Pest Megyi Hírlap, 1980. december (24. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

1980. DECEMBER 25., CSÜTÖRTÖK PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 13

Illyés Gyula’HÁROM VIDÉKI KÉP Felelősség

Fiatalok és a művelődés

Ahogy a kristályok rendbe állnak

Jött-jött nagy felelősségével a tehén gyerek-kezem-tárta kapunk elé.

Sietett befelé.

Bólintott, bólintott, már énfelém;

„Én ne tudnám, szegény háznál mit ér a t é ? !”

Hátraléptető folyam

A part-evőt, a hátraléptetőt, ezt a mohó-serényet, ezt a vadul már lábam harapó időt: moccanatlanul, karba tett kézzel nézném, már néma megvetéssel, ha nem tartanám két karomban éppen ezt a féléves leánycsecsemőt.

Szán-át, vendégségbe

Hó is volt, hold is volt, szólt és szólt csikócsengő is és jött, szállt, röpült apánk, anyánk is velünk.

S lett külön örömünk: v,

s ha földülünk?!

Károlyi Árny’■ Karácsonyéjjel

Alszik a lámpa a poszton és alszik a hó a karácsonyéjjel altató

Csak az álom van ébren

fababák kopognak a kövön kevélyen

Mire a TV-hez érnek megáll huszárral hátán a ló elérte őket az álom az álomból való

Nincs többé kemence padka

központi fűtés melegén alszik a macska

A gyertyák is elalszanak levegőben megáll a hógolyó fehér tabletták hullnak az égből mindnyájunknak jusson altató

séges pillantással. Zavarba jött ettél az őszintén igaz tekintettől. Magára sandított, vaskos, prémmel szegett irhabundájára, majd vissza a kölyök kusza, béleletlen posztókabátjára. Röpke másodpercig mintha íarkasszemet meresztettek volna epvmásra, aztán a fiú hirtelen meglódult, továbbállt. Lassan, óvatosan követte tekintetével.

A gyerek a játékbolt kirakata előtt lefékezett, újfent csak ámulatba esett, s megint nekitapadt a kirakatüvegnek. Észrevétlenül megközelítette, nesztelenül megállt mögötte, s próbálta kitalálni, most éppen melyik autót, repülőt vagy rakétát csodálja:

— Melyiket szeretnéd, ha ...? — Végig sem mondhatta, a legény megriadt. Ellenséges, gyanakvó fény lobbant fekete szemében.

— Ha én gyerek lennék — folytatta barátságosan —, én azt a rakétát választanám. Hát te?

■ fiú megrázta a fejét, visszaII nézett a kirakathoz.

1^ — De az a teherautó is nagyon jó. Azt is elfogadnám ... Meg azt a helikoptert. Persze, te tudod, lehet, hogy ...

Hirtelen elhallgatott, rájött milyen esetlen, s felnőttesen ostoba beszéd hagyta el száját. Lassan egy éve, hogy nem látta Gabit, hogy rideg felnőtté vált ismét, s talán már le sem tudna térdelni a szőnyegre, hogy tologassa a mentőautót.

— Nekem az kéne... — szólalt meg váratlanul a kisfiú, és a szomszédos üzlet műanyag tortájára mutatott. — De hát. úgysem lehet. — Kurta kabátjának zsebében kotorászott, kisvártatva aprópénzt húzott elő. — Ezért vehetnék tortát?

— Hát egy-két szeletet, igen. Akar'z venni?

A gyerek savanyúan fintorgott. A pénzt visszacsúsztatta a zsebébe. — Nem. Buszra kell. Mamáékhoz.

— Na, gyere, majd én veszek neked. Bemegyünk a cukrászdába, és ott majd kiválasztod, milyet szeretnél. — A legényke fölnézett rá, látszott rajta, nem hiszi. Várta, hogy mindjárt bekövetkezik az ugratás keserű csattanója. Ugyanakkor tétova reménykedéssel viaskodott.

Félszegen, bal kezét az asztal mögé rejtve, ügyetlenül forgatta a villát, érződött mozdulatain, legszívesebben kezébe kapná, s majszolva harapná a dobostortát. Meghatódot- tan figyelte, mint küzd a kis ember a falás ösztönös dühével, s kissé riadtan mérte végig újra meg újra ágrólszakadt öltözékét. „És aztán? Mondd csak tovább!” — bíztatta.

— Anyu elment Pali bácsival. Ideadták a pénzt, hogy utazzak mamáékhoz. Ki a faluba. De én nem szeretek a mamáéknál.

— Hanem? Mit csinálsz?

— Nem tudom. Majd hazamegyek, a kulcs ott szokott lenni a verandán. Aztán holnap, ha hazajön anyu, azt mondom majd, hogy... — Fölnézett cinkos hunyorítással: — Azt szoktam mondani, hogy a mama hazakergetett.

— És elhiszi ezt anyu?

— El hát. Mama már kétszer hazakergetett. Nem szeret sem engem, sem anyut. De anyu se nagyanyámat.

— És apukád?

A gyerek többször is vállat rándított. Nem akart, vagy nem volt mit felelnie.

— Kérsz még? Azt a puncstortát is megkóstolhatod. — A gyerek sóvár pillantást vetett a hűtőpultra.

— Lehet még? — kérdezte félénken. Ez szíven ütötte. Szemhunyás- sal, fejtólintással jelezte: hogyne. Az emberke boldogan majszolt tovább.

A hópehely mikroszkóp alatt maga a tökéletes szépség, a természet csodája. De a hópehely a földből parányi felületet képes eltakarni, pedig rejti a hó minden tulajdonságát. És mégis percek alatt elolvad, ha magányosan lebben a kertre. Milliárdnyi társával összekapaszkodva azonban már hótakarót, napsugárnak, a föld enyhe melegének ellenálló egységet képez. Egy évszak jelképévé válnak, ünnepi hangulathoz tartozók lesznek, mert összeadódik belőlük minden, ami lényegük. Valahogyan így adódik ösz- sze percnyi létünk történelemmé, saját picinyke világunk egységes kultúrává, s a világon bárhol magunkba szívott tiszta szellemi értékek így kapcsolnak össze másokkal még ismeretlenül is.

Nem tudom lesz-e még hó a házaink tetején, a kertjeinkben és az útjainkon, amikor ezek a sorok az olvasó elé kerülnek. Az is lehet: fekete lesz a karácsony, de a képlet, a szimbólum igaz marad akár Vácott, Monoron, E cseren, Dunabog- dányban, Pomázon vagy Szentendrén járunk a kultúra, a művészet, az igényes szórakozás iránt nyitott embereket keresve. Ünnephez közeledve, egyszerű hétköznap este látogattunk el néhány művelődési intézménybe, ezúttal inkább a fiatalokra figyelve. Fiatalokra a közművelődésben: népművelőkre és mű- velődökre, azokra, akik még sok évtizedig ébrentartói és továbbadói a kultúrkincsnek.

Igazi kis közösségeket

Ezt az életkor szerinti választást egy negatív álláspont is indokolta: sokan, sok helyen mondják, a fiatalok passzívak, kevés bennük az érdeklődés. Hogy így van-e, arra nehéz röviden felelni. Az viszont tény: a találomra kiválasztott helyeken nem kellett a fiatalokat sokáig keresni, bár ak érdektelenség : Vádjával ezúttal is találkoztunk. Mono* ron, a járási művelődési házban dr. Cserné Kiss Judit, módszertani előadó még panaszkodott is:

— Nekem az érthetetlen, ha a fiatalok kérésére, az ő igényeiknek megfelelően kezdünk szervezni és mégis kudarcot vallunk. A helyi szakmunkásképző közös épületben van az általános iskolával; ott minimális lehetőség sincs, hogy klubot alakítsanak. Az iskolai KlSZ-szer- vezet kérte, mi hozzuk létre a fiatal szakmunkások klubját. Nekünk ehhez szép és jól felszerelt helyisé— Tudod mit? — szökkent föl kedve, miután az előbb támadt rossz érzését legyűrte. — Csináljunk karácsonyfát!

A fiú szájában megállt a falat. Nagy, s hitetlenkedő szemeket meresztett. — Hogyan? — kérdezte.

— Hát ahogy szokták!

F

enyőfát a sarkon még árusítottak. A gyerek kiválasztott egy métereset, s vidáman cipelte. Vettek szaloncukrot, üveggömböket, gyertyákat, csillagszórókat. Mariska néni, a háztulajdonos, összecsapta a kezét, amikor bevonultak megrakodva. Késő.bb aggodalmaskodó árbázattal, sutyorogva félrehívta bérlőjét. „Ugyan, ugyan! szörnyülködött, mikor megtudta a kis vendégről, amit akart. Ettől a pillanattól kezdve jóságos, szelíd öreganyóvá vált. Fölállították a szoba közepére a fenyőfát, az öregasszony cérnát, ollót kerített, s kötözni kezdte a szaloncukrokat. A kisfiú kipirult arccal, izgatottan segédkezett.

— Elszaladok — biccentett feléjük —, egy fél óra múlva itt leszek.

Mariska néni csippentett szemével a pápaszem fölött, és buzgón magyarázta a legénykének, hogyan kell felfüggeszteni a csillagszórókat.

A játékboltból, hóna alatt dobozokkal, távozott. Betért a csemegébe is, végül már terhes szamárnak érezte magát. Mégis vidáman rótta a havas, síkos utcát, sietett haza, s már nem érezte idegenebbnek magát a többi embernél.

A gyereket és az öregasszonyt a konyhában találta. Mariska néni tojáshabot vert, s közben mesélt. Künn ereszkedni kezdett a szürkület. Rántott hús friss illata és meleg ételszag terjengett. Benyitott a szobájába; a karácsonyfa már ékesen magaslott. Elhelyezte tövébe a csomagokat; túlzott alapossággal elgünk van, ráadásul az iskolából tíz perc alatt itt lehetnek a fiatalok. Meghirdettük a klubot: szórólapokat, plakátokat készítettünk, mégis mindössze öt fiú jelentkezett, a következő alkalommal már csak hárman jöttek, végül egyetlen srác maradt. Nem adtuk fel a ’reményt, de azért ez elgondolkodtató.

— Én is fiatal vagyok, tavaly fejeztem be az egyetemet, tehát mondhatom, hogy jól ismerem ezt a korosztályt, mégsem értem. Biztosan az is baj, hogy sok köztük az ingázó és az sem szerencsés, hogy a mi művelődési házunkban egyáltalán nincs büfé. Mindenesetre sokféle ok lehet.

Az utcán kell dönteni

— A beilleszkedésem egyébként kitűnő volt. Hamar megszerettük egymást a kollégáimmal. Szolgálati lakást kaptunk a férjemmel, igaz Üllő határában egy majorban, de van egy nagyon öreg és kicsit rozoga autónk, ezzel egyelőre még meg tudjuk oldani a közlekedést. Ha sikerülne egy baráti társaságot kialakítani és a művelődési házban létre tudnék hozni néhány kis csoportot — de igazi kis közösségeket, amelyek vonzzák és meg is tudják tartani a fiatalokat, akkor lehet, hogy innen mennék nyugdíjba. Ügy érzem, egy művelődési házban sokkal hasznosabb ember lehetek, mintha valahol az irányításban dolgoznék.

Mintha csak Judit gondolatához kínálna példát Szentendrén az Ex animo zenekar, öt tagja közül hárman éppen csak túl vannak a huszadik évükön, ketten a középkor- osztályhoz tartoznak. Hetente egyszer találkoznak a megyei művelődési központ zeneszobájában, de fellépésük előtt előfordul, hogy mindennap próbálnak. Markovich Judit, az együttes vezetője zenepedagógus, Budapestről iár ki Szentendrére; Tóth István külkereskedő viszont Budapestre ingázik naponta; Gy. Molnár István grafikusművész, helybéli, ugyanúgy, mint Kígyóssy Ágnes és Kovácsné Szathmári Erika, akik óvónők.

— Az óvónők zenei továbbképzését vezettem a városban — mondta Markovich Judit. — Ebből alakult ki az együttesünk magja, s ahogy eleinte a tagok cserélődtek: jöttek a fiúk. Játszunk reneszánsz és barokk zenét, de modernet is. Két éve yagyunk együtt és már harminc fellépésünk volt. Az én élete/

igazgatott mindent, s néhány lépéssel hátrált, úgy is megszemlélte.

A fellobbanó gyertyafénynél mintha emlékek is gyulladnának. Bele- révedt az apró lángocska világába, s arra gondolt, tavaly Gabi volt kint a konyhában, izgatottan várakozva, míg ő bent bíbelődött a karácsonyfa fényeivel. Mélyen beszívta a tűlevelek fanyar-kedves illatát, s megbékélt. Sorban megérintette a gyufalánggal a csillagszórókat is, s amikor azok pattogva-sisteregve szórni kezdték a kékesfehér szikra- özönt, eloltotta a villanyt, kitárta az ajtót. Mariska néni a meglepett legénykét kézen fova vezette be. Az pedig úgy állt, s csodálkozott a látvány igézetében, hogy mellette az öregasszony szipogni kezdett. Aztán kezébe adták a csomagokat. Nem merte felbontani.

— Enyém? — kérdezte újra meg újra hitetlenkedve. — Igazán az enyém?

Mintha most ismét valami cudar, s kegyetlen tréfától félne.

T

érdeltek a szőnyegen egymással szemben. Előbb a darus autóval játszottak, ide-oda tologatták, majd a rakétát próbálták ki. A kis embernek csillogott a szeme, orcája kipirult, szenvedélyesen mászott az ágy alá, szék alá. Vacsora után ismét csak folytatták a játékot, kifáradásig.

Már eloltották a villanyt, s az ágyban feküdtek, amikor a legényke egyszercsak megszólalt:

— Alszol?

Furcsa volt, de tegezte.

— Nem, még nem ...

— Anyu azt mondta, hogy nekem is van apukám ... — Hallgatott, fülelt. — Csak valahova messzire elment ... De aztán mondta azt is, hogy soha, de soha többé nem is jön vissza. Csakhogy én soha nem hittem el...

met a zene tölti ki, de a többieknek ez csak hobby.

— Tulajdonképpen önzésből járok ide — vette át a szót Gy. Molnár István. — Minden munkámftial tartozom valakinek: vagy megrendelésre rajzolok, vagy kiállításra, de a zene csak az enyém. És tudom, hogy aíci csak egy keveset is konyít a muzsikához, annak egy darabkával több jutott a világból.

— Én izgalmasnak tartom a fellépéseket — kapcsolódott a beszélgetésbe Kovácsné. — Különösen, ha sikerünk van, mert akkor tudom, hogy adtunk valamit, hogy örömet szereztünk a hallgatóságnak.

— Ügy hiszem, nagyon fontos a közös szó — toldotta meg a véleményt Kígyóssy Ágnes. — Nekünk ez lényegében szórakozás, kikapcsolódás, és sohasem gondoltam arra, hogy művelődni jövök ide, hanem arra: barátok közé jövök muzsikálni.

— Mi is halljuk, hogy a fiatalok nem művelődnek — fogalmazta kérdés nélkül a választ Tóth István. — Az a baj, hogy rossz a sorrend: csak egyszerű kíváncsiságból nem érdemes bejönni a művelődési házba, itt nem lehet kötött forma nélkül eltölteni egy órát, ehhez nem teremtik meg a feltételeket. Azt várják, hogy a fiatal az utcán döntse el, hogy mi érdekli, aztán iratkozzon be egy szakkörbe. De ezt csak kevés tizenéves tudja megtenni, talán nem is értesül a lehetőségekről. Szerintem ez a baj.

Nem éppen új felfedezés. Akad, ahol valóság is.

Dunabogdány könyvtára két dologról is híres. Az egyikkel biztosan nem dicsekszik Horányi György a bibliotéka tiszteletdíjas gazdája: Dunabogdányban van a megye legkisebb könyvtára, mindössze 33 négyzetméter és 10 ezer kötetet őriz. A hírnév másik oka, hogy a fiatalok könyvtárának nevezik. Ennek az intézménynek a felszerelései között is megtalálhatjuk a jól ismert táblácskát'!' Csendet kérünk! Csakhogy a felirat nem olvasható, bár ott lóg a fogason. Valaki a fel felé fordította: „Végül is nem tudományos kutatást szolgáló könyvtár a mienk.”

Fórum klub nélkül

A legújabb olvasó Hegedűs Imre lakatos, visegrádi lakos. Munkatársától hallotta, hogy jót sakkozott a könyvtárba. Nem hitt a fülének. Elment és megkérdezte: hogyan kell beiratkozni, még sohasem volt könyvtári tag. Egy darabig nézte az asztal mellett sakkozó, könyvet böngésző, beszélgető fiatalokat, aztán lassan felbátorodva közéjük ült.

Dunabogdánynak 2 ezer 871 lakosa van, a könyvtárnak 464 olvasója (16 százalék, a megyei átlag 12) és 65 százalékuk fiatal. Nem iskolás korú: a 373 tanuló közül csak száztizenegy olvas rendszeresen — s ezen kellene változtatni. A könyvtárban nem működik szakkör, vagy ifjúsági klub. A fiatalok mégis.bejárnak, találkozásaiknak nincs előre meghatározott, vagy rendszeres időpontja. A törzsközönséget körülbelül húszán alkotják, ki-ki akkor állít be, amikor éppen ráér: sakkoznak, lemezeket hallgatnak, vagy diafilmet néznek és persze vitatkoznak is.

Néha azért fogadnak vendéget is: a közelmúltban Moldova György látogatott el a dunabogdányiakhoz. Az író-olvasó találkozó pénzbe is kerül, s a könyvtár nem költhet rendezvényekre. A helyi kőbánya három szocialista brigádja vállalta közösen a kiadásokat, az a három, amely tiszteletbeli tagjának fogadta Horányi Györgyöt és elvárják tőle, hogy hetente el is látogasson a bányába. Aztán a kalapácsos, csá- kányos emberek visszaadják a látogatást. Későig jöhetnek, mert a dunabogdányi könyvtár este 8-ig tart nyitva (ez is ritkaság a megyében), s a bányászok itt mindig találkozhatnak falubeli ismerőssel.

A kölcsönzési idő lejárta után haza indulnak a fiatalok, kinek a táskájában, kinek a kezében ott lapul a kikölcsönzött kötet. Nem különlegesek ők, olyanok, mint a többi hasonló korúak. Hangos viccelődésük betölti az utcát, néhány percre megállnak egy aprócska kirakat előtt, talán ajándékot választanak az ezüstszálra fűzött színes üveggömbök alatt. Aztán tovább indulnak, lábuk alatt ropog a friss hó, s az utcai lámpák fénye előtt csillogva libegnek a hókristályok.

Kriszt György