Pest Megyi Hírlap, 1980. június (24. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-19 / 142. szám
4 MsWgp 1980. JÚNIUS 19., CSÜTÖRTÖK A teljesség ösztönös látása GONDOLATOK KÉT KIÁLLÍTÁS MEGTEKINTÉSE UTÁN Nem szokatlan, hogy múzeumainkban, művelődési házainkban az úgynevezett autonóm művészet, tehát a festészet, szobrászat, grafika mellett helyet kapnak az alkalmazott művészetek is. Ez pedig nagyonis jól van így: meg kell végre tanulnunk, hogy a látáskultúra, a gondoskodásmód változtatásában ugyanolyan szerepe van — ha nem, nagyobb — a bútorkiállításnak, mint a táblakép-bemutatónak, a nép tárgyformáló készségét szemléltető tárlatoknak, mint a grafika vagy a magyar kisplasztika fejlődését bemutatóknak. A mai alkalmazott művészet, formatervezett tárgyak jelenléte azért fontos, mert a mindennapi élet igényeihez és a művészeti neveléshez egyaránt kapcsolódnak, így bemutatásuk valóban közművelődési jelentőségű, generációk szemléletét formáló vállalkozás. Példa a formatervezőknek A népi tárgyformáló művészet értékeinek közkinccsé tétele ugyan látszólag nem mai, a társadalomra széles körben jellemző igényeket elégít ki — de ez valóban csak látszólag van így. A népi tárgyformálás célszerűsége, az eszköz funkciójának és díszítésének egysége ugyanis a mai iparművészet számára is példa: hiányzik belőle minden fölösleges, tehát külsőleges forma, disz, de megvan benne mindaz, ami a tárgyat a szükségletnek tökéletesen megfelelővé — tehát széppé teszi. Ugyanígy fontos azoknak a műveknek a megőrzése, rendszeres bemutatása is, amelyek ugyan már nem anonim alkotások, hanem névhez, évszámhoz köthetők, amelyek már nem használati tárgyon alkalmazzák a díszt, a motívumot, hanem az elkészült munka egyszerűségével, őszinteségével az elmúlt évszázadok névtelen mestereinek remekeihez hasonlíthatók. Vagyis: nem szabad elfeledkeznünk az itt és most élő népi faragók — ha tetszik: szobrászok —, naiv festők művészetéről sem. Ök azok, akik koroktól, stílusoktól majdnem — természetesen nem teljesen — függetlenül azt és úgy fogai- ; mázzák meg, amit és ahogyan látnak, naivan és gyakorlatla- lanul, a teljes kép visszaadására törekedve és mégis töredékesen, tehát nagyon is emberi módon. Természet és teremtett környezet Miért mondom el mindezt? — kérdezik. Hiszen a naiv művészetnek állandó kiállítása van a Nemzeti Galériában. A Néprajzi Múzeumban a népművészet remekeivel találkozhat a látogató, s nem hiányoznak a kerámiák, a textíliák, a fa- és a szarufaragások a művelődési házak időszaki kiállításairól sem! Két kiállítás késztetett a fentiek megfogalmazására, két olyan bemutató, amely újszerű módon reprezentálja a népművészet és az abból sarjadó népi szobrászat értékeit. S éppen ez az újszerűség a figyelmeztető: ne elégedjünk meg a kerámiák, szőttesek bemutatásával — jelezzük a kezdetet, s jelezzük a lehetséges folytatást, a megtermékenyítő hatást is. Ami a kezdetet, a kiindulópontot illeti, ennek szemléltetésére a Néprajzi Múzeum legutóbbi kiállítása, a Virágtárlat és parasztbútorok című bemutató jelentett igen jó példát. Egymás mellé kerültek itt a nagykovácsi Rozmaring Tsz virágkompozíciói és a XVIII—XIX. századi parasztbútorok; az egyik oldalon a parasztkultúrában jelenlevő rózsa, szegfű, tulipán, búzavirág, a másikon a festett tékák, szuszékok, padok, asztalok, ágyak, székek. Olyan harmónia alakult ki itt, amely a természet és a teremtett emberi környezet tökéletes kapcsolatát is újrateremti. Alkotás és alkotó bemutatója Nem hiányzik a harmónia a másik említett kiállításról, az aszódi Petőfi Múzeum bemutatójáról sem. Csakhogy itt nem a kiindulópontot jelentő természet és a népművészet, hanem a népi szobrászat és a mai művészet — jelesül: fotóművészet — kapcsolatáról kaphatunk képet. Reitmayer József szentgyörgypusztai fafaragó és Kresz Albert gödöllői fotóművész közös tárlatától van szó. Körtefából, juharból faragott, az egykori falu teljes körképét, különböző paraszti munkáit bemutató figurákról — és az alkotás folyamatát, szépségét méltó módon tükröző fényképfelvételekről. A kaszálótól a mosó nőig, a kakastollas csendőröktől, a szüretelőkig, a valamikori közösség minden szimpatikus és ellenérzésre késztető képviselője megelevenedik a véső, faragókés nyomán; s a parányi műhelyében dolgozó népi faragó minden gondja és öröme a nézőévé is válik az arcot, kezet, szerszámokat, alakuló műveket mutató fotóknak köszönhetően. A másik kiállítás a kezdetet, ez a lehetséges befejezést, a mai társadalom számára is érvényes tanulságokat érzékelteti — s mindkettő azt bizonyítja, hogy igenis, a kiállításoknak, a vizuális nevelőmunkánál is törekednünk kell az új módszerekre, hogy világossá váljon: annyi a miénk a világból, amennyit belőle megismerni, megszeretni és feldolgozni képesek vagyujk. P. Szabó Ernő A Ferenczyekre emlékeztek Születésük 90. évfordulója alkalmából tegnap megkoszorúzták Ferenczy Noémi és Fe- renczy Béni sírját a Mező Imre úti temető művészparcellájában. A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja nevében Ruttkay Ferenc ügyvezető titkár és Borbély Károly igazgatóhelyettes, Szentendre város Tanácsa képviseletében Bertalan Ferenc, a vb titkára, a szentendrei Ferenczy Múzeum részéről Bihari József igazgató, Mucsi András és Várhelyi Vanda művészettörténészek helyeztek el koszorút. Ferenczy Noémi sírjánál Solti Gizella, Munkácsy-díjas textil- művész emlékezett a művészként és pedagógusként egyaránt kiváló emberre, Ferenczy Béni síremlékénél Vigh Tamás Kossuth-díjas szobrászművész méltatta a nagy magyar alkotó munkásságát. Részlet a Virágtárlat és parasztbútorok című kiállításról (V em tudok szabadulni a galgamácsai élmények hatásától. Kavarognak bennem a gondolatok, ha visszaemlékezem a Galga menti napok záróünnepségére. Látom a népviseletbe öltözött íiatalok kipirult arcát, csillogó szemét, amint friss lábakkal perdülnek táncra. Hallom az asszonycsoportok énekét, akik lelkűk mélyén őrizték dalaikat. Mindez olyan gondolatokat indított bennem, melyek talán túlmutatnak magán a rangos ünnepen. A szokásokat és a népi játékokat, melyeket a fiatalok és az idősebbek Gal- gamácsán bemutattak, nem olyan régen még élte a falvak népe. A múlt ilyen felidézését igénylik az emberek, hiszen az eltelt 35 év megváltoztatta a falusiak életkörülményeit — szüléink, nagyszüleink ilyen ünnepségeken felidézett emléke szorgalomra, jó munkára, felelősségérzetre kötelez. A citerások szép játéka visszarepített 12 éves koromba. Mihály bátyám akkor már legénynek számított. Citerája volt, és szombaton, vasárnap esténként — mikor, melyik ház ablaka alatt gyülekeztünk tóparti fiúk, lányok — táncolni tanítottuk egymást, bátyám citera- zenéjére. Eszembe jutott az én apai nagynéném. aki rengeteg boszorkányos mesét ismert, históriákat, jóslásokat mondott, fejében raktározta történeteit. melyekből nem felejtett soha egy mondatot sem. Ám mert egyetlen sort le nem frt, krónika sem jegyezhette fel nevét. Amikor megkaptam a meghívót a Galga menti találkozóra, meglepődtem. Az állt benne, hpgy Dudás Juli és Marton Pálné könyveiket dedikálják. Meglepődtem, mert évek óta hiába keresem már megjelent írásaimat, sem könyvesboltokban, sem könyvkiadókban nem találtam belőlük egyetlen példányt sem. Kérdeztem is Asztalos Istvánt, az aszódi Petőfi Múzeum igazgatóját (aki kocsival jött értem, ezúton is köszönöm figyelmességét), hogyan sikerült könyveket szereznie? Mosolygott. — Lesz munkája, Bözsi néninek, igaz, nagy utánjárással, de kiderítettem, hol őrzik tartalék könyveit. 1-1 osszúkás asztal mellett ültünk le Julival a múzeum udvarán, ö a festményei reprodukcióiból összeállított füzetet dedikálta, meg tavaly megjelent könyvét. Én nagy meglepetéssel láttam a körben sorakozó emberek kezében legutóbb megjelent kötetemet, A faluban szól a nóta címűt. Az asztal előtt középkorú asszony, mellette két kisgyerek. Elém tette a könyvet, az elsőt ezen az emlékezetes délelőttön: — Tudja, a két kisunokámnak vettem, Zolinak és Mártikénak. Ha majd megnőnek és olvassák, legalább legyen elképzelésük, hogyan éltek nagyszüleik. Magam is nagymama vagyok, így hát azt írtam az első oldalra: A kedves nagymama ajándéka szerető unokáinak. Emlékül jegyezte Bözsi néni. Ezután sorba rakták elém a könyvet a türelmesen várakozók, voltak, akik nevüket is bemondták. Az asztal mellett egy magas, középkorú férfi állt: — Nem ismer meg, Bözsi néni? Két évvel ezelőtt voltunk a csepeli fúvós- zenekarral Versegen. A gyárigazgató vagyok. Arról faggattam Bözsi nénit, mi adta a gondolatot, hogy írjon. Akkor azt válaszolta: szeretem az embereket. Máig is ezt vallja? — Igen — feleltem —, különben nem volna hozzá erőm. A gyárigazgató helyére mások kerültek, nem fogyott a sor. Mellettem Juli is dolgozott nagyon. A filmesek is szorongatták, mondana néhány szót nekik. jegyszer csak Fér csík Mihályt láttam, a járási művelődésügyi osztály egyik munkatársát, jött az asztalunk felé, nagy könyvhalmazzal: — No, Bözsi néni, újabb munkát hozok. — Az ilyen munkának szívemből örülök — és írtam tovább az elébem tett könyvekbe a nevemet. Egy asszony elmondta: két éjszakája is ráment, míg elolvasta, de mindenki azt mondta a faluban; így volt igaz. Egy idő után letettem a kezemből a tollat: — Bár tudom, mindannyian sietnek, mondanék valamit. Szeretném, ha nemcsak a szemükkel olvasnának, és nemcsak a cselekményt, hanem a sorok mögé is figyeljenek. Azt nézzék, mit' szerettem volna megmutatni Péter gazda portáján, az Ács család hétköznapjaiban. Szeretném, ha a fiatalok megértenék a két Ács testvér hányódásait, a falusiak akkori létbizonytalanságát, szeretném, ha értenék a szándékomat, amiért ez a könyv megszületett és ilyennek született. Ha elolvassák a könyvet, és nem mindenben értenek velem egyet, kérem, írják meg. Nekem nagyon fontos az olvasók véleménye, hiszen nekik írok. A hogy láttam a könyveimet hozó em™ bereket, nagy megnyugvás volt bennem. Feledtem a sok tüskét, amiket írásaimért, szavaimért kaptam. Én hiszek az emberben. Elveszett ember nincs, ha utat és módot találunk hozzá, leikéhez. , A Galga menti találkozó nekem nemcsak szórakozást, kikapcsolódást hozott, hanem erőt és hitet a további munlzoh » MARTON* PÁLNÉ Verseg HETI FILMJEGYZET Világvége közös ágyunkban Giancarlo Giannini, a Világvége közös ágyunkban című olasz film főszereplője A marxista komédia kis tanítónője — ezzel a jelzővel illette egyik kritikusa az olasz rendezőnőt, Lina Wertmüllert. Gunyoros meghatározás, de többé-kevésbé illik a rendezőnőre, akit nálunk nem ismernek, mert a Világvége közös ágyunkban az első filmje, amit mozijaink vetítenek. Lina Wertrhüller filmes életrajza Fellini közelében indult: ő volt a rendező asszisztense 19S3-ban a 8 és fél-nek, s még ugyanabban az évben forgatta első önálló filmjét. Művei forgatókönyveit is maga írja, szívesen készít kicsit szürrealista, kicsit marxista komédiákat, de ír színdarabokat is. Érdekes, színes egyéniség, s az hírlik róla, hogy a tengeren túl népszerűbb, mint hazájában. Most bemutatott filmje, a Világvége közös ágyunkban, mindeme tulajdonságaiból elég keveset árul eL Ez a film sokkal inkább abba a vonulatba tartozik, amelyet — nem kis mértékben a magyar rendezőnő, Mészáros Márta munkássága nyomán is — úgy nevezhetnénk: egy női rendező nemzetközileg jól eladható véleménye arról, miért nem. érti meg a férfi a nőt és viszont. Ebben a filmben egy „vegyes” házaspár példázza ezt a mára elég sablonossá vált tételt. A nő amerikai, egészen pontosan: San Franciscóból való, riporter; a férfi pedig olasz, aki valamiféle balos kommunista politikusnak tűnik. (A meghatározás azért pontatlan, mert a film sem írja le pontosabban Paolót, a férjet). Lizzy, az asszony egy dél-olasz falu ünnepi körmenete közben jön össze Paoló- val: a férfi menti ki a felháborodott tömeg kezéből Liz- zyt, aki feminista rohamában meg akart védelmezni egy falusi lányt az őt kissé kézzel fogható módon nevelő vőlegényétől vagy férjétől. Ez az eset már fel is rajzolja a két főszereplő profilját: Lizzy szertelen, kapkodó, szétszórt, eruptív, okos, felületes, enyhén neuraszténiás és gyönyörű, valamint alighanem örök kielégíthetetlenségben szenved, és mindenek fölött: feminista, a férfigyűlölésig, bár férfiak nélkül nem élet az élete. Paolo pedig az örök tudálékos, az elméletieskedő, az ckostóni, aki szerint a nőnek a konyhában, a gyerekszobában és az ágyban a helye, mert ez a természet rendje és mert eleve alacsonyabb szellemi, pszichológiai és morális szinten állnak. Nem kell túl nagy ész annak felismeréséhez, hogy ez a két figura — melyet egyébként a valóban nagyon szép Candice Bergen és a Wertmüller-filmek állandó férfi főszereplője, Giancarlo Giannini játszik — az összefoglaló szóval feministának nevezett filmek állandó alakja, és konfliktusaik is éppígy szinte állandóak. (Gondoljunk csak Mészáros Márta utóbbi három filmjének ste- reotíp hőseire és konfliktusaira; egyik szinte behelyettesíthető a másikkal). Wertmüller — néhol igen elnyújtottan, az unalomig lassú tempóban — azt meséli el végül is, hogyan szeret egymásba ez a két merőben ellentétes ember, és hogyan hidegülnek el aztán egymástól, mivel egyikük sem tud lemondani saját hivatásáról, bolondériáiról, passzióiról. Mindamellett nem csupán egy házasság felbomlásának erősen banális története akar ez lenni, hanem a modern társadalom általános férfi—nő válságának a rajza is, sőt, még közelebbről, a nyugati értelmiségi körök családi kapcsolatainak, férfi—nő viszonyának a rajza is. Csakhogy ez a rajz meglehetősen kusza, zavaros. Túl sok benne a fölöslegesen meghúzott vonal, túl sok a banalitás — sőt: a melodráma. A film utolsó harmada jószerivel azzal telik el, hogy hőseink nagy veszekedések közepette hol kirohannak a szűnni nem akaró esőbe, hol meg vissza, hol megszárítkoznak, hol meg bőrig áznak, s eközben úgy ontják magukból a közhely-tirádákat, mint ahogyan az eső zúdul alá az égből. Hogy aztán ebből az özön- vizes fináléból azt olvassa-e ki a néző, ami a rendezőnő feltehető célja volt — hogy tudniillik a házastársi közös ágyakban a házasság, a férfi— nő kavesolatok világvége készülődik, vagy már itt is van —, vagy ezt az egészet kissé értetlenül és fáradtan elutasítja, mert unja a moralizá- lást és az érzelgősséget, azt nehéz lenne megmondani. Én mindenesetre az utóbbi variációt tartom valószínűnek... Az egyik énekel, a másik nem Még egy női rendező filmje; ezúttal a régi-régi és nagyszerű Cleo 5-től 7-ig-ből jól ism'ert Agnes Varda alkotása. Valamivel kevésbé feminin, mint a Wertmüller-film, és valamivel érzelgősebb, mint az. A történet két francia lányról szól. Az egyikük énekel — ez Pauline, azaz Pomme, aki nyugodt és unalmas polgári környezetből úgy tör ki, hogy popénekes lesz és egy vándor truppal járja az országot, mígnem megismerkedik a nagy ő-vel, az iráni Darius- szal, elmegy vele Iránba, gyereket szül neki, aztán mép^s otthagyja, a kicsivel együtt, de otthon, Franciaországban is szül egy gyereket Dariustól, hogy neki is legyen egy „saját” gyereke. A másik lány, Suzanne, lány anya; két gyereke lesz egy egzaltált, később öngyilkosságot elkövető fényképésztől. Suzanne megáll a maga lábán, végül is felneveli a gyerekeit, tanácsadó szolgálatot szervez a nőknek, és, ha későn is, megtalálja ismét a szerelmet egy gyerekorvos mellett. Bár Agnes Varda szándéka aligha ez volt, a néző mégis azzal az érzéssel jön ki a moziból: „Haj-haj, mit kell szegény nőknek szenvedni, mert nőknek születtek!” Az ilyesfajta fal védőbölcsességek azonban semmire sem jók, semmit meg nem oldanak — legfeljebb a könnyzacskókat irritálják. Takács István A faluban szól a nóta
