Pest Megyi Hírlap, 1981. december (25. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-09 / 288. szám

1981. DECEMBER 9., SZERDA IMiniaiur felfogó A Telefongyár nagykáíai gyár­egységében a har­madik negyedév elejétől korszerű híradástechnikai berendezésekhez készítenek minia­tűr jelfogókat. Az elődeinél hússzor- ta kisebb műsze­rekből havonta 2 ezret készítenek, így újabb tizenöt embernek biztosí­tottak munkát a gyártmány beve­zetésével. A ké­pen Tóth Erik"! beállítja a jelfogó érzékelőit. Barcza Zsolt felv. Zsómfcéki változások Közkedvelt célja tízezreknek A gondolation záTtkerfek tulajdoncsüit bírságolják Idén eddig több mint két­ezer turistát vitt csoportosan az IBUSZ Zsámbékra. Két tú­raajánlatban is szerepel a szép fekvésű nagyközség, melynek nevezetessége a XII. századi templomrom. Egyik útvonal a Gerecse—Vértes, másik a Pilisszentiván—Tök— Zsámbék vonalon halad át, és ínyenctúra néven hirdetik, mi­vel disznótoros, illetve vad­ételek szerepelnek a menüben. Az egyéni kirándulókról nem készül kimutatás, de ha csak azt vesszük, hogy az őszi hónapokban naponta átlag száz látogató keresi fel példá­ul a zsómbéki lámpamúzeu­mot, már az is mutatja, hogy nagy az érdeklődés. Utolsó simítás tavasszal Első . utam a tanácsházára vezet, a vb-litkár szobájába. Csinos, fiatal nő fogad. Be­mutatkozik: Szabó Zoltánná,a szakigazgat:': .i szervezet he­lyettes vezetője és hónapok óta megbízottként a titkári teendőket látja el. Nem tudom leplezni elis­merésemet, hogy ilyen fiata­lon lett a nagyközség egyik vezetője. Mosolyogva mondja: — KISZ-es korú vagyok, de már nem sokáig. Tizenkét év­vel ezelőtt, közvetlenül érett­ségi után kerültem ide a ta­nácshoz, adminisztrátornak. Rövidesen előadó lettem, az­után sorban megtanultam minden munkakört. Helybeli vagyok, sokat számít az, hogy jól ismerek itt mindenkit. Arról kérdezem, mit jelent Zsámbék lakóinak az egyre növekvő idegenforgalom? — A híres romtemplomhoz jött a sok autós látogató, ha­zaiak meg külföldiek, és nem volt sem parkoló, sem mellék- helyiség. A járási pártbizott­ság felhívására szeptemberben sokan vállalkoztak arra, hogy társadalmi munkában rendbe­hozzák a környéket. Jöttek dolgozni a PEMÜ zsámbéki gyárából, a pátyi gazdaság­ból, a toki Egyetértés Terme­lőszövetkezetből, a MEZÉP- SZER-től, a zsámbéki Tanító­képző Főiskoláról. Körülkerí­tették a romtemplomot, autó­parkolót építettek, bevezették a vizet. Több mint négyszáz- ezer forint értékű a társadal­mi munka, de tavaszig még sor kerül a konténeres őrbó­dé és a mellékhelyiségek fel­állítására is. Hát így hat ránk az idegenforgalom. Csak vásárol, nem gondoz Szóba kerültek az idegenfor­galom más vonatkozásai is. Zsámbék ismert és népszerű lett, olyannyira, hogy az utób­bi években sok család vásá­rolt itt szőlőt, hétvégi ház épí­tésére alkalmas telket. — A helybeli fiatalok , in­kább városba kívánkoznak, az idősek meg nehezen győzik a munkát a szőlővel. Innen adó­dik a nagy zártkert adás-vé­tel forgalom. Sajnos, olyan új tulajdonos is van, aki csak vá­sárol, de nem gondozza a tel­két, pusztulni hagyja a szőlőt. A tavaszi két határszemlén felszólítjuk őket is, és jövő­re szigorúbban akarjuk bírsá­golni az engedély nélküli épít­kezőket. Ilyenek " is vannak, ezek a vadhajtások sok gon­dot okoznak nekünk. Elköszönök Szabó Zoltánné- tól, aztán lábszárig érő friss hóban gázolok Borús Ferenc házához, ami gazdájának lám­pamúzeuma révén vált híres­sé. Előttem aznap nem járt ott senki, hétfő az egyetlen szün­nap. Szerencsém van, hogy Borús Ferencet éppen otthon talá­lom az íróasztala mellett, amely Darányi Imre egykori miniszterelnök tulajdona volt. Gyanakvóan nézegetem a bú­tordarabot. Hajdani tulajdo­nosa jelentette be a kormány fegyverkezési programját (a híres győri program), amely már előrevetette Magyarország részvételét a második világhá­borúban. Nos, Borús Ferenc egészen másféle dolgokkal foglalkozik ennél az asztalnál. A szünnap látszik legalkalmasabbnak ar­ra, hogy válaszokat fogalmaz­zon a neki címzett levelekre. Most éppen New Yorkból ér­kezett meghívásba nemzetközi lámpaklub elnöke szeretne ve­le tapasztalatot cserélni. sírnék, padlások kincsei Kérdezem, mikor indul, de meglepő a válasz: — Nincs nekem arra időm. Keveset járok külföldre, nyu­gati országban még nem is voltam. Sok a dolgom itthon: felkutatom a még fellelhető értékes régi lámpákat, tiszto­gatom és rendbehozom őket. Nézelődöm. Az egyik darab sokszáz éves kínai vázából ké­szült, a másik barokk stílusú alabástrom. Kézifestésű meis­seni porcelán mellett oszlopos testű muránói üvegtartály. Kézi domborítású sárgaréz lámpa szomszédságában ón­talpú zöldüveg. És a még ré­gebbi korok becses emlékei: asztali olajmécses, olajos hajó­lámpa Hannoverből, empire gy ertyatartó. — Honnan került mindez elő? — Régi pincékből,; padlások­ról. vitrinekből. Az empire gyertya tartót például, amiről később sikerült kideríteni, hogy Metternich biatorbágyi kastélyából származik, egy ócskástól vettem háromszáz forintért. Most megér har­mincezret. — Eladott már valamit a gyűjteményéből ? — Soha, egyetlen darabot sem. Nem számításból foglal­kozom velük, hanem, hogy megmaradjanak ezek a szép, régi tárgyak. Gyakran köl­csönkérik a filmesek meg a tévések, és amit a használa­tért fizetnek, abból tudok min­dig újra értékes darabokat vásárolni. Borús B'erenc néhány évve] ezelőtt még az áfész helyi tej- boltjának a vezetője volt. Szabadidejében régi boros­palackokat gyűjtött (múzeum lett már abból is a pincében) és 1962-ben hozott neki valaki először egy régi lámpát a pad­lásról: vegye már meg ezt a szép darabot... Jelenleg ezer darabos a köz­ismert gyűjtemény a múzeum­nak berendezett, tornácos pa­rasztházat két esztendeje vá­sárolta erre a célra a községi tanács. Lsvclek a világ minden táláról Külföldről sem sokkal ke­vesebben látogatják, mint Ma­gyarországról (Európában két lámpamúzeum van a zsámbé- kin kívül: egyik az NSZK-ban, a másik Lengyelországban), s az egyik szomszéd fordítja magyarra a világ minden tá­járól érkező leveleket. Hazaérve a Magyarország útikönyv harminc év előtti ki­adásában próbáltam utána­nézni: mit írtak Zsámbékról? Nem találtam semmit. A turis­taforgalom akkor még jóval kisebb volt, kevesen jutottak el a romtemplomhoz és kör­nyékére. Talán az ínyencsége­ket kínáló birkacsárda sem várta a vendégeket. A lámpa­múzeum pedig még életrehí- vójának képzeletében sem’ lé­tezett. Gál Judit Nyugdíjasok költ Szigeflialmon Ahány porta, annyiféle sors? Egy társadalom fejlettségé­nek. anyagi-szellemi-etikai színvonalának biztos mércéje az, vajon milyen sorsot, lét- biztonságot nyújt az öregek­nek. Századeleji magyar való­ságot idéz Sánta Ferenc torok- szorítóan szép, Sokan voltunk című novellája, ahol is az írás öreg parasztembere önként megy a Büdös-be meghalni, hogy a nyomorgó családot megszabadítsa egy fölösleges ételpusztítótól. Most is révbe ért Messze már az író által föl­idézett kor, nagyot léptünk előre. Mégsem árt időről idő­re föltenni a kérdést, odafi­gyelünk-e eléggé a köztünk élő idős emberekre és biztosítjuk-e nemcsak anyagi, hanem szel­lemi-cselekvő létezésüket is a társadalom mozgásterében? — Vajon hogyan élnek Szi­gethalmon az idős emberek? — forgatom magamban a kér­dést, és a kerítések mentén be-benézek a kihalt udvarok­ra, a házak csukott ajtajaira. Hideg téli délelőtt, az utcán is kevesen járnak. Végre egy alacsony kerítés mögött idős férfit pillantok meg. Köszöné­semre azonnal hozzám lép, és már szóba is elegyedünk. Mi­re az udvaron át az apró szo>- ba-konyhás lakásba érünk, tu­dom, hogy hetvennyolc éves. Felesége, törékeny öregasz- szony, hellyel és kávéval kí­nál. — Hogyan élünk? — kérde­zik vissza szinte egyszerre. — Nem panaszkodhatunk. Ket­tőnknek 4300 forint a nyugdí­junk, van kis kert, megterem a zöldség, gyümölcs, nyulakat is tartunk. SirAon János csupa eleven­ség, szellemi frisseség. Az 1919- es forradalomban vörös kato­na, a felszabadulás után párt­titkár a községben, majd mun- kásőrparancsnok. A Csepel Autógyárból ment nyugdíjba, eredeti szakmája tetőfedő, de mindenhez ért. Nyugdíjasként tanácstag, egészen a legutolsó választásig. A mániámnak élhetek — Még ma is számítanak rám a községben. A tanácsel­nök minden ülésre meghív, de a volt munkahelyemre is visz- szajárok. Csakhát most már nem vállaltam a tanácstagsá­got. Pihenek. — Elégedettek? — Megértünk két világhá­borút, éhezést, mi panaszunk lehetne most? Jó beosztással mindenre jut, ami nekünk kell. Hetesi János 62 éves, a Cse­pel Autógyárban dolgozott, nyugdíja 4100 forint, a fele­sége háztartásbeli, neki nincs jövedelme. — Hogyan élünk? Egy sza­vunk sem lehet. A kert, a sző­lő nemcsak megtermi, ami kell, de a legkedvesebb idő­töltés is. Tudja, amilyen ré­gen az öregek sorsa faluhe­lyen volt, meg ami most van, össze sem lehet hasonlítani. Hogy számítanak-e ránk a köz­ségben? Évek óta vb-tag és tanácstag vagyok. Tóth Károlyból csakúgy dől­nek az ízes mondatok. Kicsat­tanó arca maga az életteli vi­dámság. — Pontosan 3095 forint a nyugdíjam. Kalauz voltam. Ajaj, én mindig jól éreztem magamat a bőrömben, most meg, hogy nem kell dolgozni, végre a gyerekkori mániám­nak élhetek, a lovaknak. Két csikót nevelek, ez ám az igazi! Napközi nagyon kellene — Ha az idősek körülmé­nyeit nézzük, elég nagy kü­lönbségek vannak. Ott, ahol együtt él a férj, feleség, gye­rekek is vannak, tulajdonkép­pen nincs gond. Megvan a nyugdíjuk, a most 60—65 éve­seknek már elég szépen, azon­kívül ott a kert, az állatok és ez olyan jövedelemkiegészítő, hogy állítom, a községekben jobb körülmények között él­nek az öregek, mint a váro­sokban. Nem beszélve arról, hogy fizikai munka a szabad levegőn erőben, szellemben, ke­délyben is frissebben tartja az időseket. — Szabó István ta­nácselnök még elmondta, sok az aktív nyugdíjasuk, az 51 tanácstagból 7-en, a pártve­zetőségben Is, a népfrontbi­zottságban is van nyugdíjas. Ami nagyon kellene, egy öre­gek napközi otthona, ahová főként télen eljárhatnának, ebédet is kapnának. Csak a Csepel Autógyár Művelődési Házában működő nyugdíjas­klub. ami az időseké, de nem mindennap. Barna Dezsőné igazgatási és szociálpolitikai előadóval azok­ról az öregekről beszélge­tünk, akik nem a szerencsések közé tartoznak, akiknek nin­csen családjuk, nagyon ala­csony a nyugdíjuk, vagy nincs is. — Egyrészt a teljesen magá­nyosok, a beteg, tehetetlen öregek jelentenek nagy prob­lémát és azok, akik bár a gye­rekeikkel élnek, de áldatlan a helyzetük. — Milyen szociális segítség­re számíthatnak? — Jelenleg 7 olyan öregünk van (70—80 évesek), akik tel­jes egészében a tanács rend­szeres szociális segélyéből, ha­vi 1550 forintból élnek. Monda­nom sem kell, /hogy ez még a létminimumot is alig fede­zi. Nekik általában rendkívüli segélyeket is kiutalunk, ilyen juttatást évente négy alkalom­mal van módunkban adni, 800 —1000 forintos összegben. De, például éppen most „maradt egy idős ember teljesen egye­dül és bár a pénzünk elfogyott (pedig erre ma már évi 30 ez­rünk van), valami megoldást találnunk kell, mert egy fil­lér jövedelme sincs a bácsi­nak. A magatehetetlen öregek ellátására négy, szintén nyug­díjas gondozónőnk van. na­gyon lelkiismeretesek! A nyá­ron megjelent egy rendelet, ennek értelmében a 700 forin­tos gondozói tiszteletdíjat föl­emelhetjük 1000-re. A harmincezer kevés? Visszafelé, a HÉV-megálló- hoz igyekezve, még egy-egy kerítés mögé belestem. A va­donatúj ház udvarán, a nyi­tott garázsajtó előtt piros Zsi­guli állt, vastagon hóval bo­rítva. Rövid bőrbekecsben, szőrkucsmában, hetven év kö­rüli férfi söpörte nagy buzga­lommal a kocsi tetejéről a ha­vat. Egy pillanatra megálltam. A hidegtől kipirult arcú, jó erőben levő bácsika mellé hir­telen odaképzelem azt a sze­rencsétlen öreget, aki itt ma­radt egyedül egy fillér nél­kül... Igen. Nagyot léptünk előre. A válaszok, amiket összegyűj­töttem, meggyőztek erről. De arról is, hogy még van mit tenni, hogy még sokszor meg kell kérdezni magunktól, elég­gé odafigyelünk? S. Horváth Idára Bába Mihály: ember eltűnt Délelőtt, amikor bementem a presszó­ba, már ott ült a sarokban, csendben, szótlanul, egyedül. Ott volt délután és este is. Soha nem láttam senkivel, még beszélgetni sem. A sötét színű faiból előremeredt egy fémkar és a feje fölé tartott egy lámpát. Az égő sárgás fényt préselt rá. Ebben a fénykörben üldögélt reggeltől estig. Arca olyan volt, mint a pergamenpapír. Esztendők óta ismertük egymást. Né­ha még egymás mellett is ültünk. Ö nem változtatta helyét, én szüntelenül. Nyug­talan voltam. A belémfojtódott bánatot, keserűséget, a két gyászt mozgással akartam magamból kilökni, kiszorítani. Sikertelenül. Aztán tvással. Így sem menekülhettem a riadt szorongás elől. Vaskos könyveket hozott magával. Körötte nyüzsgött a presszó, hangos­kodtak a kapatosak, csevegtek, nevet­géltek a lányok, a fiúk, a veszélyes korban botorkáló, nyüzsgő, nyugtalan, szerelmüket kínáló asszonyok, de ő csak olvasott szent áhítattal. Sokáig nem figyeltem rá, nem törőd­tem vele. Egyszer megbotlott a szé­kemben. — Pardon — mondta halkan és szo­morkásán bólintott. Ettől kezdve, ha tekintetünk találko­zott, mosolyogva, fej biccentéssel üdvö­zöltem. — Mondja. Klárika, ki ez a törzsven­dégük? — kérdeztem a felszolgálólányt. Klárika, kíváncsi tekintete körberöp- pent a presszóban. — Melyik? — csilingelte. — Az a pergamenarcú. a sarokban — Ja, az a Juhász úr. Állítólag nyug­díjas, nem mozdul ki innen. Én csak három, éve ismerem. Amikor a főnök idekerült, már ott ült a sarokban, an­nak pedig már tíz éve. Itt lakik a szomszéd házban. Nyugdíjas könyvelő vagy mi az ördög. Nincs senkije, talán már rokona sem, mert mindig itt van, és sohasem láttam senkivel. Lehetséges, hogy beszélni is elfelej­tett. Nincs barátja, nincs ismerőse. Itt nem szól senkihez, otthon sem. Amikor dolgozott, akkor is úgy, mint ahogy most olvas: nem látott maga körül sen­kit. nem hallott semmit. Külön világban élt. De akkor miért nem ül otthon? — töprengtem. Vagy neki is hiányzik azért az élet nyüzsgé­se. amely körülötte, de nélküle zajlik? Füle beissza a lármát, a fecsegést. És ez elég neki. Számok helyett most a betűk értelme tölti be napról napra agyában az űrt. És boldog. A napfény elől rejtőzik, nem tudja, mikor zöldül­nek a budai fák, nem kapaszkodott a sziklás lejtőn felfelé kettesben sohasem, nem bújt a bokrokba lesni szerelmesen a fű serkenő növését, beszívni a külö­nös illatot, amelytől napokig oly köny- nyű és boldog az ember. Nem állt a János-hegyi kilátó korlátjánál, nem nézte a színes fényben fürdő Pest-Bu­da rejtőzködő vonalait. Csak a számo­kat, csak a betűket nézte. Hosszú hetekre vidékre sodort a mun­kám, de vidáman jöttem vissza, mert már nagyon hiányzott kedvenc presz- s/óm. Miért olyan idegen most ez a hely? Fészkelődöm a széken, magam elé te­szem a füzetet, a tollat, nyűgösködöm, forgolódom. Nem. látszatra semmi sem változott meg. Klárika már hozza a kávémat, üdvözöl, kérdezget, hogy merre, hol jártam olyan sokáig. Udva­riasan válaszolgatok. — Mondja csak, Klárika, mi történt itt maguknál? — Semmi — mondta csodálkozva. Két lány jött nevetve az asztalok kö­zött, vibráló, szikrázó tekintettel. Mint a mágnes, úgy húzták, rántották ma­gukhoz tekintetemet. Elviharzottak mellettem és lehuppantak a sarokba. — Klárika, nézze csak, hová ültek! — Látom. Nem az én asztalom. Ott most Jenő van. — No, de az öregúr... • — Milyen öregúr? — nevetgélt. — Ja — mondta egy cseppnyi idő múlva — a, a hogyishívják, na... a Juhász úrra gondol? — Igen. Mindig ott ült a sarokban. Hol van? Klárika megvonta vállát. — Meghalt. Két hete temették. Így mondta a házfelügyelőnő. Ő vette észre, hogy nincs mozgás nála. Feltörték az ajtót. Akkor már egy napja halott volt. ö mondta, a házfelügyelőnő, mert a lánya költözik be a lakásba a két gye­rekével. Az öregúrnak takarékbetét­könyve is volt, több tízezerrel. És mi­lyen smucig volt. Ha tudtam volna, kedvesebb lettem volna hozzá, még a fejét is elcsavartam} volna a lakásért. És most császár lennék. Sóhajtott, elment, mert hívták. Széttárni meredtem a sarokasztalra, amely mellett mindig az öregurat lát­tam. Pergamenarcára hullt, pergett a fény. Eltűnt. Nyom sem maradt utána. Helyét már elfoglalták. A két csitri összenéz, összenevet, aztán kötekedőn bámulnak rám. Nem bírom elfordítani fejemet. Én még min­dig a pergamenarcot látom a sárgás fényben. Aztán lassan eloszlik. elnyeli a láthatatlan köd, és csak ők. a lányok maradnak. Hátradőlök. Rágyújtok. A füst bebur- ' kolja arcomat. A két lány nevetgél. A pergamenarcú asztalát nem láttam azóta. Elkerülöm azt a presszót, ahon­nan egy ember eltűnt, nyomtalanul. /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom