Pest Megyei Hírlap, 1986. szeptember (30. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-13 / 216. szám

1986. SZEPTEMBER 13., SZOMBAT

Simon István emlékezete

Gyönyörű terhem

MASZXYIK IVÄN RAJZA

Estébe hajié, zimankós délutánon vitt a kocsi

Veszprémbe, színházi bemutatóra. A hátsó ülésen a darab szerzőjével osztozKodom, Simon Istvánnál. Természetesen — miközben minden másról is beszélgetünk — a szó önkéntelenül visszakanyarodott az előttünk álló estre. A költő úgy érezte, hogy az alkalommal különö- ‘ sen nagy fába vágta a fejszéjét. Mint mondta, csupán alkalmi kiruccanásnak tekintette első színpadi művét, de azután Illyés Gyula tanácsára az általa annyira szeretett Petőfi Sándor kezébe fogódzkodva A helység kalapácsát igazította át és ültette mai környezetbe. Bár igyekezett palástolni, ám a premier előtti izgalmat nehezen leplezte. Attól tartott, hogy ezúttal a számára járatlan úton csak bukdácsolva tudja kifejezni lírai mondanivalóját.

A bemutató ezzel szemben azt bizonyította, hogy egy kiváló költő és egy lelkes színházi együttes ösz- szeípgáíá; milyen sokra, képes.,-Sj- mon latvápnak az ,a műve. éppen, kötiőiségével aratott méltán nagy sikert.

Most lenne hatvanéves. Ez a kora téli utazás és az azt kővető este azért jutott eszembe, mert sokkal többet tudtam meg róla, mint ko- ' rábbi beszélgetéseink során. A reá jellemző szemérmes tartózkodás köpenyéből kibontakozva megtárulkozott egy olyan aggályosán gondolkodó, a költészet felelősségét a népért, a hazáért érző írástudó, aki az újkori, a szocialista lírában egy egész tartományt rendezett be önmaga és mindnyájunk örömére- Még életében oly sokszor érte a vád — elsősorban kócos szavú fiatalok részéről —. hogy maradi költő, tulajdonképpen Petőfi, Arany munkásságának viasz- lenyomata.

Pedig Simon István nem hízott semmit a pallérozatlan ösztbnösség- . re. A Somlóhegv lábánál elterülő kis faluból, Bazsiról indult el. Pesten előbb a József Attila, majd az

Eötvös Kollégiumban kivételes műveltségre tett szert. Szelíd konok- sággal ellenállt annak, hogy tőle, egyéniségétől idegen formaruhába öltöztessék. Persze, nem tagadta meg a magyar költészet hagyományait: annak legnemesebb ívéhez, a realizmushoz igazodott. Poéta doc- tus — ahogy egy méltatója halála után írta. Valóban káprázatosán tökéletes művész volt. Áttetszőén tiszta képei, a képzelet szárnyán magasba emelkedő képzettársítási harmóniába rendeződve szolgálták mondanivalóját.

Az igaz, hogy a későbbi német- magyar szakos tanár egész életében szülőföldjéhez, a Veszprém megyei Bazsihoz kötődött. Hiszen a szépség első ajándékait ettől a dimbes-dom- bos. csodálatos fekvésű tájtól kapta. Kis gimnazistaként Sümegre kerékpározott be és vissza, a délutánok egy része azonban a barangolások szaka volt. Együtt lélegzett a füvekkel. a fákkal, énekét a madarak füttyéhez igazította. Egy rádióinterjújában azt vallotta: Azon a vidéken az emberek nagy hagyományokat őriztek kulturális értelemben is. Nos, nem az irodalmiakra gondolok. hiszen az egész faluban azt hiszem, talán a jegyzőn, a tanítónőn meg rajtam kívül könyve nemigen volt abban az időben senkinek. De őriztek valamit Pannóniából, őriztek a magyar középkorból... A falumra három várrom néz: Sümeg, Tátika, kicsit arrébb Rezi vára. Tehát hangulatilag is gyönyörű ez a vidék, és az emberek életmódját, lelkivilágát nagyon meghatározza az a történelmi érzés, amit ők talán meg sem tudtak fogalmazni, de nemzedékről nemzedékre hagyomá- nyozódott. Én azért kezdtem el írni, hogy ezt a világot és ezeket az embereket, ha tehetségem engedi, megpróbáljam képviselni a magyar irodalomban.

Ez tökéletesen sikerült. A faluja küldötte volt az irodalomban, majd később az ország küldöttjeként tért vissza, a nemzetgyűlés képviselőjeként a faluba. A közélet gondjait -éppoly magától';értet:d:en vállalta. mÍBtl'UrájálAn tudatos költői magatartást. Életében a művészet és közéletiség éppúgy egybefonódott, mint az oly hozzá közel álló költő ■ társa. Váci Mihály munkásságában.

! Sok gyer'ósátot követel az em--------------------_— bér—mondotta

—, sokszor melléüt. Egyszer ezen töprengve megírtam A munka azért készül című versemet, amelyben azt fogalmaztam meg, hogy mily könnyű tisztának maradni ha az ember nem csinál semmit. Aki a mosogatórongyot meg a felmosóvödröt fogja meg, az bizony elkoszolódik. De a világot megtisztítani csak így lehet; ez is pokolraszállás. Nem az én egyéni érdekeim izgatnak, hogy engem hogyan tekintenek, hánem az, hogy mit tudtam egy centivel, egy grammal, egy gondolattal, egy érzéssel tenni azért, hogy embertársaim megértsenek valamit a világból, hogy otthonosabban érezzék magukat benne, ez az én gyönyörű terhem.

SZOMBATHELYI ERVIN

Bán Zsuzsa:

Gyere haza, anyu!

A

zt mondtad, majd elutazunk a Balatonra mind a négyen. A hegyre mentünk biciklivel, én mögötted ültem a csomagtartón, Sándor meg apu mögött. Zötykölős volt a hegyi út, sütött a nap, és akkor még azt hittem, mindig így lesz. Együtt megyünk mindenhová, esténként odaülünk a tévé elé, és apu segít neked mosogatni.

Apu nagyon szeretett téged, de amióta elmentél, nem engedi, hogy rólad beszéljünk. Nagymama öreg és beteg, lihegve kacsázik egyik szobából a másikba, és panaszkodik, hogy fájnak a lábai. Ö sem emleget, de tudom, hogy gondol rád néha, mert rendet rakott a szekrényedben, szépen összehajtogatta minden ruhádat, és néha megállt a keze, elgondolkodott.

Amikor elmentél azt mondta, soha többet nem akar látni. Most mégis úgy érzem néha, szeretné, ha még egyszer visszajönnél.

Te nem tudod, hogy belebetégedtem. Tálán ha akkor látsz, visszajössz, és nem hagysz el soha. Ültem az iskolában, és erősen fogtam a pad szélét, mert nem akartam, hogy meglássák, mennyire reszketek, Előtte a szünetben azt mondták a gyerekek, hogy te rossz nő lettél, és elvittek a rendőrök. És hogy másik városban, vagy valahol.

Én nem hittem el. Megrúgtam azt a gyereket, alti mondta, de a többiek rs rámtámadtak és megvertek. Nem az fáj, hanem ahogy rólad beszéltek.

Ültem az osztályban, és arra gondoltam, hogy itt mindenkinek van anyukája, csak nekem nem. A tanárnő felszólított,

— Zoli, ide sem figyelsz? Mondd meg szépen, miről beszéltünk az előbb?

Én arra gondoltam, nem igaz, hogy másik városban vagy. Köny- nyen lehet, hogy itt járkálsz valahol a közelünkben, csak nem mersz hazajönni, nehogy apu megverjen. S talán arra.vársz, hogy megkeresselek. Ezért nem mentem másnap iskolába." Elindultam reggel Sándorral rendesen, mint máskor, de aztán egyszercsak elfutottam tőle és otthagytam. Kiabált utánam, de nem fordultam vissza. Ö nem értette volna meg, mert kicsi, és különben is azt akartam, hogy elmenjen az iskolába. Én kiszaladtam a mezőre, a táskámat eldugtam egy bokorba, és elindultam, hogy megkeresselek.

Amikor kiderült, hogy már na-? pok óta nem voltam iskolába, apu megvert a szíjjal. Tudod, amivel téged is szokott. Először könyörögtem, mert nagyon féltem, de aztán már amikor veit, nem is éreztem annyira, összeszorítottam a fogaimat, és nem sírtam.

Nagymama este megsimogatta a fejemet, azt mondta, ő tudja, hogy nem vagyok rossz kisfiú. És hogy ezentúl majd ő elkísér reggelente az iskolába, és nem lesz semmi baj. Sajnáltam szegényt, de tudtam, hogy hiába minden. Én oda többet

Major János:

....... .

Hitvallást és pél

dát

nem lehet tiltani,

Korbácsot és kést ad TI mindig merészek.

szikrázik, tündököl,

kezembe a lángja;

sorsotok a sorsom.

mint falvak tornyai

hitvallást és példát

Olyan ez az ének,

fölé emelt ököl.

életre, halálra.

mint vércsepp a gyolcson.

Köves István:

Az ember bevéc

]zett dóig

ai

Előbb csak az apró

ahogy egy csöpp kendőt szemérmesen

a köztes mozdulatok

lenget is meg nem is

hiánya sajgott a szememben

ahogy a gyász könnyét ráncba maszatolja —

a kaszálás ősi

„Lépés-fordulj-dönts-tcrits”

s

ma este

rítus ritmusa

félbehagyott világmegváltásaim torzói

ahogyan az olajos kéz

összerántották e részhiányokat

egyetlen hosszú kortyra magasba lendíti

s esküdni mernék

a harmatosra hűlt kék-fehér tejesüveget

boldog újra csak

a kocsisé amikor

a tisztességgel elvégzett munka végtét követő

csizmasarka már a hágóvasat keresi

derékropogtató felcgycnesedcsck

de marka még a szárat szorítva

szerszámnyélre roggyanó támaszkodások

a bakra terített pokrócon tapad

lisztes asszonykezek kötőbe súrlódása

a gyaluforgácsot elsimító

hószin mennyezetre vetett égő pillogások

a kovácstüzcket fújtató

világában lehetek én

a vásárban parolázó

s a mellemet feszítő sújtólég is

ahogy a dohogó mozdony

ott úgy röppenne cl belőlem

tüzes torkába szenet lendít

mint büszke megelégedett

ahogy a virtus egymásnak feszíti

mindent feloldó sóhaj

ahogyan csontig töri a taliga

pántlikalengctő tavaszi szél.

Sövegjártő Mária: Gótika

nem megyek, ahol mindenkinek van anyukája, és ahol kicsúfolnak miattad.

Másnap tényleg elindult velünk szegény nagymama a fájós lábaival', és*szépen-‘ beszélgetett velünk, de amikor a mező széléhez értünk, én megint futásnak eredtem, és otthagytam őket.

Tudtam, hogy apu este megint előveszi a szíjat, és úgy gondoltam, nem is megyek haza. Általában úgysem vagyok éhes, az a két szendvics, amit nagymama reggel készített, sokáig elég nekem. Estefelé bementem az erdőbe, és ott aludtam egy kidőlt farönkön kuporogva. Sokáig nem tudtam elaludni, rád gondoltam, meg a régi életünkre. Aztán reggel már magasan járt a nap, amikor felébredtem.

Apu állt előttem, meg két rendőr és egy nagy kutya. Azt hittepa, mindjárt megvernek, és el akartam futni, de az egyik rendőr megfogta a kezemet, és azt mondta,' nem szabad megijedni, nem akar senki bántani. Akkor már nem is haza vittek, hanem ide, az intézetbe.

Nem tudom mi lesz velem, és azt sem, hogy mi lesz veled, anyu. Sokáig nagyon rossz volt itt, és sírtam, aztán kértem papírt meg ceruzát az egyik gondozónőtől. Levelet írtam haza nagymamának meg apunak. Bocsánatot kértem tőlük, amiért így megszomorítottam őket, és azt írtam, hogy ha eljönnek értem, talán el tudom mondani, miért csináltam.

De a levelet nem tudtam elküldeni haza. Itt nincs egyetlen polc, amelyik az enyém, nincs egyetlen fiók. A levelet elrejtettem a párnahuzatomba. de észrevettem, hogy amikor nem vagyok a szobában, a többi gyerek kiveszi és elolvassa. Most már tiszta rongy az a papír, amire a levelet írtam, és alig lehet elolvasni. '

Sokáig vártam, hogy apu vagy nagymama meglátogat. A gyerekek itt eleinte nem álltak szóba velem, de aztán megbarátkoztam egyikkel, akinek meghaltak a szülei. Ö azt möndja, mindent megtenne ha lenne hova hazamennie, ha lenne családja, de hiába, nincsen. Kicsi kora óta itt van az intézetben.

Azt mondtam neki, hogy ha engem meglátogatnak, és hoznak valamit, akkor a felét nekiadom.

De aztán hiába vártunk. Mentek a napok, a hetek, mások levelet is kaptak vagy látogatták, énhozzám senki nem jött. Lehet, hogy apu most azt tiltotta meg otthon, hogy kiejtsék az én nevemet. Nagymama talán az én ruháimat is elrendezte a szekrényben, mint annak idején a tiédet, és amikor becsukta

a szekrényajtót, olyan volt, mintha eltemetett volna örökre.

Most akkor két halott van otthon, te meg én, anyu. Minden, ami ránk emlékeztet, bent van a szekrényekben, és nem nyitják ki soha többet.

Azt mondták, tizennyolc éves koromban elmehetek innen. Az még nyolc év. Elhatároztam, hogy akkor azért is megkereslek. Majd elmegyek dolgozni, lesz pénzem, és tudok utazni. Megkereslek, és együtt élünk majd ketten. Lehet, hogy az még soká lesz, de én nem felejtek. Tudom, te sem. Hogy miért mentél el nem tudom, de azt hiszem, ha megkérdeznélek, meg tudnád magyarázni, és akkor megérteném. Az ember semmit nem tesz ok nélkül, csak az a baj, hogy nehezen tudja elmesélni másoknak, miért tette. De mi ketten mindig megértettük egymást. Emlékszel, anyu, én azelőtt is csak neked tudtam mindent elmondani.

Tegnap itt volt nagymama, és megint olyat csináltam, amit magam sem értek. Tudod, már lemondtam mindenről. Nem írtak, nem látogattak meg, és azt gondoltam, már annyira megharagudtak rám, mint amennyire terád. Már nem gondoltam arra, hogy valamikor látom még őket. S akkor, képzeld, anyu, fociztam a barátommal az udvaron. A kapu felé nézek, és azt hittem álmodom, nagymama kacsázott felém, és mosolygott a régi kedves mosolyával. Egyik gonodozónő kísérte, leültette a pavilonban, és kiabált nekem, hogy menjek oda.

Először majdnem futni kezdtem, de aztán mintha megbénított volna valami, csak lassan indultam el. Nagymama mosolygott, fáradtan ült a pavilonban egy pádon, és azt mondta, menjek oda, rántott csirkét hozott, meg kólát nekem.

Elő is vette, zsírpapírba volt csomagolva. Kiterítette a rántott csirkét maga mellett a pádon, és elővette a kiskését

Vágott nekem egy darabot, és integetett, de valahogy ■ földbegyökerezett a lábam. Megálltam tőle bizonyos távolságra, és csak néztem rá, de nem tudtam közelebb menni hozzá. Nagymama bekapott egy falatot, hogy engem is buzdítson, és még mindig nem értette, mi van velem.

Láttam, hogy kicsordulnak a könnyei. A gondozónő hitetlenkedve bámult rám, aztán vállat vont és otthagyott. Nagymama sírva kérlelt, hogy menjek oda, és egyek vele, de én nem mozdultam. Arra gondoltam, hogy otthon te is, anyu, meg én is, be vagyunk zárva a szekrényekbe, és ezt tiszteletben kell tartani. Mi soha nem jövünk ki onnan. Ezért nem mehetek oda, nem beszélgethetek vele, és nem kóstolhatom meg, amit hozott.

Hallottam, hogy a gondozónő azt mondta egy nagyobb fiúnak, hogy én menthétetlenül gonosz vagyok. Hogy ő még ilyen megátalkodott gyereket nem látott. Egyedül a sötétzárka való nekem, és rántottcsirke helyett kenyér meg víz.

Sokáig üldögélt ott nagymama sóhajtozva, és a könnyeit törülget- ve. Aztán az igazgató odajött hozzá, és azt mondta, taxit hívtak, amivel kimehet a buszállomásra.

/ gy elment. Már nem szólt,

I hogy menjek oda, csak vég] telenül szomorú volt az arca,

| és nehezebben járt, mint

■ máskor. Hazavitte a rántott csirkét, amit nekem hozott. Akkor odajött a barátom, akinek azt ígértem, megfelezem vele, amit kapok. Nem kérte számon, miért nem teljesítettem az ígéretemet. Azt mondta, hogy ha kikukucskálunk a kőkerítésen, még megláthatjuk az utcán nagymamát, amikor beszáll a taxiba. Ügy is tettünk, és majdnem kiabáltam utána, mert hirtelen nagyon megfájdult a szívem, de már nem volt idő rá. A kocsi ajtaja becsukódott, és a taxi elindult, elvitte nagymamát. Azt hiszem, többet soha nem jön' meglátogatni. És apu sem.

Ha tizennyolc éves leszek, én sem keresem őket, csak téged anyu. Majd mindent elmesélünk egymásnak, és együtt élünk. Ha csak velem leszel, tudom, nem mész el többet sehová. És én sem. Most nem tudom hol vagy, ahogyan talán te is otthon keresel gondolatban, de egyet biztosan tudok: megtaláljuk egymást. Nekünk nem kell olyan sokat magyarázkodni, közöttünk soha nem lesznek félreértések.