Pest Megyei Hírlap, 1982. május (26. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-29 / 124. szám
1982. MÁJUS 29., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Vészi Endre-Dupla szál tó, háló nélkül Zelk Zoltán-Aki bejárta a világot Ismertem egy öregurat, aki bejárta szinte az egész világot, látta, mit a földön ember csak láthat, pontosabban, mit látni érdemes — a Rákospatak medrében a hajnal kormos lábnyomát s a tűzfalakon a fáradtság végtelen vonulását, a szerszámládás, szatyros árnyakat — de nem csupán Angyalföldet, dehogy, ismerte Józsefváros valamennyi odvas kapuját, s a gyulladt szemű házmestereket, kik a föld alól hosszú alsónadrágban és papucsban buktak föl, bérkaszámya-szellemek — és ismerte, néha már arra gondolt, kezet kellene nyújtani neki, az egyetlen budai tulipánfát, s azt a kéményekkel békét kötö ecetfát a ferencvárosi bérház asszonysikolytól lucskos udvarán —• a még mennyi táj! mennyi feledhetetlen világrész! a Bosnyák téri piac sikátorai, a lóhús-mészárszék, és a káposztáshordók sorfala az ősz csöpögő eresze alatt — a délutáni utcák áradása, s a hullámok közt imbolygó sziget, a Klauzál tér, ahol ha föltűnt, Jön már a ml gibicünk! kiáltottak a snapszlizó csarnoki iádadobálók, s a világjárni fáradt öregek, kiknek szemében hatvannégy sakk-kocka, kitelt az élet, annyi a világ — s ki tudná fölsorolni, tán még 6 sem, hol s merre még, hiszen oly otthonos e tájakon, hogy szinte egyidőben a hajnalban nyitó macskászagú kávémérésben, s a Teleki tér rozsdát okádó ószeres bódéi s Margitsziget platánjai között —• Margitsziget! ott látta Krúdyt egyszer, mint fenséges lassú mondatai, sétált olyan fenséges Iassúan — a többi már satöbbi meg satöbbi meg satöbbi meg satöbbi csupán. Nagyecset, a festő, aki olyan hosszú és olyan mulatságos volt, mint egy vékony, nyurga ecset, sültkrumpli-bálra volt hivatalos. Ez azt jelentette, hogy egyik festő barátjánál, a kályha parazsában krumplit sütöttek, rá libazsírt csurgattak, és falatozva beszélgettek egymás között. Míg Nagyecset a krumplit majmolta, nem is sejtette, hogy közben a műtermében különös dolgok történnek. Nagyecset fura festő volt, leginkább tárgyakat szeretett festeni, szekrényeket, kalapokat, karosszékeket. A természetbe ritkán rándult ki. Mégis megtörtént, hogy amikor a nagy, macskaköves téren, amelyre műterme nyílt, fölverte sátrát az állami vándorcirkusz, s ő akaratlanul is megfigyelhette az idomárok, légtornászok, bűvészek, tűzevők és iskolalovarok életét, ecset után nyúlt, szinte akarata ellenére, és vászonra dobta a Hélios családot. Olajban festette meg őket, háttérben a sárgán világító emberi arcokkal, a barnába olvadó ponyvával. A Hélio- sok légtornászok voltak, apa, anya s középütt a fénysugárban bukfencezve a tizenkét éves Bonana, egy kislány, aki vándorlásaik miatt hol itt, hol ott járt iskolába. A kép elkészült, s a címe: Dupla szaltó, háló nélkül. Nagyecset a többi néma kép közé helyezte a legújabbat. Egyik oldalt az apa, Hélios, rózsaszínűén világító izmos karokkal, amint földobja a kislányt, középütt maga Banána, a második szaltó közepén, zuhanás közben, lefelé bukó hajjal, a másik oldalon Hélia, az anya, amint karjai a kislány felé úsznak, hogy röptében elkapja. A hold rézsút kis ezüst hágcsót eresztett a műterembe. Egy keresztespók, ugyancsak színezüstből, kipróbálta a hágcsót, fürgén felsza- ládt rajta, de nekikoppant az ablaküvegnek. Az egyik festményen egy öreg szekrény nyújtózkodott, hallani lehetett a nyikorgását. S egyszerre csak az ezüstszürke félhomályban világos ezüsthangocska csendült fel: — Mama, te sose kapsz el engem? A képek álmélkodva tapasztalták, hogy a dupla szaltós gyermek szólalt meg. Hélios Banána. — Sose kerül a tenyerem a tenyeredbe? — folytatta a gyermek. Hélia, az anya és Hélios, a vakmerő légtornász megdöbbentek, hogy gyermekük, akit a festő szinte repülés közben rögzített a vászonra, íme, megszólalt. Végül az anya szomorúsága hangot is talált önmagához. — De ha így festett meg Nagyecset — körülnézett, s ettől búzaszínű, nehéz haja meglendült —, az a bolondos. Az apa, a rózsaszínű Hélios, akinek sima bőre alatt keményen du- dorodtak az izmok, nem tehette ajkára az ujját, hogy: csitt! — mert keze a dobás lendületében úszott. — Nem lehet — mondta szomorúan —, mi már örökre így maradunk. De a kislány csak nem hallgatott, és kérdései betöltötték a műtermet Kérdezett és lázadozott. — Miért ne! — szólt vakmerőén. — Ide vagyunk mi kötözve? — Igen, igen, festékkel meg képzelettel, de ide vagyunk kötözve. És akkor valami váratlan történt A kislány még egyszer megpördült maga körül, ez már hármas szaltó- nak számított, majd kilendült a képből, és könnyen, kecsesen, lábujjhegyen földet ért. Kiterjesztett karral, elragadtatva intett szüleinek, Héliosnak és Héliának. — Kiesett a gyerek a képből! — kiáltotta el magát Hélios. Az anya leengedte karját, ha nincs kit elkapni, miért nyújtsa magasba? — Gyere, mama, gyere — biztatta Banána, és most ő nyújtotta kezét Hélia felé, aki vakmerő elhatározással maga is kilépett a képből. Hélios, aki pedig daliás férfi volt, rémületében az ajtóra mutatott: mi lesz, ha betoppan a festő? — Nincs idehaza — nyugtatta meg a kislány. — Krumplibálba ment egy barátjához. Hallottam, amikor megbeszélte telefonon. — S most már az apja után nyújtotta a kezét. — Gyere, papa, ne légy gyáva — kérlelte, s egy vakmerő mozdulattal kirántotta a képből. Csak a közönség maradt benne, az álmélkodó arcok tömege és a ponyva barna háttere. A reflektor tüzéből eltűntek a Hé- liosok. Az apa dúlt-fúlt, dühöngött. A kislányt mindez mulattatta, körbefutkározott a műteremben, kipróbálta az ecseteket, telimázolt egy üres vásznat. — Szép! — mondta Hélia —, gyönyörű kép. Modern! Banána végre előállt szíve vágyával. — Ügy szeretnék igazi cirkuszban igazi dupla szaltót csinálni. — Mi az, hogy igazi cirkusz? — Ahol igazi emberek nézik a produkciót. Ahol nemcsak látni, hogy tapsolnak, de hallani is. Ahol cukorkát dobnak be a porondra. — Ahol igazi emberek nézik az embert? — ismételte Hélia, és gyenge pír futotta be az arcát. — Mehetünk ! — És a festő, Nagyecset? — vetette ellen a gyönyörű, ám gyáva Hélios. — Mondtuk, hogy krumplibálba ment! — vágta el a vitát az anya. Az ajtók zárva voltak. Banána kinyitott egy ablakot. — Ablakon keresztül? — sápado- dozott Hélios. — Az is valami, papa, egy légtornásznak? Kiderült, hogy a sok álldogálástól a képbeli hintán, a papa izmai berozsdásodtak. Végül átsegítették az ablakon, és mindhárman elindultak a holdsütötte utca egy ezüst pász- táján. Banána nem bírt a boldogságával! Ugrált, cigánykereket vetett, előreszaladt, majd bevárta szüleit. Az esti utca járókelőinek volt mit bámulniok! Légtornászok a hűvös őszi estében! Aranycsillámos cirkuszi dressz! A daliás Hélios, a bájos Hélia és Banána, a maga csodálatos hajlékonyságában. Az egyik széles, emberárt höm- pölyögtető útnál megtorpantak. És most — merre? Végre Hélia egy daliás rendőrhöz fordult, aki meglepetésében sípjába fújt, erre a Hélios család futásnak eredt. Egy sofőr kitátotta száját, és dudált. Egy tűzoltó megindította a fecskendőt. Végül valaki, aki semmin se csodálkozott, felültette őket egy autóbuszra. Igen ám, csakhogy nem volt pénzük -jegyre. Megint Banána mentette meg a helyzetet. Cigánykereket vetett, hidat csinált, egy kopasz bácsi vállára ugrott, és aztán egy másik bácsi kalapját kölcsönkérve tányérozott. Így aztán jutott jegyre, még maradt is. A Cirkuszban pedig folyt az előadás. A műsor fénypontja lett volna a három Hélios — az igazi Hélios család, amely most tért vissza vidéki vándorútjáról, csakhogy Hélios Miksa, az apa nem vállalhatta a föllépést, mert éppen reuma kínozta. Mindjárt az oroszlánok után következtek volna, s a közönség már felajzottan várta őket. Az igazgató dühében háromszor földhöz csapta parókáját, még a tigrisek is fel a!á futkostak ketrecükben az idegességtől. A tűzevő lenyelve a lángot, szórakozottságában a gyomrában felejtette. Az igazi Héliosok a nézőtér egy zugában húzódtak meg, hogy senki fel ne ismerje őket. Fölharsantak a trombiták, a fények végighömpölyögtek a porondon — és íme: beléptek a Héliosok, púderes karjukat félmagasba tartva, szájuk körül holdsütötte mosollyal. Az oroszlánidomár annyira elámult ezen, hogy kiengedte ketrecükből az oroszlánokat, és íme, a fenevadak is leguggoltak a manézs szélén, hogy kellő figyelemmel kísérhessék a nagy, a csodálatos attrakciót. Ezalatt Duplasemmi, az utolérhetetlen bűvész pingponglabdákat varázsolt elő a, manézsmester nyitva felejtett szálából. Az igazi Hélios rettegve nézett feleségére .Is kislányára. hog\ hát most ők kicsodák, és kik azok ott, a porondon? Csodálatos mutatvány következett a levegőben, s mivel Nagyecset háló nélkül festette meg az attrakciót, Héliosék itt is eltávolították a hálót. A végén a közönség tombolt, Héliosék még soha ilyen csodálatosak nem voltak! Az igazgató több éves szerződéssel rohant hozzájuk. — Megismertem a tapsok gyönyörét — könnyezett a halaványan világító arcú Hélia. — Szerződés! öt évre! — rikácsolta az igazgató. — Nem lehet — sóhajtott Hélios, és rózsaszínű arca lángba borult. — Mi az, hogy nem lehet? — Nem lehet, mert mi keretben élünk. Mi egy festmény vagyunk. Az igazgató először nem értette. Mi közük a képhez, mi közük a festőhöz — érvelt, könyörgött, fenyegetőzött. — Reggelre ott kell lennünk a vásznon. Zsűri nézi meg a képeit — magyarázta a légtornász. — Nem tehetjük tönkre — szipogott a nagy szemű Hélia. — Pedig én úgy utálok mindig csak fejjel lefelé a levegőben — panaszkodott a kislány. Az igazgató felderült, arca kivilágosodott, mint a holdtányér, ha elúsznak előle a felhők. Valamit súgott a toliforgós csákót viselő porondhuszár fülébe, s az Héliosékkal, az igazi Hélios családdal tért visz- sza. — Reumás vagyok, de lehet, hogy köszvényes vagy isiászos — nyöszörgőn az igazi —, én ezt nem tudom produkálni. — Nem is! — trombitált az igazgató, mert a bűvész egy bombardon fúvókáját varázsolta a szájába —, de így is megszolgálhatjátok a fizetést. Elmentek adott címre, beálltok kapott keretbe, és ezentúl ti lesztek a képen a Hélios család. így történt a csere. A reumás Hélios kipihenheti magác. . Viszont másnap reggel, amikor a zsűri Nagyecset alkotásait szemlélte, a festő eltűnődött. — Érdekes — mondogatta magában —, én nem festettem hálót alájuk ... hiszen a kép címe is ... Ugyanis az igazi Héliosék még festményen sem dolgoztak háló nélkül. Jurij Bondarev-A kiáltás ősz volt, meleg, verőfényes nap, á levegőben köroskörül szétáradt a könnyű rózsaszínű köd, hullottak a topolyafa levelei, szálltak, az út aszfaltburkolatához simultak, el-elsik- lottak a vénasszonyok nyarától felhevített házfalak mellett. A moszkvai utcának eme csendes sarkában a gépkocsik kerékagyáig emelkedett az ősz aranya zizegő kupacokba, mintha elhagyottak volnának, szomorúan álldogáltak a hosszú magányban az út széle mentén, és a száraz levelek beterítették 'a sárhá- nyókat, a hűtők tetejét, halmocskák- ba rakódtak a szélvédő üvegek előtt, én pedig andalogtam, hallgattam lábam alól a levelek zörgését és azt gondoltam: Milyen nagyszerű és más ennek a csendes napnak az érzete, a kései napos ősz — a szele, a borillata, a levelek a járdán és az autókon, a melege, és a hegyi frissesége ... Lám. még így nem vettem észre, hogy milyen jóságos a természet a saját megújhodásában és elvesztésében. Igen, igen, mindez természetes és éppen ezért gyönyörű!... S ekkor nekem úgy rémlett, hogy valahol a házban, ezek fölött a nép- telen járdák, levelektől betakart magányos gépkocsik fölött, egy nő kiáltott. összerezzentem, megálltam, fölemeltem a fejem, a naptól megvilágított fényes ablakok felé figyeltem, a fájdalom és szenvedés áthatóan éles. váratlan, különös kiáltása felé, mintha ott, a közönséges moszkvai ház fölső emeletén, embert kínoztak volna, görnyedésbe kényszerítve. a tüzes vassal égetés gyötrelmébe vonaglódva. Mind egyformák voltak, ezek az ablakok szorosan, téliesen becsukva, a nő kiáltása pedig elcsitult odafönt, majd egy nem is emberi jajgatás, erősödő visítás, utolsó kétségbeesett zokogás hallatszott, amilyen a nemlétezés -hideg s^akadéká előtt fordul elő... Mi történt ott? Ki kínozta a nőt? Miért zokogott ilyen különös hangon? És minden kialudt bennem — az áldott moszkvai levélhullás is. az őszi nap csodálatos fénye is, a vénasszonyok nyara gyönyörű időszakának természetes imádata is, és úgy tűnt nekem, maga az emberiség kiáltott az elviselhetetlen fájdalomtól, elveszítve a hatalmas és egységes üdv érzetét — a megismételhetetlen saját létezés örömeit. Banga Ferenc grafikája
