. Voltak, akik német nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallották magukat, voltak, akik magyar nemzetiségűnek, de német anyanyelvűnek, mások magyar nemzetiségűnek és magyar anyanyelvűnek. Sok ember számára nem is volt jelentősége ennek a kérdőívnek. Valóban senki nem sejthette 1941-ben, hogy négy évvel később a potsdami konferencián a nagyhatalmak döntést hoznak a csehszlovákiai, a lengyelországi és a magyarországi német lakosság Németországba telepítéséről. A magyar kormány kitelepítésről szóló rendelete 1945. december 22-én jelent meg a Magyar Közlönyben, csakhogy ez Budaörsre nem jutott el. — Valamikor január elején egy éjjel rendőralakulat vette körül a falut — emlékszik vissza Szakály Mátyás. — Éjfél után ébresztették fel az embereket. Maximum ötven- kilós csomagot vihettek magukkal, és csak pár órát kaptak a csomagolásra. Az első néhány száz embert még akkor reggel elvitték. A falubeliek között persze, hatalmas pánik tört ki, mindenki mentesítő papírok után szaladgált. Elméletileg fcsak azokat kellett volna kitelepíteni, akik a népszámlálás során német nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallották magukat. Gyakorlatilag vittek mindenkit, aki nem tudta beszerezni a 41-es papírokat, Magyarországon a 480 németek lakta településből 380-at érintett a kitelepítés, de sehol nem volt ilyen arányú, mint Budaörsön. Ráadásul Budaörsöt a második hullám is tovább tizedelte. Másfél évvel később, 1947 nyarán újabb 80 családot vittek el a községből, akik Németország szovjet megszállási zónájába — a mai NDK-ba — kerültek. — A második kitelepítés, ha lehet, még igazságtalanabb volt — folytatja a visszaemlékezést Szakály Mátyás. — Akkor már leginkább azoknak kellett menni, akiknek a házát, értékeit valakik kinézték maguknak. Nem csoda, hogy a német származású emberek hosszú évekig rettegtek. Talán csak az 1970-es években kezdett oldódni ez a félelem. A kitelepítettek sorsa is nagyon nehéz volt Németországban. A háború után az ottaniak is szörnyű szegénységben éltek, a kitelepítettek pedig alig tudtak magukkal vinni valamit. Ráadásul nehezen értették meg őket, hiszen a nyelvjárás, amit beszéltek, teljesen más volt, mint a németországi német. Hosszú ideig tartott, amíg beilleszkedtek, megbecsült tagjai lettek a társadalomnak. A történtek miatt egy részük nem is hajlandó ide még csak visszalátogatni sem. mások viszont rendszeresen járnak haza. A kint élő volt budaörsiek kezdeményezésére történt, hogy idén tavasszal Budaörs és egy NSZK- ban lévő város, Bretzfeld testvérváros lett. Kecskés Ágnes — Tudod te azt édesem, mit jelentett, amikor egy batyuval kidobtak az otthonunkból? — visszhangoznak fülemben öreg néném 40 év múltával ip fájdalommal kimondott szavai, amikor az ütött-kopott kis lábost ki akartam dobni a szemétbe. Emlékszem, könny futott a szemébe, midőn győzködtem, semmire se jó már az az edény. Megadóan vette tudomásul, hogy vásároltam helyette újat, szépet. Aztán, halála után, szekrénye legrejtettebb zugából került elő, fehér szalvétába csavarva. Dugva is őrizte, mert mindössze ennyi maradt a múltjából. Felejteni nehéz — Büdös Benes kutya, nem zabálszl — ordította a határőr, s elvette a motyójából az útra szánt élelmet. A pénz, a néhány aranytárgy, a ruhanemű mind-mind kenyérré változott, ha ugyan volt mit enni. A felvidéki magyarokkal kezdték, aztán az itteni német származásúakkal folytatták. Hónapok alatt megtörtént a lakosságcsere. Vagonokba kényszerítették az embereket, s ki-ki elindult az ismeretlenbe. Szegényen, nyomorultan, könnyekkel küszködve. A számok döbbenetesek: a második világháború után Magyarországról százhetvenezer német származású embert üldöztek el, közülük százhúszezer Baden-Württemberg tartományban telepedett le. Körülbelül egymillióan azonban valahogy vagy megúszták a kitelepítést, vagy leugrottak a vonatról és visszaszöktek, mások néhány év múlva egyszerűen hazajöttek, mert nem bírtak megszokni az új földön. Vörösvár kapós a barátot keresők között Előttük nem kell magyarázkodni Pilisvörösvár a r. ország legnagyobb német nemzetiségi települése. Ennek oka, magyarázata történelmi; a bányászfalu sváb lakossága mentesült az 1946-os kitelepítés alól. Ez a tény meghatározó jelentőségű a vörösváriak nemzetiségtudatában. Boldogan, félelmek nélkül vallják magukat németnek. Errefelé mindig is bátran beszélték anyanyelvűket. Nem csoda hát, ha a természeti szépségekben sem szűkölködő település egyszerre négy NSZK-beli várossal is ápol kapcsolatokat. Már ötödik éve kifejezetten kulturális jellegű az együttműködés Wehrheim város polgármesteri hivatala és a vörösvári művelődési ház között. Vörös vár német betelepítése háromszázadik évfordulóján pedig a két település barátsági, együttműködési megállapodást kötött. Kiütéssel győztek Az előbbihez képest egészen friss kapcsolatnak számít, mégis tulajdonképpen háromszáz éves a Bódeni-tó közelében fekvő kisvárossal, Schramberggel kialakított együttműködés. E dél-bajoror- szági településről került 1689- ben Pilisvörösvárra az első négy német család. A harmadik NSZK-város — Heldenfingen — vezetőivel a művelődési ház írt alá kulturális kapcsolatok építéséről szóló megállapodást. — A legígéretesebb együttműködés, úgy tűnik, a München melletti Gröbenzell városával alakulhat majd — mondja dr. Kigyóssy László, vb-titkár. — Ennek a kapcsolatnak az eredete is igen érdekes. Hiszen ebben az esetben szó sincs valamiféle felülről jövő akaratnak. Nem a két település vezetői, hanem a polgárai kezdeményezték. Történt pedig, hogy két vörösvári német, Weiszt Ferenc és Müller János összeismerkedett a gröbenzelli sportegyesület elnökével, aki egyben a legsikeresebb építési vállalkozó ott, és nagy befolyása van a városi tanácsban is. Tulajdonképpen ők hárman hozták össze egymással a gröbenzelli és a vörösvári tanácsot. A város képviselői ellátogattak Vörösvárra, nem is akármilyen küldöttséggel. A gröbenzelli működő öt párt képviselői és a polgármesteri hivatal — a szakigazgatás — küldöttei töltöttek több napot a pilisi településen. Ugyanis Gröbenzell komolyan fontolóra vette, hogy testvérvárosi kapcsolatokat épít ki Pilisvörösvár- ral, ám több jelöltet is tartott talonban. Pilisvörösváron kívül egy spanyol, egy francia és egy NDK-beli városka is pályázott a testvérvárosi státusra. — A vendégekre a legnagyobb hatással természetesen a német kultúra ápolása volt. Pilisvörösvár hazai viszonylatban nem elmaradott település, de a német vendégek előtt olykor pironkodni kényszerültünk — emlékezik a vb- titkár —, hogy nincs csatorna, gáz, sok helyen még szilárd út sem. A vendégek azonban pontosan tisztában voltak a hazai viszonyainkkal, az itteni tanácsok anyagi helyzetével, lehetőségeivel. Végül is Pilisvörösvár kiütötte a többi jelentkezőt. Gröbenzell tanácsa a magyar kapcsolatra szavazott. Az együttműködést a vörösvári testület is támogatta, a tanács képviselői ezekben a hetekben tárgyalnak a testvér- kapcsolat aláírásának pontos dátumáról. Adósnak lenni Mindenesetre kint nagy erőkkel folyik a szervezés, amely garantálja, hogy az alulról indult kezdeményezés, a barátság valóban a polgárok, a családok barátsága legyen. Gröbenzellben megalakult egy 25-30 családot tömörítő egyesület. Ök azok, akik szívesen fogadnának vörösváriakat. Már megismerkedett egymással a két sportegyesület is, a vörösvári focicsapat dobogós lett augusztusban a gröbenzelli bajnokságban. — Szerteágazó kulturális és sportkapcsolatok, utazások, vendéglátások, nehezen viszonozható ajándékok. Természetesen a költségek javát az állampolgárok állják, de nyilván a vörösvári tanácsnak is a zsebébe kell nyúlnia. Bírják-e anyagilag mindezt? — Kár lenne tagadni, hogy nem könnyen — válaszol a vb-titkár. — De, mint már említettem, barátaink tudják, hogy a kapcsolatok ápolásában nálunk inkább a magyaros vendégszeretet dominál. Nincsenek luxus igényeik az idelátogató német családoknak és nem várnak anyagi viszonzást azokért az ajándékokért, amelyeket a város vezetői hoznak. Ennek ellenére nem megnyugtató számunkra ez a helyzet. Senki sem szeret adós lenni és vi- szonozhatatlan szívességeket elfogadni. Ezen a téren a gazdasági együttműködés hozhat gyökeres változást. Maketten már elkészült, s jövőre valósággá lehet a vörösvári tavaknál egy korszerű kemping, amelyet a gröbenzelliek — éppen a kapcsolatot összehozó építési vállalkozó sportköri elnök — építenének. A következő esztendőben pedig egy motel is készül majd a gyönyörű környezetben. / Ám akármilyen szerény vendéglátással is érik be a Vörösvárra érkezők, az utazások támogatásához pénz kell. Nincs ingyen a kulturális és sportküldöttségeket szállító autóbusz, az üzemanyag. Dr. Kigyóssy László meséli, nagy kísértést érzett a napokban, hogy elfogadjon száz nyugatnémet márkát. Történt, hogy Frankfurt tartományból vagy negyven polgármester tett látogatást a legnagyobb hazai német településen; az oktatással és a gyermekintézményekkel ismerkedtek. A kicsik parádés hangulatú nemzetiségi műsort adtaik a vendégek tiszteletére. Az egyik polgár- mester köszönetük jeleként száz márkát akart adni a vb- titkárnak, hogy játékokat, könyveket vásároljanak az óvodának. — Nem fogadhattuk el, hiszen hová könyveltük volna? De adott egy ötletet. Talán számlát kéne nyitnunk az ilyen jellegű adományok fogadására. Hogyan viszonozzák? — Mindig csak kapni, mindig csak elfogadni... — jegyzem meg. — Igen, ez valóban nem valami kellemes pozíció. Bár ők nagyon szívesen adnak. Van például egy csodálatos kommunális üzemük, ahol alig húsz ember dolgozik, minden gépesített. A szemét- szállítástól a virágtermesztésig mindennel foglalkoznak. Szó van arról, hogy a lecserélt, de még évekig jól használható gépeiket átadnák. Talán mondanom sem kell, milyen nagy segítség lenne ez nekünk. De sokat gondolkodtunk azon, mi az, amit mi adhatnánk. Talán a balaton- fenyvesi úttörőtábor egyik épületét. Ezt ugyanis fel kellene újítani, viszont nincs rá pénzünk. Közismert, hogy a németek mennyire imádják a Balatont. Ezt az épületet tataroznák és bővítenék. Ilyen megoldással a budai körzet gyerekei nem veszítenének semmit, mert ezt az épületet nem használtuk szállásként, a terület szélén áll, el lehetne választani a tábortól. Ezzel az üdülési lehetőséggel talán mi is viszon- zunk valamit. Hiszen kapni .is jobb, ha adhat az ember. Móza Katalin Mint pitypangot a szél, úgy szórták szét a családokat. Nehéz volt az élet itt is, ott is. Az itthon maradt svábok évtizedekig a szájukat sem merték kinyitni, a kintieknek meg évekbe telt, amíg önmaguk elfogadták sorsukat, s elfogadtatták magukat másokkal is. A dolgos, szorgalmas, tiszta nép beilleszkedett régi-új hazájába, többségük munkája nyomán elismert, megbecsült tagja a Német Szövetségi Köztársaságnak. Szívének egy darabját azonban itt hagyta nálunk, Magyarországon ... Felejteni nehéz, de muszáj, ha békét, osztatlan Európát akarunk. Ha az ember embernek testvére akar lenni, át kell lépjük a múltat. Erre történt kísérlet, amikor hivatalos formában először találkoztak Neckarsulmban az egykori hazánkból kiüldözöttek a ma is Budakeszin élő svábokkal. Neckarsulmban és környékén nemcsak az egykori budakesziéi*, de Pest megye számos német ajkú településéről kitelepítettek találtak új otthonra. Több száz kilométerre szülőföldjüktől ma is őrzik hagyományaikat, kultúrájukat. Közösségük patronálá- sát Neckarsulm városa vállalta, s ezen hivatalos okmány aláírására hívták vendégül az óhaza küldötteit is. Őszülő fruskák Voltunk vagy hatszázan: magyarok, magyarországi németek, németek, amikor dr. Erhard Klotz, Neckarsulm főpolgármestere és Hans Fritz, a kinti budakeszi közösség elnöke aláírta a dokumentumot. Sokan több száz kilométert tettek meg azért, hogy az ottaniakkal találkozzanak. Akadt, aki egyenesen Párizsból érkezett. A fruskák haja őszbe vegyült, a nyalka legények pocakot eresztettek. Ám a szemvillanás, a hanghordozás elegendőnek bizonyult az öleléshez. S ha nem, hát segített egy közös sztori elmesélése, vagy ha az sem, hát illedelmesen bemutatkoztak egymásnak 40 év után az egykori iskolatársak. Fischerek, Martinok, Stad- lerek, Holtok, Eszterlék méregették egymást. Szép lassan aláírogatták az üresen hagyott sorokat, egy megsárgult fénykép alatt, amelyen ők láthatók, rövidnadrágosan, csillogó szemekkel, még óvodás korukban. Némelyiküknek könny futott végig az arcán, midőn nézte a kiállítást: igen, ott a téglába égetve a ,.Budakeszi” felirat, s ez az öreg kályhacsempe az otthon melegére emlékeztet. A svábfánkot német lisztből dagasztották már, de az ízében a gyerekkor dereng fel, mint ahogyan futó emlékkép a vizespad, s az a mód, ahogyan egykor a sublótba hajtogatták az asszonyok az ünneplő kötényt. Széppé formálta az idő a kezdeti gyötrelmeket is. Egy, másik kiállításon fotókópiák emlékeztetnek Amorbachra. ’ Arra a neckarsulmi városrész-, re, amelyet 1950—1955 között építettek a kitelepítettek önmaguknak. Nemcsak ők, hanem a helybeliek is megfogták, a lapátot, hogy fedelet teremtsenek családjuknak. Két esz-, tender munka után 600 család,’ több mint kétezer ember találta meg ezen a mintatelepülésen otthonát. Ott, ahol ma is békésen él együtt a magyarországi sváb, a szudéta német és az erdélyi szász a tősgyökeres neckarsulmivaL Abban a városban, ahol a NSU Művek biztos megélhetést ad ezreknek. Azoknak is, akiknek több mint 40 esztendeje volt hitük, erejük, akaratuk a nulláról újrakezdeni. Az élüldözöttek most kezüket nyújtották az itthon maradottaknak, mert úgy érezték, az az igazi vesztes, aki nem tud megbocsájtani. Az utolsó óra Széchenyié a gondolat: az a nemzet, amelyik nem becsüli a múltját, az nem érdemli a jövőjét. Nos, a kitelepítettek féltve őrzik hagyományaikat, kultúrájukat, amely példa értékű a budake- szieknek, kiváltképp az a helyi hagyományőrző körnek. Mert él még az a generáció, amelyik átadhatja a következőknek, milyen is volt nagyanyáik, nagyapáik ruhája, dala, tánca. Szomorú valóság, hogy itthon nincs a kint látottakhoz hasonló, összegyűjtött néprajzi anyag, s tán az utolsó órában vagyunk, hogy mindezt pótoljuk. Fazekas Eszter Dr. Erhard Klotz, Neckarsulm főpolgármestere és Hans Fritz, a kinti budakeszi közösség elnöke írta alá a patronálási okmányt (A szerző felvétele) Perbáli kezdeményezések Múlt és jelen Azzal, hogy 1988-ban a nemzetiségi országos kongresz- szusra Perbál község vezetése Wentzel Ferenc helybeli pedagógust javasolta, új szemléletű német nemzetiségi munka vette kezdetét a településen. Elsőként a legfiatalabb nemzedéknek, az 1—2. osztályosoknak az idén 1989. szeptember 1-jétől újból beindítják a német nemzetiségi nyelvoktatást. De szó van a felnőtt lakosság számára szervezendő nemzetiségi klub megalakításáról is. Iskolakönyvtárosként szívesen vállalnám — ha kapnánk német nemzetiségi könyveket — az irodalom szakszerű tárolását, kölcsönzését, s a témában való felvilágosítást is. Ügy érzem, ezzel gazdagíthatnám a leghatékonyábban Perbálon a kibontakozó nemzetiségi életet. Molnár Zoltán, nyugdíjas tanár, a falu krónikaírója évek óta tart kapcsolatot az NSZK- ban élő perbáliakkal, akiktől a kint megjelent Perbál története című könyvet is megkapta. A környező községek közül Zsámbék rendelkezik erős testvérvárosi kapcsolatokkal, de erre Perbálnak is lehetősége lenne. Ügy látom, egy tartalmasabb jövő érdekében a tanács, a párt, a népfront és az egyház, valamint az iskola és közművelődés vezetői hívei lettek a reformeszméknek, vállalják a nép bizalmával az új utakon való elindulást. Ez a biztosíték arra, hogy a jövőben a perbáli gyerekek már nemcsak video-összeállításon láthatják őseik életét, szokásait, ismerhetik meg nyelvük szépségeit. Sinkai Imre
