Pest Megyi Hírlap, 1981. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-27 / 200. szám

4 ‘xMiiap 1981. AUGUSZTUS 27., CSÜTÖRTÖK NEMZETISÉGI PEDAGÓGUSOK TANÁCSKOZÁSA' Elsőtől a nyolcadik osztályig Hagyomány immár Pest megyében: kéteszten- dőnként a tanév nyitása előtt eszmecserére hív­ják össze a megye nemzetiségi — szlovák, né­met és délszláv — nyelveket oktató pedagógu­sait. Ilyen tanácskozást szervezett tegnap ismét a Pest megyei Tanács művelődési osztálya és a megyei Pedagógus Továbbképző Kabinet Szent­endrén, a megyei művelődési központ és könyv­tár színháztermében. Tíz órakor Farkas Lajosné, a Pest megyei Tanács művelődési osztályvezető-helyettese kö­szöntötte a részt vevő 200 óvónőt, tanítót és ta­nárt, valamint a vendégeket: Sipos Árpádot, a Hazafias Népfront Pest megyei bizottságának titkárát, Gyúrok Györgyöt, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitká­rát, Medvegy Andrást, a Magyarországi. Szlo­vákok Demokratikus Szövetségének főelőadóját, valamint a megye, Szentendre város és a járás párt- és állami szerveinek képviselőit. Farkas Lajosné elnöki megnyitója után két előadás hangzott el: a nemzetiségpolitikai ha­tározatok megvalósításának időszerű közoktatási és közművelődési feladatairól beszélt Stark Fe­renc, a Művelődési Minisztérium nemzetiségi osztályának vezetője, majd dr. Sükösd János, az Országos Pedagógiai Intézet osztályvezetője szólt a nemzetiségi oktatási dokumentumok és taneszközök bevezetésének tapasztalatairól, ered­ményeiről, gondjairól. Délután az eszmecsere szek­cióülésekkel folytatódott, kü­lön tanácskoztak az óvónők, s külön — három csoportban — a szlovák, a német, illetve a délszláv nyelveket oktató tanítók és tanárok. Iskolában, óvodában Amiről szó volt, röviden így summázható: pártunk nem­zetiségi politikájának gyakor­lata. Aligha akad ember Pest megyében, aki kétségbe von­ná ennek jelentőségét, hiszen ahogyan Farkas Lajosné is hangsúlyozta, megyénkben él az ország nemzetiségi lakos­ságának 7 százaléka, 32 ezer német, 25 ezer szlovák és 5 ezer délszláv anyanyelvet ma­gáénak valló állampolgár. Csupán a megyében 56 isko­lában — ezek közül egy szerb- horvát tannyelvű — 110 peda­gógus tanít mintegy 8 ezer gyermeket nemzetiségi anya­nyelvére. Nem vitás az sem, hogy az összehangolt, jó munka ered­ményét tükrözik az adatok: 10 esztendeje csupán 6 óvodában 182 gyermeket neveltek a nemzetiségi nyelvek valame­lyikén, idén pedig már 30 óvo­dában 2 ezer 585 gyermeket. Az eredményekre joggal le­hetünk büszkék, annál is in­kább, mert ezek a biztosíté­kai a nyelvoktatás továbbfej­lesztésének, ami pedig alapja a nemzetiségi hagyományok ápolásának, a népművészeti értékek összegyűjtésének, megőrzésének. S ahogyan gya­rapszik a nyelvoktatás, úgy válik sokrétűbbé, gazdagabbá a megyénkben élő nemzetisé­gek kulturális tevékenysége szaporodik a nyelvművelő klubok, táborok, irodalmi es­tek, író—olvasó találkozók s a nemzetiségi népművészeti együttesek száma. Ami a nevelőn múlik S melyek a fő teendők? Pest megyében az 1990-ig szóló feladatterv szerint a nyelvoktatás iránti további igények felkeltése s a nemze­tiségek művelődési esély- egyenlőségének megtartása. Épp ezért célul tűzte ki, hogy minden olyan településen, ahol az iskolában nemzetisé­gi nyelvet oktatnak, az első osztályba lépő tanulók még az óvodában anyanyelvi elő­készítést kapjanak, s a nyelv- oktatás teljes rendszerét ki kell építeni ezeken a települé­seken az elsőtől a nyolcadik osztályig. Ami pedig nem ir­reális, bár lassan megvalósuló cél: gyarapítani kívánatos az anyanyelven foglalkoztató — tehát német, délszláv, szlovák tannyelvű — oktatási intéz­mények számát. Mindez azért rendkívül lé­nyeges, mert — ahogyan Stark Ferenc mondotta — a családokból egyre kisebb anyanyelvi tudással kerülnek "ki a gyerekek, s a nemzetiségi értelmiségnek, elsőként is a pedagógusoknak jut az orosz­lánrész a kétnyelvű, kettős kultúrájú embereszmény meg­valósításából. Árulkodó jelenségek Ma országunkban több mint 43 ezer a nemzetiségi nyelv- oktatásban részt vevő tanulók száma, kétszer annyi, mint egy évtizede. A szám önmagáért beszél, azt a bizalmat mutat­ja, amelyet nemzetiségi ál­lampolgáraink tanúsítanak pártunk politikája iránt. Aminthogy az együttélés za­vartalanságára utal egy má­sik jelenség: a magyar anya­nyelvű szülők gyermekei is gyakorta tanulják a környe­zetükben élő nemzetiségiek nyelvét, felismerve a két vagy több nyelven értés előnyeit. Bár a közelmúltban beve­zették az iskolákban a nem­zetiségi nyelvek új tanterveit — mondotta dr. Sükösd János —, néhol hiányzik a tan­könyv, s akadnak pedagógiai hibák is — például a tanme­net készítésekor nem az ér­vényes tantervet, hanem a tankönyvet tekintik irányadó­nak az oktatók. Kétségtelen azonban, hogy növekedett a pedagógusok felkészültsége, javult az oktatás színvonala, a szakfelügyelet munkája, s nemcsak a tanítási, hanem a nevelési feladatok is teljeseb­ben valósulnak meg: a világ­nézeti nevelés, a szocialista haza iránti szeretet elmélyíté­se, s a nemzetiségi tudat for­málása egyre inkább megfe­lel nemzetiségi politikánknak. V. G. P. VASÁRNAP: Országos tanévnyitó Az országos tanévnyitó ün­nepséget augusztus 30-án, va­sárnap délután a sárospataki II. Rákóczi Ferenc Gimná­ziumban tartják: Pozsgay Im­re, művelődési miniszter mond ünnepi beszédet Az alsó- és középfokú ne­velési-oktatási intézmények nappali tagozatán szeptember 1-én, kedden nyitják meg az 1981—82-es tanévet és szep­tember 2-án kezdik meg a ta­nítást. A munkarend szerint a téli szünet december 21-től január 3-ig tart. Az első félév január 31-én fejeződik be, a félévi osztályzatokat 1982. február 5-én közlik a tanulók­kal. A tavaszi szünet április 3. és 13. között lesz. A közép­iskolák valamennyi tagozató­nak IV., valamint az egész­ségügyi szakiskolák III. osztá­lyos tanulói — a végzősök — számára május 8-án tartják az utolsó órákat. Az érettségi írásbeli vizsgák a nemzetiségi gimnáziumok­ban május 14-én, a gimnáziu­mok és a szakközépiskolák nappali tagozatán május 17-én kezdődnek. A gimnáziumok és a szakközépiskolák esti és le­velező tagozatán május 31-e az érettségi írásbeli vizsga kezdetének napja. Az utolsó tanítási nap az alsófokú neve­lési—oktatási intézményekben, a középiskolák I—III. osztá­lyaiban, a szakmunkásképző iskolákban, a gép- és gyorsíró iskolákban, valamint az egész­ségügyi szakiskolák I—II. osz­tályaiban június 12-e. A 170 alsófokú és 80 közép­fokú intézményben — ahol a következő tanévben kísérlet­ként ötnapos lesz a tanítási hét — a nevelőtestületek döntése szerint augusztus 29-én, szom­baton vagy 30-án, vasárnap tartják a tanévnyitót. A taní­tás augusztus 31-én, hétfőn kezdődik. Az első félév január 31-én fejeződik be. A téli szü­net december 24-től január 3- ig, a tavaszi szünet április 5- től 12-ig tart. LAPOZGATÓ’ Megelevenedő hernádi hétköznapok HÁROM ESZTENDEJE is­merem a hernádi Március 15. Tsz-t közvetlen tapasztalataim alapján. Elnökét, az 1979-ben leköszönő Cserháti Pált vala­mivel későbbről. Amikor elő­ször az országos hírű szövetke­zet központjában jártam, az­zal fogadtak munkatársai, jó ideje beteg a főnökük. Akkor még nem tudtam mire ment rá a gyomra, hogy egy új épü­letszerkezet elfogadtatása, mi­lyen következményekkel jár az egészségre. Az évek során aztán kirajzolódott a hernádi csoda nagyon is földönjáró va­lóságának képe. S bár kevés alkalmam nyílott Cserháti Pállal személyes dolgairól szót váltani, az első perctől nyil­vánvaló volt, az ő személye, munkája nélkül nem szület­hetett volna meg a sívó homo­kon az, amit ma az idelátogató leltárba vehet. Amikor hírét vettem, hogy a minisztériumba került, őszin­tén sajnálkoztam, hogy egy ízig-vérig gyakorlati alkotó embernek kellett megválnia életközegétől. Sajnáltam azt is, új státusában kevesebb lehe­tősége lesz nevelni az új ag­rámemzedéket, a fiatalokat, akiket pedig nagyon szeretett, szeret ma is. Ezért is szolgálj nagy örömömre, amikor kézbe vehettem az újságíró Keresz­tényi Nándorral közösen meg­írt könyvét a Hernádi hétköz­napokat. Ezt a nagyon érde­kes, nagyon izgalmas olvas­mányt. Egy szókimondó írást a magyar mezőgazdaság kor­szakos változását a hernádi szövetkezet mindennapjain át bemutató vékony kötetet. A könyv első fejezete a vi­dék múltjába vezet vissza és a terjedelem adta lehetősé­gek között igyekszik részle­tes képet adni a tsz-hez tartozó négy község — Her- nád, Űjhartyán, Újlengyel és Pusztavacs — históriájáról. Hogy a történelmi visszatekin­tés nem önmagáért való írói fogás, az kiderül a későbbiek folyamán. A sokféle nép keve­redése, nemzetiségiek, cselé­dek és tanyasiak önálló kez­deményezőkészsége vagy ép­pen hiánya alaposan beleszól­tak a legutóbbi harminc esz­tendő küzdelmeibe. A FELSZABADULÁS UTÁ­NI szövetkezetesítés e vidéken sem ment könnyebben, mint másutt, sőt, a mostoha termé­szeti viszonyok még inkább nehezítették a kibontakozást. Hliva János egykori elnök szavait idézik a szerzők iga­zolásul: 1952-ben országosan rossz volt a termés, a tagságnak 1953 tavaszára alig akadt élel­me. Emlékszem, volt aki epret evett az 53-as aratás idején.” A szövetkezet azonban fo­kozatosan megerősödött, és 1956-ban már 60 forintot fizet­tek egy munkaegységre. Az út­keresés az 1957-es újjászerve­zés után tovább folytatódott. Az első igazán életrevaló vál­lalkozást követően — borozót nyitottak Budapesten — az il­letékesek úgy látták a szövet­kezet elég erős ahhoz, hogy a pusztavacsi Győzelem Tsz csődtömegét lenyelje, azzal egyesüljön. A lépés balul ütött ki, ráadásul a hibát azzal is tetézték, hogy megvásárolták a tatárszentgyörgyiek lerom­lott szarvasmarha-állományát Kölcsönt vettek fel istállóra. Történt pedig ez 1962-ben. Ki­fogtak egy száraz nyarat, s mivel a legelők kiégtek az is­kolás gyerekek falevelet szed­tek az állatoknak téli takar­mányul. Fizetésképtelenekké váltak.., SZERENCSÉSEBB ÉVEK jöttek, aztán megint. S ve­lük 1965-ben Cserháti Pál, előbb csak agronómusnak. Hogy miért választotta ezt a szegény és elmaradott gazda­ságot? A praktikus okokon kí­vül — lakást és jó fizetést ígértek — bizonyára azért, mert itt már reménykeltő szá­mokban is tükröződő próbál­kozásai voltak a baromfite­nyésztésnek. (Ne feledjük, ek­koriban tette meg az első lé­péseket Bábolna is!) Termék­szerkezet-váltás — a szarvas­marha-ágazat megszüntetése, elnökké választása után a tag­ság, a hangadók megnyerése. Mindez nagy diplomáciai ér­zéket, bátorságot követelt tő­le. Talán éppen ezért, ez a könyv egyik legolvasmányo­sabb érdekfeszítőbb része. Hernád legújabbkori törté­nete egybeesik a baromfi fé­nyes pályájával. A szerzők 1966 nyarától kísérik végig a szárnyasok hernádi karrierjét, ügyesen elkerülve a veszélyt, hogy csak a szakemberekhez, az értőkhöz szóljanak. Figye­lemmel kísérhetjük a HUN- NIAHIBRID megszületését, a baromfivágóhíd megépítésének eseményeit, az izgalmakat, hogy időben elkészüljön a Szovjetunió Kommunista Párt­ja főtitkárának, Leonyid Brezsnyev látogatásának ide­jére, működjön az üzem. A lapokon mindenütt ott vibrál a feszültség hiszen sem­mi sem ment magától. Sem a sztirolpanel építő elemek gyár­tása, sem a saját keltetőgép készítésének megkezdése. A Hernádi hétköznapok cí­mű könyv írói nem kevés te­ret szentelnek a háztáji ba­romfitartós sajátos, csak itt alkalmazott módszerének be­mutatására. A ötletet kül­földi tapasztalatok adták, lé­nyege a nagyüzem és a kis­termelő rendkívül szervezett kapcsolata. A hizlalás lénye­gében a két szektorban azo­nos technológia alapján törté­nik. Emberközelbe kerül ez a nagyon is gazdasági kérdés, hogyan nyer polgárjogot a há­zak portóján a korábban lené­zett állatfaj. Valamivel szárazabbra sike­rült a Zárszámadások tükré­ben című fejezet. Kárpótol bennünket azonban a szövet­kezeti demokráciát taglaló rész, ahol elhangzik: igenis lé­tezik ez a vállalatszerűén mű­ködő nagyüzemben is. A vál­tozás annyi, ez a demokrácia megkomolyodott, és nincs mit azon keseregni, elmúlt az idő a személyes sérelmektől fűtött vezetőségi ülések fölött... Igazra, a közhelyeket kerül­ni tudóra sikerültek a mű utolsó fejezetének portréi. So­káig emlékezetesek maradnak az olvasóban Brindza István nyugdíjas tsz-tag szavai: — Nem akartunk idegenből senkit. Cserháti itt volt akkor már a tsz-ben. Figyeltük „kós­tolgattuk”. Tanult ember, ipar­kodó. családszerető. Garassal beszéltünk rá, vállalja az el­nökséget. Egy éccakán át tar­tott, míg ráállt. E sorok írója utoljára Bu­dapesten a villamoson találko­zott az elnök Cserháti Pállal. A tsz-szövetségbe igyekezett. Mint mondta, nem szeret autóval járni... VÉGEZETÜL a könyvről még annyit, mindazoknak ajánljuk, akik mezőgazdasá­gunk mai állapotát — a ter­melés és az emberi tényezők szemszögéből egyaránt — mé­lyebben megérteni kívánják. Valkó Béla HETI FILMJEGYZET A transzport Hetényi Pál és Reviczky Gábor A transzport című filmben Már februárban, a budapesti filmszemlén feltűnést keltett ez a film, az elsőfilmes Szur- di András munkája (forgató- könyv: Kuczka Péter; opera­tőr: Nemescsói Tamás — szin­tén elsőfilmes). Nem annyira a műfajával, hiszen az eléggé nehezen határozható meg — tudományos-fantasztikus ele­mekkel kevert bűnügyi-törté­nelmi kalandfilmnek nevez­hetnénk, de hát ilyen kategó­ria nemigen ismeretes, s tu­lajdonképpen nem is túlságo­san lényeges, melyik skatu­lyába lehet bedugni ezt a fil­met —, hanem inkább az „üzenetével”. Ez az üzenet pedig azt mondja a nézőnek: korunk­ban (azaz a XX. században) bármikor rátörhet az emberi­ségre az a pusztító erő is, amelyet a járványok, betegsé­gek jelentenek — mivel hogy e betegségekét és járványokat meglehetősen könnyű mester­ségesen előidézni. Csak egy megfelelően őrült és gonosz hatalom kell, mely kézbe tud­ja kaparintani ezeket a tudo­mányos eredményeket, s már­is kész a biológiai fegyver, amelytől legalább annyian pusztulhatnak el, mint ^ egy nukleáris fegyverekkel végbe­vitt támadástól. Hogy ez fikció, agyrém, bo­rúlátó feltételezés? Koránt­sem. Nem kevesen élnek még szerte Európában abból a nemzedékből, mely az első vi­lágháború különböző frontjain a saját bőrén tapasztalhatta a biológiai fegyverek egyik első alkalmazását: a mérgesgázo­kat. Hogy később betiltották a használatukat? Igen. De a náci Németország haláltábo­raiban ismét megjelent egy mérgesgáz, a hírhedt Cyk- lon—B, aimely milliósamra oltotta ki a koncentrációs tá­borok szerencsétlen lakóinak életét. És hamarosan elkövet­kezett Korea, majd Vietnam, s a vegyi-biológiai hadviselés gyalázatos története újabb la­pokkal gyarapodott, ezúttal az USA hadseregének' jóvoltából. Különféle hírek, beszámolók pedig napirenden tartják a biológiai fegyverek ügyét mind a mai napig, s eléggé pontosan tudjuk, mi várna az emberiségre, ha bevetnék va­lamelyiket e fegyverek közül. Szurdi és Kuczka filmje — ha kissé bonyolult, sőt kusza sztori keretében is, és nem mentesen némi fölösleges rej­telmeskedéstől — alapjában véve erről a veszedelmes le­hetőségről szól. Nem derül ki (szándékosan nem derül ki), pontosan hol és mikor játszó­dik a cselekmény, csak erős utalások valószínűsítik, hogy az I. világháború vége felé já­runk. Valahol, egy eldugott völgyben, jól őrzött táborban, egy rejtélyes betegséget, s en­nek nyomán halált okozó szé­rumot kísérleteznek ki hideg­vérű orvosok, és a táborba ér­kező transzportok gyanútlan emberein próbálják ki a ha­tást. Egy bizonyos dr. Graf — Pasteur tanítványa — is bele­keveredik ebbe a titokzatos históriába, megpróbálja felde­ríteni és leleplezni a kísérle­teket, de végül is nem tudjuk meg, milyen valós eredmény­nyel, hiszen maga is belekerül a kísérleti nyúlnak szánt transzportba. De talán nem is ez a fontos. A fontos az a fi­gyelmeztetés, ami ebből a filmből szól. (Egyébként a trieszti tudományos-fantaszti­kus filmfesztiválon Hetényi Pál, dr. Graf alakítója, a leg­jobb színészi teljesítmény dí­ját nyerte el.) A kis rendőr nagy napjai Kicsit meglepő ez az új szovjet film (forgatókönyv: Vlagyimir Kuznyecov, rende­ző: Vlagyimir Fokin.) Ritkán látunk ugyanis olyan szovjet bűnügyi filmet, amelyben eny- nyire fontos helyet foglalná­nak el — nem a rendőrök, hanem a bűnözők. Szenyka, a film hőse, amo­lyan botcsinálta rendőr. Nem veszik fel a jogi egyetemre, ezért rendőrnek jelentkezik, s a kétbalkezes, félszeg fiú ha­marosan — jószerivel a vélet­len folytán — belekeveredik egy nagyon veszélyes banda felgöngyölítését célzó akcióba. S a szűz kéz szerencsét hoz: a végén Szenyka fogja el a veszedelmes banditát, Forrá- zottat. Hogy hol jelentkezik a bűn világának hangsúlyozott áb­rázolása? Ott, ahol Szenyka belekapcsolódik az üldözésbe. Megszoktuk, hogy a szocialis­ta országokban készített bűn­ügyi filmekben a bűnözők os­tobák, óvatlanok, satöbbi, sa­többi, s a rendőrök, detektí­vek okosak, ravaszak, bátrak, satöbbi, satöbbi, Kuznyecov és Fokin filmjében azonban a bűnözők egyáltalán nem gyen- geelméjűek és cseppet sem gyávák. Inkább nagyon is ve­szedelmesek, nagyon is rava­szak, erőszakosak, szívósak. Tehát a kis rendőrnek és nyo­mozó társainak alaposan meg kell küzdeni velük. (Amint az egyébként a valóságban is többnyire lenni szokott.) Akadnak persze a filmben szokványosabb megoldások is; a humorosnak szánt részek is csikorognak néha. De találko­zunk olyan remekül felépített képsorokkal is, mint Szenyka dicsőségteljes álma a bűnözők elfogásáról vagy a két robogó vonat között zajló, izgalmas és veszedelmes verekedés. Országúton Federico Fellini 1954-ben forgatott filmjének felújítása sajátos elmélkedésekre adhat­na okot a siker természetraj­záról. Ez a mind Fellini pá­lyáján, mind az olasz, sőt a nemzetközi filmművészetben mérföldkövet jelentő film ugyanis — mint a korabeli kritikák, cikkek tanúsítják — jószerivel megbukott, szülőha­zájában is, és nálunk is. Az ok ma már eléggé nyilván­való: a közönség nem volt hozzászokva ahhoz a hangvé­telhez, ahogyan Fellini elme­sélte Gelsomina, a Bolond és Zampano történetét. Mára ezek a tartózkodások, ellenke­zések bizonyára eltűntek, s úgy nézhetjük Giulietta Masi­na, Richard Basehart és An­thony Quinn mesterhármasát, hogy megértjük: ez a film az egyik legmegrázóbb híradás az emberi lélek kínzó szere- tetvágyáról. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom