Pest Megyi Hírlap, 1977. december (21. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

map m Jékely Zoltán: Párnahéj az út porában----------------------------- alkonyati | G yakran sétáltam | órákban a bu­--------------------------------dal var déli olda lán — azzal a nem evilágból való szépséggel, akinek lovagjává, sőt, önkéntes rabszolgájává szegőd­tem — alkalmasint azért, hogy sem­mi evilági hatalmasságnak el ne kö­telezhessem magam. Az ostrom­hagyta romok, düledékek, beszakadt pincék (egy-egy sírdomb, fakereszt­jén átlőtt sisak, zörgő koszorú) min­dig kínáltak annyi látnivalót és be­szédtémát, amennyivel kitölthettük a köztünk táguló szakadékot, hi­deg űrt... A Donáti ucca legromosabb tel­kén egy emberpár, talán még az első tavaszi nap óta, amikor az ir­tózatos fegyverlárma elcsöndesedett, ősi fészekrakó mozdulatokkal épít­kezett; munkájukat az alkonyati órákban is állhatatosan folytatták. Mitagadás, csodálatomba némi irigység is vegyült! Milyen messzire estem a birtoklás és szerzés kény­szerétől — és örömeitől! Alig értünk a rozsdás rácskeríté­sig, az utcalámpa fényében meg­pillantottam valamit. Ügy hevert a járdán elárvultán és rejtélyesen, mint minden gazdátlan tárgy, régi és új gazdája közt, némán, valami­féle senkiföldjén... Egy varrottas párnahéj volt. A régi, tükrösnek ne­vezett mintát rögtön felfedeztem rajta: a kalotaszegi varrottasoknak világgá szóródott családjából való, fehér lenvászon, sűrű, fekete „írás”. Rögtön hajoltam volna érte, hogy felkapjam s a keblemre szorítsam — ha úrnőm, cipője orrának pöccin­tésével meg nem előz, mintegy ta­pintatosan jelezve, hogy e gyanús holmit kézzel érinteni nemcsak illetlen, hanem utálatos is. S ahogy a párnahéj, ott a fűcsomós járdán, e mozdulattól félig fonákjá­ra fordult, fekete foltok, friss kát­ránypacák tűntek a szemünkbe; ha hozzányúltam volna, megszégyenül­te» törölhetném most a kezemről fűvel, falevéllel, zsebkendővel a szörnyű maszatot Ki gyalázhatta meg ezt a remek­művet? — álltam fölötte borzongva, tanácstalanul. Vásott gyermekek durva csínytevése? Vagy — és a feltevés borzongatott meg csak iga­zán — a naponta kihantolt ostrom­halottak valamelyikének rögtönzött fejealja? Szemfedele? Abban, hogy felvegyem, főként az a gondolat akadályozott, hogy a parancsoló szépség rámsüti az al­kalmi tolvaj lás bélyegét. És ott­hagytam a szurtos kis varrottas i, szemlesütve, mások prédájául; akik majd csakugyan belerúgnak, meg­tapossák vagy játékos kutyáikkal széttépetik... Kínos, egymástól távolodó páros­ban lépkedtünk tovább beomlott lépcsőkön, gödrös utcákon, a Ha­lászbástya felé. Mind hátrább, hát­rább maradoztam. Az írásos párna mágnesezett, valósággal szólongatott magához, visszafelé előbbi lépteim nyomán. Szülőföldemet tagadtam volna meg?... leírható-e, csak | Elmondható-e, , törtrésze is ------------------------­- annak, ami szót­lanságom mélyén sóhajtozott, fel- feljajdult, vagy orgonazengést meg­haladó hangerővel kavargott ben­nem? Eg y örökké hűvös — nyáron le­függönyözött, télen fűtetlen — eme­leti szoba Kolozsvárt, telisdeteli varrottasokkal. Közéjük csak ven­dég kukkanthat be néha-néha, de karácsonykor mi, gyermekek is. A mosolyog rám és a világra, szeme picinykét összeszűkül ilyenkor, a ráncok egymás hegyire-hátára lép­nek, s huncutság olvasható ki Or­solyából. — Bizony, öcsém, még vagy két esztendő! Én azzal biztatom, hogy megér vagy tizenkettőt, különben is, tőle tudom, hogy negyvenesztendősen lemondtak róla Moszkvában az or­vosok, élet-halál között lebegett, elbúcsúzott már az élettől, nem várt tőle semmit. És lám, milyen gyö­nyörű öregkorral áldotta meg jó­sora. Ott van minden értekezletem nem maradna el egyetlen tanácsko­zásról sem, részit vesz a Pest me­gyei pártbizottság ülésein a testü­let választott tagjaként, elnököl, mint a MEDOSZ elnökéhez illik, megnyit és berekeszt, beszédet mond egyre halkuió, elerőtlenedő sza­vaival, egyre dorozsmásabb már a hangja, reszel, köszörül. Kell is ám az erősítő, mint tavasszal, nyá­ron, vagy ősszel a nagy sportpályá­kon, amikor örömmel nézi a fia­talok vetélkedését sportban, tudás­ban, erőben, ilyenkor persze inti és óvja a fiatalságot, bölcs taná­csokat ad, s élvezi azt a feléje áramló, szívből jövő szeretetet, amely egyedül az övé. Képernyőre került 1976 őszén Pista bácsi. 92 évesnek titulálta a rádió- és tv-újság, így hangzott el a konferálás is, azután jött a bo­csánatkérés, ország-világ előtt. De hát reméljük, hogy Pista bátyánk megéli még, ami a 92 évig hátra­van, bizonyosan megéli! E gyébként ehhez a tv-portréhoz tartozik egy személyes élmé­nyem is, ugyanis utána kap­tam levelet édesapámtól, akit előtte kapacitáltam már arra, ír­juk meg mi ketten az 6 életét, a 19-es élményeit, hiszen tiszta búza az, lehetne benne sokáig szemez­getni. De ő csak szabódott, vonako­dott. egészen addig, míg meg nem nézte Pista bácsit a televízióban. Tiszteli az öreg harcost a távolból, nagyon, s én eltettem levelét, de most feltörve a titkát, közreadom. Ezt írta apám: „Tudatom veled, kisfiam, hogy gondolkoztam az adás után, igen, most már itt volna az ideje, hogy én is elmondjam ne­ked életem eseményeit, úgy, ahogy voltak. Mert én is sok mindent tu­dok ám, s itt van az ideje, hogy leírd azokat”. Ezzel a hírrel Pista bácsihoz fu­tottam. Látta a szememből sütő örömet, mert ezzel fogadott: — Na, mi jót hoztál, öcskös? És már vette is elő a cigarettát, hogy ne az enyémet szívjam, s mi­közben gyúrta-dagasztotta suta jobb kezét, várta az öröm okát. — Tegnap frt édesapám — lel- , kendeztem el örömömet, s mond-; tam, ami a levélben volt. S hoz- zátettem, most már hamarosan me- ; gyek Szegedre, hogy kifaggassam édesapámat a voltakról. — Kevés embernek van olyan édesapja, mint neked, öcskös — nézett rám szemüvege mögül —, mindent firtass ám ki tőle, a mi íróink amúgy is oly mostohán bán­nak 1919-cel! — Ügy lesz, Pista bátyám. — És üdvözlöm, feltétlenül mondd meg neki. Hány éves is édesapád? — 76 lesz a nyáron. — Gyerek még hozzám — mo­solyodéit el az öreg —, de azért ne várj sokáig, öcskös, menj csak haza, ülj vele le, s aztán tudj ki mindent... Ez az idő a legalkal­masabb az emlékezésre. Ilyenkor az ember tisztán emlékszik vissza múltjára, gyerekségére, ifjúságára, örömeire, álmaira ... S ettől kezdve akárhányszor is kopogtattam be Pista bácsihoz, a készülő könyvekről beszélgettünk. Hol tart ő, hol én. S amikor meg­említettem, hogy a korabeli hadi­tudósítások, napiparancsok csak így emlegetik a 6. hadosztályt, hogy „a mindig kiváló délvidékiek”, akkor Pista bácsinak is felragyogott a szeme. Hát még amikor kiderí­tettük, az emlékek szemezgetése közben, hogy apámék váltották föl az éppen tartalékba visszavonuló 23-asokat Salgótarjánnál, Pista bá­csi megjegyezte: „Lehet, hogy in­tegettünk egymásnak.. Várom az új könyvem megjelené­sét, hogyne várnám, hogy minél hamarabb hazaküldhessem apám­nak, s minél előbb letehessem Pis­ta bácsi asztalára. Mindig kicse­réljük könyveinket, ő apró, gyöngy­betűivel írja a. dedikációit, soha nem felejti el odaírni: „munkatár­samnak”, s ettől nekem mindig megmelegszik a szívem. Meg ne haragudjon az olvasó, hogy beleszőttem apám sorsát is Pista bácsi történetébe, de ki nem hagyhattam belőle. Mert lám, Hu- nya István igazsága apám igazsága is, ők ama kevesek közé tartoznak, akik megértek ügyük diadalát. Az ügyét, amelyre életüket tették, a forradalom győzelmét, amelyért harcoltak, A-et irta Pista bácsi ajánláskép­pen az Emelt fővel című köny- i vébe: „Hosszú életű tam e sza kaszát azoknak ajánlom, akik már feledik, vagy még nem isme­rik a múltat”. Mert a múltat ismer­ni kell és sosem elfelejteni. Hogy felragyogjon vele Hunya István és sok-sok harcostársa tündöklő igaz­sága! varrottassal leterített asztalkáéi fe- nyőtobozos, papírfüzéres, angyalké­pes íenyőíácska illatozik; a falon indás-virágos mintájú függönyök, futók, piros, kék, fekete vagy arany­ban játszó színekben; a szekrények tetején, a pohárszéken virágos-ma­daras, hajdani mesterük nevét őrző Győri-kancsók, a varrottatok cse- reptestvérei. Aki a földig érő füg­gönyszárnyak / közt kikandikál: a szürke utcára lát, hulló vakolatű templomra és kollégiumra, vagy a hó szennyes-fehér buckáira, végig a lombtalan hársfák során... De oda­bent egy május kellős közepén pom­pázó virágoskert változatos színei! Milyen szegényes, félszeg jószág a karácsonyfa, e napkeleti tarkaságé mesebirodalomban!... Aztán egy januári napon ismét megnyílik a rejtelmes-szép múzeum-szoba: nagyanyám ott fekszik, fekete írásos párnák között, arca fakósárga, mint egy régi Győri-kancsó oldala. A ha­lott őrzi még egy-két napig gyűj­tötte holmiját, sőt, mintha a párnák, melyek közt süppedezve fekszik, a jól záró függönyök, katonásan sora­kozó korsók is hálás ragaszkodással vigyázkodnának személye körül... De egy délelőtt mégis eltűnik, mint­ha kilopták volna onnan. A szobá­ban felfordulás, majd rendezkedés, rokonok és szolgálók jövés-menése. A varrottasok — komódok és ládák rejtett értékei — négy halomban a szoba négy sarkában: a szétosztott örökség. Az egyik halom, anyám jussa, a mienk. A falu tündérvilága így vonul be a mi Lakásunkba is, éoredéskor ezekre nyílik a szemem. Beköltöznek álmaimba is! Izzó tu­lipánok, világoskék madarak, feke­te folyondárok közt imbolyog, tiblá- bol, vergődik a kamaszodó lélek. Údvarunkat, lakásunkat egy-egy nagyvásárnapon szironyos ködmönű, nagy bajuszú, szikár férfiak és sö­tétkék bujkás, berakott szoknyás, ráncos csizmájú asszonyok lepik el. Onnan jönnek a varrottasok biro­dalmából, ahol tűzvilágnál, hosszú téli estéken, ezek a pamutvirágok teremnek, s mikor elmennek, a padlón csizmapatkónyomok, szívem­ben nyugtalan vágy marad: a ha- vasalji falucskába eljutni, ahová ke­resztanyám lilabetűs levelei annyi kecsegtetéssel hívogatnak!... eljutok oda. Re­| És egy nyáron | pedezett falú, szuvas-gerendás, zsindelyfedeles papilak, nagybá­tyám, nagynéném otthona. Az ab­lakkereten, a veranda deszkafalán, a tornácoszlopokon kék alapozású kifakult olajfestés, virágoki és ma­darak kacskaríngós vonulata: mű­vészlelkű, tragikus sorsú Miháltz Ákos, papelőd kezenyoma... A ház mögött méhszín, erdőnyi gyümöl­csös; az udvar végén csűr, istálló, azon túl a szérűskert, s azon is túl: a cinterem — közepében a vitorlás­hajó formájú templom. Bent a papilakban varrottas var- rottason. Ezek a gyermektelen há­zaspár gyermekei. Az egyik szoba valóságos műhely; esős napokon, vagy késő ősztől kora tavaszig leánykák, menyecskék, asszonyok sereglenek össze a mestergerendáról lógó petróleumlámpás alatt: dalol- gatva, huncut vagy hátborzongató „igaz” történeteket mesélve öltöge- tik a piros, fekete s kék pamutszá­lakat, jóformán oda se nézve, min­dentudó ujjaikra bízva a legakku- rátusabb kis mozdulatot is. Megbarátkozom velük; úrfinak szólítanak, be-becsalogatnak, in­cselkednek, dévajkodnalc velem, s rámfogják, azért vagyok szomorú, mert a városban hagytam a szere­tőmet. Bezzeg a templomban lesü­tött szemmel imádkoznak, vagy a szószékről mennydörgő igehirdető­re mered a tekintetük! Pártájuk gyöngyein, üveglemezkéin csillog- villog a betűnő napsugár, ök ma­guk is virágok, de húsból, vérből valók — az úrasztalán ékeskedő százesztendős terítő tulipánjai és indái, a szószék kifaragott kő arany­rózsái s a rpennyezetkazetták lilio­mai között!... És odalent a faluban, a házak „bütüjén”, vagy a kapubál­ványokon is virágok, madarak, égi­testek sokat jelentő változatai — akárcsak a cinterem némán is be­szélő kópjafarengetegén. És egy na­pon végigbámulok, háztól az örök hajlékig egy temetést. A már le- ! szegzett koporsóból pompás fekete- 1 mintás terítő omlik alá kétfelől: i gazdag parasztmatróna kelengyéje a ■ másvilágra... Betlehem Wilrtz Adóm illusztrációja József Attila verséhez, a Gyöngy a csillag címmel a Móra Ferenc Könyvkiadónál megjelent kötetben Nánási Zsolt: Karácsony, 1977 Felhajtott gallérú hópelyhek Karácsonyfa-árusok dala száll Fűtött szobáinkban honol az ünnep A ma este Karácsony Fenyőfát díszít a családsereg Valahol anyukák szidják még gyerekeiket mert összetörtek egy üveggömböt és a csokoládédíszeket sem szabad idejekorán megenni ám a kibomlott szaloncukorpapírok huncutul integetnek a gyerekszájaknak. Most hadat üzenünk a békétlenségnek a háborúsgilisztáknak a fegyvergyárosok halálthozó gazdaságának a plexisisakos-gumibotok fenyegetéseinek az ember-géprablóknak a felfuvalkodott képűeknek és gyertyát gyújt a melegség Ma karácsony van fűtött szobáinkban honol az ünnep. Radóczy Mária rajza Most, ez a párnahéj. az ucca porában, a szurok­maszattal meggyalázva: mégha másvilági kelengyéje volt is valaki­nek, joggal követel tőlem megbecsü­lést ... Tudom, hogy a budai vár­ban sokan, nagyon sokan hagyták ott házukat, fekhelyüket, párnáju­kat mostanában, s azt is, hogy ta­lált kincsben nemigen lehet áldás, mégha egy szurkos kalotaszegi var­rottas is az. De hátha nem a vé­letlen küldte utamba? Hátha méltó kiválasztottja vagyok? Még egy-két lépés, a sarkon túlról már látni fo­gom, ott kell lennie még, a fűcso­mó árnyékában, ahol hagytam! Majd felkapom, zsebkendőbe gön­gyölöm, és ha megrovást fedezek fel úrnőm tekintetében, mentségül mindezt elmondom neki... Meg fogja érteni! Éppen akkor fordult hátra, s a homályban is el tudtam képzelni furcsálló, rosszalló vonásait. Nem kiálthattam, bántó lett volna ebben a lopakodó csendben. Csak Intet­tem, integettem, hogy várjon, egy pilanatról van szó, s hogy megérté­sére számítok. Mintha fejét csóvál­ta volna, megfordult és sietve indult felfelé, tovább. Én pedig rohanni kezdtem a párnám felé. gránitkockás jár­I A hepehupás, I dán> a fűcsomó ------------------------ mellett tenyér­nyi kátrányfolt, semmi egyéb. A rácskerítésen belül kóbor kutya rág­csált valami csontot, hallatszott a kegyetlen, csikorgó ropogás. És ek­kor lent, a Vízivárosban megszólalt egy harang. Minden kondulására két szívdobbanásom felelt. Szeme­met behunytam: a valkai templom harangja szólt l {

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom