Pest Megyi Hírlap, 1975. február (19. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-16 / 40. szám
/ 8 %m<w 1975. FEBRUAR 16.. VASÄRNAP-AtLU p,d megyében ALSÓNÉMEDI TANÁRFESTŐJE Kiss Ernő szolgálata Alsónémediről ritkán beszélünk. Még falu, de majdnem ‘város, egyúttal Budapest meghosszabbodása. Még ma is ünnepnaponként házak előtt ülnek az öregek régi szokás szerint és sorban sétálnak a lányok fiatalságukat terítve az aíkácfás környezetre. A községet átszelő szegedi országútau- tók robajától zajos, de másutt tömör a csönd; kazlak tömődnek a hosszú házakhoz, s a befejezetlen Duna—Tisza-csa- toma partján az öntözés színrózsái láthatók. Itt él Kiss Ernő, ezt a vidéket festi és így, ahogy a szó felsorolta a látványt. Rajztanár és festő. Kimondva ez könnyű, de a kettős ügyelet nagy odaadást, időbeosztást igényel különösen akkor, mint Kiss Ernő esetében is, ha a munka hivatásszerűen valósul meg. Kiss Ernő gyerekkora óta rajzol és fest. Első mesterének Ecsödi Ákost tartja, neki köszönheti, hogy Szász -Olivérrel és Abrahám Rafaellel közösen, még gimnazista korukban, rendezték meg első kiállításukat. A Pedagógiai Főiskola elvégzése után Inárcson, később Alsónémedin tanított és tanít. Időhiány zavarja a festői folyamatosságot. Sokkal jobb festő annál, ahogy önmagát . megítéli. Szigorú ember. „Sokat gyötröm magam. A festészethez egész ember kellene! Én pedig jól akarok tanítani is, nincs jogom arra, hogy mindezt feláldozzam néhány jobb kép reményében”. Pont ezért lesz jobb festő, mert művészetének emberi tartaléka hiteles, mert a képet elsősorban szolgálatnak tartja. Zárt házfalak, boglyák, fák hálózatai nem egyszerű tájábrázolások, hanem vallomása szerint ,,a megtisztulás, a feloldás útjait keresik”. 1948-tól kiállító festő. Részt vett a makói centenáriumi kiállításon, a Pest megyei Pedagógus Képzőművészek tárlatán és a Nagy •istván-csop'brt Valamennyi bemutatkozásán. Cyömrőn és Kiskunlacházán díjazták is műveit. Életének ez a külső héja — a belső tartalom sokkal gazdagabb, mert telített csönddel, mértéktartással, szívós és szüntelen gyarapodással, az emberi komolyság és formatisztelet kettős, gyakorlatával. Megbízható festő Kiss Ernő, lassan, de állandóan épülnek és magasodnák értékei. Bensöség, alaposság. szolidság kormányozza vitorláit, melyek jó irányban feszülnek. Losonci Miklós A felkelő nap köszöntése • • Öntözés Kiss Ernő festményei BECS ERNŐ: Évszakok Vénasszonyok nyara Gyümölcsök íze érik, fáradt Nap csókja fénylik, vadlibák úsznak sugaras délnek. Hordók mélye kong a dombon, csősz őrzi a cirpelő estéket. Holland ősz Dohogó gőzösök, hangtalan uszályok. A kikötő öblén szél kiáltoz. Tengerbe süllyed az alkonyi vitorla, a átballag az esten — tűnődve — Spinoza. Köd A köd bikái elnyelték a várost. Lebegnek, mint a szárnyas ráják, testükbe szívnak, mint a cet. szén-szagú füstökkel táplálják nyirkos, irdatlan tüdejüket. Züzii a kakassal E napokban száztíz éve, 1865. február 13-án született Csők István Kossuth-díjas, a magyar festőművészet egyik kiemelkedő egyénisége. Csók István festménye PÁLINKÁS LÁSZLÓ: Szomjúság Innék. Sugaras lámpák, szögveretek, drótok, tapéták vizéből innék. Innék. Szomjazom pengékre, vasakra, csillagokra, holdakra. Innék. Innék. Teérted tűzsugár-vaslángból, kénszagú világból halálig innék. Szívemen átcsorgó világban fürödnék. V. SZTRONGIN: Tanulságos játszma A járási sakkbajnokságon történt. Ellenfelem a tizenötödik lépés után kutyaszorítóba került. Arcán kínos gyötrelem tükröződött. A következő lépésnél rákvörös lett, nehezen lélegzett. — Másfajta kombinációin meditál? — kérdeztem, látva leplezetlen zavarát. — Igen — válaszolt meg- adóan, és sóhajtott. — Vállalatom első helye még mindig biztosítva volt. Egyedül a főmérnök ellenállását kellett megtörnöm. Magával viszont sehogy sem boldogulok. Apropos! Véletlenül nem a műszergyártás területén, dolgozik? — Nem. — Kár — sóhajtott hosz- szan ellenfeleim, és a szívéhez kapott. — Csak nincs rosszul? Próbáljuk meg együtt elemezni a következő lépést — biztattam készséggel. — Komolyan mondja? — A legkomolyabban! Kezdjük! Mivel szeretne lépni? — A lóval... mondjuk: ide... — Nagyon helyes — bólintottam, és ellentámadásba lendültem, megmutatván neki, hogyan lesz oda a bástyája. — Főleg a királyra koncentráljon — figyelmeztettem. — A király értéke óriási. Próbálja az én királyszárnyamat gyengíteni. Szót fogadott. Támadott és mosolyogná kezdett. — Nagyszerű! Szépen alakulnak a dolgok. Hányadik lépésnél szokott variációkba bocsátkozni? — Általában a tizediknél... — Remeik! Én mai rögtön a harmadiknál. — Eh, miért is ültem le magával ... — Semmi vész! Szívesen segítek. Először is sáncolja el magát, a bástya fontos szerepét tartsa szem előtt. — Köszönöm, de miért segít állandóan? Talán, mert merőben más szakterületen dolgozunk? Várjunk csak, mi is a szakmája? — Gépészmérnök. — Remek! Ugyanis nálunk a műszergyárban nagy szükség van jó szakemberekre. És látóm, magának borotvaesze van. Alkalmazkodó, rugalmas típus. Mennyi a fizetése? —. Százhúsz. — Garantálom, nálam fő-, mérnök lehetne havi százhat-, van alappal. — Komolyan mondja? — A legkomolyabban! Mi-, lyen lépés következik? — Ad még nekem egy sakkot — mondtam, és megnyitottam előtte a győzelméhez vezető utat. i Ellenfelem valósággal ki virult. Az elégedettségtől köhé- cselve dörzsölte kezét, 1 ide- oda tologatta a figurákat. Én pedig türtőztettem magam, nem akartam leendő főnököm örömét szegni. Engedtem: hadd győzzön.’ — Matt! — kiáltott fel végül diadalittasan. — Jól kikészítettem! No, ne búsuljon. Tegyünk úgy, mint a gyerekeik: háromszoros hurrá a győztesnek. — Gratulálok. És mi lesz a munkával ? — Miféle munkával? — nézett rám értetlenül. — Nálam ilyen idétlen sakkozónak nine* üres státus! Fordította: Baraté Rozália RAKOSY GERGELY: Hepiend A Nemzeti egyik homályos bokszában ültek. Könilöt- tük méla délutáni csend, csak egy takarítónő percegtette konokul seprűjét a fakó futószőnyegen. Figura Pál benn ült a fal mellett, Hubácska Tamás és Medve János pedig oldalt, egymással szemben. Medve ös&zenyalábolta szétteregetett jegyzeteit — vagy húsz darab negyedíves papírt. Fene rosszul érezte magát. Mint egy besúgó, aki önmagát súgta be. Már mindegy, visszavonhatatlan. — Hát így képzelem. Valahogy így — mondta. Kissé berekedt, már közel egy órája nyomta a szöveget. Hubácska Figurára pislan- tott. Már azok a jegyzetek is! Ugyan, csak visszájáról látta őket, de hát azért forma is van a világon! Volt, amelyik tele volt írva mindkét oldalán, aztán voltak egyoldalasok, de olyanok is, amelyeken csak egyetlen mondat vagy éppen egyetlen szó díszelgett vastag rosttollas kalickában, mint egy kitömi készülő vadállat. És a sorok?! Nemhogy nem igazodtak a papír széléhez, de egymáshoz is alig, némelyik pedig egyik sarkot a másikkal kötötte össze. A papírszélekről pedig jobb, nem is beszélni. Nincs egy írónak papírvágó kése? Vagy ha van, nem használja? Elképesztő. Hubácska oroszlános híve volt az éles vágásoknak. Egyik legutóbbi filmjében például egy modem lakótelepi fürdőszoba kádjából, a lányunoka ingerlő mellbimbóit diszkréten rejtő habfürdőből csap fel a pusztító láng, hogy fél évszázaddal korábban felperzselje az erdész nagyapa bakonyi faházát. Aztán a lángokban vidám madárcsicsergés és egy virágzó cseresznyefáról felröppenő buksifejű cinke, amely néhány felívelő szárnycsapás után orral lefelé zuhanni kezd, de nini, már nem is cinke, hanem egy üvöltő stuka... A néző a fejéhez kap: „Mit akarok én, mit tudok én, mit értek én, ki vagyok én?” Hubácska látta, Figura észrevette pislantását, de úgy tesz, mintha nem vette volna észre. „Ha te úgy, én is úgy” — gondolta. Hallgattak. A seprűpercegés felerősödött, mintha egy óriás vakarta volna a hátát. — Inkább egy szemétdombon élnék, semhogy körülöttem állandóan söpörgessenek — mondta Medve. Hubacska finoman elmosolyodott. „Csak egyszer tudnál röhögni — gondolta Medve. — Csak egyszer láthatnálak röhögni, ordítani, vagy akármi!” Gondolhatta! Ilyesmi egyáltalán nem illett volna gondosan (talán naponta) styccolt kis kecskeszakállához. Egy szakáll legyen zord,, bozontos. Vagy ne legyen. De egy ilyen! Még csak elképzelni is Michelangelo Mózesét Hubácska-féle stuccolt kecskeszakállal! Vagy Krisztust a kereszten. Figura a kólás poharát .simogatta, most ő sandított Hu- bácskára, s ez tette, mintha észre se vette volna. Medve közbevágott: ,;Gáz van — gondolta —, ezek begazoltak”. — Na, mi van? — kérdezte. — Nézd, Jancsikám — kezdte Figura —, a téma nagyon' szép... Szép! Hát persze, hogy gáz! van. Medve közbevágott . — Hogyhogy szép? Ti választottátok. nem? Ti kötöttetek szerződést erre d novellámra. Nem? — Dehogynem — mondta Figura. — Vadászunk a munkástémára. Jól tudpd. — Kell a munkástéma — mondta Hubácska. Most szólalt meg először. Kissé éneklő hangsúllyal beszélt. \ — Hát most itt a munkástéma — mondta Medve. Seprűpercegés. Ráejtette tenyerét Medve a jegyzethalomra. — Itt van —• mondta. — És máris begazoltatok. A rendező a dramaturg mintegy beintésre, elhessentő mozdulatot tett: ugyan, dehogy, micsoda képtelenség. „Megvan az összhang — gondolta Medve —, és néha, legalábbis villanásnyira, még mintha hasonlítanának is egymásra. Pedig nem hasonlítottak. Figura arca szép kövér, síma és nyugodt volt. Az ilyen kiegyensúlyozott, rózsaszín York-pofáért persze fizetni kell. Másoknak. Medve visszaemlékezett egy telefon- beszélgetésükre. — Azonnal találkoznunk kell! — jelentkezett Figura. Me<jve felmérje, egy napja ismét széttörik, idegeskedés, vita, gyomorre- megések a visszanyelt hall- gatásgombócoktöl meg minden, de alapjában véve a dramaturg nem rossz gyerek, a napok pedig így vagy ' úgy, különben is széttöredeznek.' — Rendben van — mondta —, találkozzunk. Jelölj meg egy helyet, és én húsz perc múlva ott leszek. — Csak némi döbbent csend után szólalt meg Figura. — Húsz perc... hogyhogy húsz perc? — Azt mondtad: azonnal. — Na de én nem ilyen azonnalra gondoltam. Nem húszperces azonnalra. Párom perc múlva dél, Fruzsina behozza a levest... — Ült bénultan Medve a letett kagyló mellett. Akár egy sorompó előtt. Mint végtelen tehervonat vonult el előtte nagy harangzúgás közepette töméntelen sok délidő. Amikor nem ebédelt. Nem is mindig azért, mintha nem lett volna mit. (Bár a vagonok között üres is akadt szép számmal). Hallotta, amint a Sörgyár morogva delet fúj, a Csokoládégyár ijedt sikkan- tással követi, és a Ganz-MÁ- VAG jóváhagyólag bömböl utánuk a távolból. Elképzelte Figurát, ott ül az asztalnál, fehér damaszt szalvéta a nyakában (vagy a térdén? Nem! A nüanszok lényegesek. A nyakában! lav jön ki igazán a rózsaszín York-pofa, íev érvényesülnek a fehér damaszt derengésben az optimistán körülnyírt magabiztos fülek). A rádióban a déli harangszó utolsó kondulásai. Nyílik az ajtó, belép Fruzsina (Figurá- né). Kezében virágmintás porcelán levesestül (minden valószínűség szerint herendi,) szája szegletén mosoly, arca kipirult, szentében derű. Tyúkleves illata lengi be a szobát. Figura pirosló fülekkel markolja a kanalát... — Vagy nem gazoltatok be? — Te mindent félremagyarázol — mondta Figura —, azért mondtam, hogy szép, mert szép. Ezt nem kell másképp érteni. Ezt így kell/érteni. — Tehát hogy? — kérdezte Medve. — Nehéz veled — mondta Figura. Hallgattak egy kis ideig. Hubácska Figura „Ezt így kell érteni”-ére apró bóloga- tásba kezdett, és ezt még mindig nem tudta abbahagyni. Medve belekotort a jegyzetkazalba, és előhúzott egy rajzot. Egy présgép vázlatosan odadobva. (Medve nem volt egy Picasso, a rajz éppen ezért egy kissé picassósra sikerült). Áthajolt az asztalon, és Hubácska elé tette a lapot — Ezen a gépen dolgozik Kovácsné. ö a gépkezelő. Két munkatársa van. Háta mögött van az anyagelőkészítő, a gép túloldalán pedig* a kiszedő. Hubácska szórakozottan megfordította a papírlapot hátha ott találja az anyagelő- készítőt. Még mindig bólogatott. — Az Isten szerelmére — mondta Medve —, hagyd már abba ezt a bólogatást! Figura Buddhaként mosolygott. „Nekem bólogat, nem neked, ezért izgat” — gondolta. Hubácska abbahagyta a4>ó- logatást, rábökött a papírra és határozottan mondta: — Nekem komoly gépek kellenek. Acél, nikkel, fémes csillogások. Tömörség, súlyosság, robusztusság. Ha én a nálam megszokott éles vágással belevágok egy ilyen robusztot a kék égbe, az meghökkentést kelt. — Biztos — mondta Figura. — Biztos — mondta Medve i
