Pest Megyi Hírlap, 1975. január (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-21 / 17. szám
ii/fíHim 1975. JANUÁR 21., KKDD AZ ELSŐ A MEGYÉBEN Szombat este az érdi táncházban A táncház divatja az erdélyi Szék városából indult el, ahol még ma is a régi hagyományok szerint szórakoznak a fiatalok. Esténként táncolják a hagyományos táncrendet, népdalokat énekelnek, népi játékokat játszanak, mesélőket hallgatnak, megvallatnak egy- egy öreganyót, öregapót fiatalságáról, álmairól, a régi szokásokról. A széki mintára jönnek létre nálunk is mostanában a táncházak, Budapesten, a nagyobb vidéki városokban, egyetemi klubokban, művelődési házakban. Pest megyében az első táncház Erden, a budai járási művelődési házban alakult, és először szombaton estére hívott éneket, zenét, balladát és népmesét hallgatni, táncot nézni, énekelni és táncolni öreget és fiatalt. „Ha még egyszer leány volnék...“ Alaposan eltért a hagyományos, megszokott művelődési házi programoktól, folklórestektől ez a szombati. Azzal kezdődött, hogy négy muzsikus legény fellépett a zsebkendő- nyi dobogóra, kézbe vették a hegedűt, a brácsát, a csellót, Petrovits Tamás nyakba akasztotta az ősi népi hangszert, a kiscimbalmot — az országban tán két együttes, az egyik ez, a Mákvirág, használja rendszeresen —, és muzsikálni kezdtek. Jókedvűen, könnyedén, közbedalolva. Küküllö menti népzene volt, közölte a végén az együttes vezetője, Szíjjártó Csaba. Most pedig egy igazi csür- döngölö következik — jelentette be Káka Rozália, aztán Kneifel Imre bebizohyította, hogy nem véletlenül nyerte el egy balatoni néptáncfesztiválon az Aranysarkantyú díjat. Székely verbunkot, marosszéki forgatót, csárdást adott elő Csombor Endre és felesége, aztán kiült egy székre — közénk — Sárinszky Gabriella, és székely népballadát mondott-éne- kelt-kántált... . A közben érkezők — mint a késői vendégek a fonóban — helyet kerestek maguknak, a falnak dőltek; valaki függönyt húzott és ablakot nyitott; senki nem pisszegett rájuk. Mindez ebben a hangulatban nagyon természetesnek tűnt. Mint a fonóban ... A fonókat, a kukoricafosztó parasztszobákat idézte nyersfa mennyezetével, fehér, meszelt falaival az egész környezet, ez a modern klub is. A fonóban voltunk, ahol Kóka Rozália mesélt nekünk, egy csavaros észjárású székely házaspárról, 6 aztán egy másikról ... Nekünk, akik vendégségbe mentünk a táncházba, egy téli este, öt-hatéves gyerekek, húszéves lányok, legények, és hetvenéves öregasz- szonyok, vénemberek. Később kikerültek a klubból az ülőkék, a székek, és kezdődött a közös tánc- és a közös énektanulás. Nem mint a mai, hanem a régi, a műdaloktól mentes, az édes-bús, a sírva-vigadós magyarkodástól mentes régi lakodalmakban. Szűk lett a klub, és szinte- szinte a tágas előcsarnok is. Szállt az ének: „Ha még egyszer leány volnék, / Jaj, de szépen felöltöznék.. Megvallatni öreget, fiatalt . Ezen az estén székely, Duna—Tisza közi, dunántúli folklór váltakozott, az énekek, mondókák, táncok többsége azonban a bukovinai székely népművészetet idézte fel. Érthető módon, hiszen az est házigazdája az országos — sőt mondhatjuk: nemzetközi — hírnevű érdi Bukovinai Székely Páva-kör és vezetője, Kóka Rozália, a népművészet ifjú mestere volt, aki október óta a művelődési ház művészeti előadója. < — A bukovinai székelyek a táncházat guzsalyosnak nevezik — mondja. — A fiatalok a Al« a ritmust, ait a biccentést érezni keB! Kneifel Imre, az arany- irarkantytis tánctanár. hosszú télt estéken más-más háznál gyűltek össze és fonás közben szólt az ének, a mese, a tréfa, — A Küküllő mentén, szülőfalum, Havadtő környékén kó- 1 rus a neve ezeknek az estéknek — mondja Csombor Endre, a népművészet mestere, aki nyugdíjas vasutas és Kelenföldről vendégként jött Érdre, feleségével, bemutatni tudásukat, bemutatni, tanítgatni a fiataloknak a táncokat. — Úgy mondják azon a tájon: „Megyünk a kórusba.” A kórusban vidám élet folyt. A lányok fontak, mi legények pedig elelloptuk tőlük az orsót. Kiváltani csókkal lehetett. A téli estéken sok fiatal talált egymásra, a kórusokban szerelmek szövődtek, és házasságok lettek belőle. — A Páva-kör és a Mákvirág együttes viszont egy autóbuszon ismerkedett össze — vált némiképp témát Kóka Rozália, és magyarázatul Szíjjártó Csaba veszi át a szót. — A hegyi népek fesztiváljára mentünk-; Zakopanéba, 1973 szeptemberében. Valóban, útban oda ismerkedtünk meg az autóbuszon, és másnap, a fesztiválon már kísértük is a Páva-kört. Megnyertük az első díjat. Ezt követően egy évig itt játszottunk, Érden, a művelődési házban, jelenleg a Fejér megyei népi együttes tagjai vagyunk. Sokan kérdik tőlünk, hallván muzsikálásunkat, hogy erdélyiek, vagy tán dunántúliak vagyunk? Pedig valameny- nyien — Petrovits Tamás, Dö- vényi Péter, Nagymarosi András, Sárinszky Gabriella, Kneifel Imre — pestieknek születtünk. Tegyük hozzá: magas fokú zenei képzettség birtokában és hittel művelik a népzenét, néptáncot, és kutatják, programszerűen alkalmazzák az ősi népi hangszereket. Érden szombat este például bemutatták a kiscimbalom mellett az ősi csángó ütögardont, népies nevén az ütis-csipis-t Közösségben lenni — Olyan zenét, éneket, táncot, olyan hangszereket lát- tam-hallottam itt, amilyenekkel, bevallom, még sehol sem találkoztam — mondja Harmat Jenő műszerész, a táncház fiatal vendégeinek egyike. — El szoktam járni a művelődési házba, amikor el-elkapok valami jót. Nagyon tetszik ez az egész, bizonyos, hogy törzsvendég leszek itt. — Én sajnos csak a vége felé érkeztem — mondja Somos Miklós, szakközépiskolai tanuló —, ma költöztünk át Érdről Diósdra, s ahogy tudtam, rohantam ide. A plakát felkeltette az érdeklődésemet. Mayer Margit, gyors- és gép- írónő Budapesten, a 20-as Volánnál: — Beatre, moziba szoktam eljönni. Nagyon tetszik ez a kötetlen, szokatlan műsor, vagy nem is tudom, hogyan nevezzem. Nagyon tetszik... Novák József, a Belkereskedelmi Szállítási Vállalat segédgépkocsivezetője szorosabban kötődik a művelődési házhoz, az asztaliteniszező klub vezetője. — Érdekes ez a számomra is jórészt ismeretlen népzene, érdekesek a hangszerek is. Ez a furulyaszóló is, amit az egyhá- zaskozári Polgár Józsi bácsi adott elő, olyan, hogy ha a rádióban hallanám, talán kikapcsolnám a készüléket. De így, közösségben hallani, egészen más. Bozár Károly és felesége — a ceglédi Török János növénytermesztő és állattenyésztő szakközépiskola tanárai — Ceglédről a táncház kedvéért utazott el ezen az estén Érdre. — A Pest megyei Hírlapban megjelent hírre figyeltünk fel Nem bántuk meg a fáradságot, szép este volt a táncházban. — Szeretnénk, ha ugyanezt mondanák el vendégeink a jövőben is — mondja Oláh László, a művelődési ház igazgatója. — A táncház havonta egyszer várja az érdeklődőket, legközelebb kalotaszegi, majd somogyi és nógrádi összeállítást mutatunk be. Szeretnénk megformálni a művelődési ház sajátságos arculatát, és úgy gondoltuk, hogy az alap — a Páva-kör — és az adottság megvan ahhoz, hogy az érdi művelődési ház a megye egyik folklórközpontja legyen. Mellette az úgynevezett táncvonalat szeretnénk kiteljesíteni és némi eredményt már el is értünk. Több mint harminc a tagja a modem tánccsoportnak, van már tizenöt versenytáncosunk, és működik az úttörő tánccsoportunk is. Természetesen továbbra is rendszeresek maradnak a beatestek, és most egy újabb gondolatot forgatunk a fejünkben. Hamarosan meghirdetjük a fiatal házasok tánctanfolyamát — gyermekmegőrzéssel. Amíg az apukák-anyukák táncolnak, gyermekeiknek mesefilmeket vetítünk. Mondja mindezt az igazgató, miközben kinn az előcsarnokban vidám énekszótól visszhangzik a terem: „Kácsa van a vízbe, / Bor van az üvegbe. / Hajcsuk, hajcsuk, / Hajcsuk ki belőle...” Deregán Gábor Kiállítótermekben Az idő és tér hullámhosszain Főhajtás Litkey György emléke előtt A kiállítótermek, múzeu-1 mok új tárlatait járva gyarapítja önismeretünket, ha megtekintjük a Nemzeti Múzeumban az ott vendégeskedő nyíregyházi Jósa András Múzeum régészeti anyagát HONFOGLALÁSKORI EMLÉKTÁRGYAK szép és gazdag sorát hozta ide, a fővárosba a nyírségi múzeum. Tárgyilagos örömmel állapíthatjuk meg; jó kedélyű, művészi arányérzékű nép volt a magyarság már ezen ősi időkben is. A szabolcsi ve- zéri sírokból előkerült arany borítású szablyák, tarsolylemezek, köntösdíszek ezt igazolják. Kiemelkedő a raka- mazi lelet — a hajfonat-ko- rongok — melyek a sast roppant erejű madárként ábrázolják a sámánhit tartozékaként. Ránk vonatkoztatva ez akiállítás sürgeti, hogy fokozzuk a Csepel-szigeti feltárásokat mert itt a föld fel nem fedezett történelemkönyv, s megismerése pontosíthatná a ma még hipotézisekkel érvelő honfoglaláskori kutatást. Az akadémiai régészeti kutató- csoport a siker reményében kezdhetne hozzá az ásatásokhoz Makád—Ráckeve—Taksony térségében, ahol a száj- hagyomány is társul nemcsak Anonymus szövegéhez, hanem a traktorkidobta tárgyrejtő föld fényeihez. Korábban már előbb beszámoltunk róla, most csak érintve jelezzük, hogy a MAGYAR TÁJAK címet viselő kiállítás Hatvanból a Nemzeti Galériába érkezett, s január végéig tekinthető meg. Megyénk festői közül a jubijáns Barcsay Jenő, továbbá Patay László, Ba- zsonyi Arany, Vecsési Sándor, Sgalóky Sándor, V£n, Emil szentendrei; ráckevei, dömsö- di, nagymarosi, csobánkai tájai komoly értékei a megújuló magyar tájképfestészetnek. A Szovjet Kultúra és Tudomány Házában ezúttal A HOHLOMAI NÉPMŰVÉSZET sajátos kincseiben gyönyörködhetünk január 31-ig. E Volga környéki iparművészeti műhely évszázadokon érlelt technikája abban rejlik, hogy a faragott fa gazdag növény- ornamentikáját ezüstporral kenik be, festik, lakkozzák, végül kemencében edzik las. sú tűzben, ahol a karkötők, gyerekszékek, nyakékek és ivókanál-készletek elnyerik vonzóan végleges alakjukat. VÁRNAGY ILDIKÓ merész hangvételű szoborváltozatai a Csepel Galériában keltenek nem mindenkinél azonos élismerést. Az igazság az, hogy a művek előszobrok, ahol a formák izgalmasan rendeződnek mézeskalács és fantáziaképletek alapján, de nem véglegesek. Ezen művészi értelemben vett embrionális állapotú szobrok születését ígéri. Egy biztos; eredeti tehetség készülődik sokszor zaklatottan és pongyolán, időnként gyorsan váltva, már-már kapkodva, de eredeti tehetség. A Józsefvárosi Galériában is kezdeményezésnek örülhetünk, melyet TÍMÁR PÉTER JANKOVSZKY GYÖRGY lírai melegségű fotomontázsai dokumentálnak. Tény, hogy képalkotó tömörségük felismerésre ösztönöz és meghat. Semmiképpen sem kész eredmény a „Hódolat az orvostudománynak” és „Egy véget ért kapcsolat oarafrázisa”, de ígéret és meglepetés. Más határok között mozognak KALLUS LÁSZLÓ karikatúrái, melyet a Fészek Klubban láthatunk. E sorozat fő értéke, hogy a rajzok nagy egyéniségeket választottak modellül, és Somlay Artur, Ehrenburg, Paul Robeson, Chaplin, Sophia Loren, Latabár Kálmán és annyi más kiválóság névaláírásának eredeti ellenjegyzékét adta elismerésül. Ha a rajzi megoldás képlete sokszor egyhangúnak is tűnik, ez a vizuális autogramgyűjtés mindenképpen dicséretes, hiszen' fontos kordokumentummá gazdagodott, aminek fontossága idővel csak növekedik. Megyénket közvetlenül is érintette a képzőművészeti élet friss vesztesége — melyről lapunk is hírt adott már —: LITKEY GYÖRGY Székely Bertalan-díjas festő-, művész elhunyta. Finom hálózatú, impresszionisztikusan árnyalt festményeivel külföldön, Budapesten és legutóbb Gödöllőn is nagy sikerrel mutatkozott be. A hajdani Rud- nay tanítvány 1940-től szerepelt sok kiállításon, életműve rendszeres és szívós fejlődést mutat, elemzőkedvet és összegező erőt. Gödöllői tárlatán 1973 decemberében új látomások és lehetőségek villantak fel művein, melyek közül több a Dányi Tsz központi épületéi ben látható. Sokat festett Dányban, s méltó lenne, ha gazdag életművét emlékbemu-; tatóvá növelné a helyi gondoskodás, a Pest megyei Pedagógus-szakszervezet segítségével, hiszen Litkey György nemcsak kiváló festő hanem 1959-461 a pedagógus-szakszervezet képzőművészeti stúdiójának veze- tője volt. A dányi Litkey-em- lékszoba lehetne az a koszorú, mely nem hervad, hanem kivirágzik, nem a síron, hanem a hálás utókor szilárd emlékezetében. Losonci Miklós TV-FIGYELŐ Hárman a Mák virágok közül, és az a bizonyos kiscimbalom. Koppány György (elvételei Egy mondat a mezőgazdaságról. Mostanában igazán nem panaszkodhatunk a világ előrehaladásának tempójára. Annyi a változás, hogy nem is győzünk velük lépést tartani. De bármennyire is megszokottá vált ez az állandó mozgás, időnként meglepő jelenségekkel találkozunk A vasárnapi Hét egyik riportjában például ezt á kifejezésit hallottuk: maitematikai programozási modell. Ha eztt egy tudományos intézet kutatója mondta volna, egy szavunk se lenne rá Ez a dolguk, ezt csinálják. Csakhogy egy termelőszövetkezeti dolgozó szájából hangzott el ez a mondat, méghozzá nem a Tudományos Akadémia valamilyen különleges mezőgazdasági kísérleti telepén, hanem egy kis dunántúli falu — Üjp>etri — Petőfi nevét viselő közös gazdaságában. S nem mint egy társasági beszélgetés tetszetős fordulata, nem mint beszámoló valami ismeretlen különlegességről. A matematikai programozási modell, és mindaz, amit jelent, a termelőszövetkezet munkájának szerves része. Hozzátartozik a nagyüzem hétköznapjaihoz. Bármennyire hihetetlen, de így van: a kifejezés, hogy matematikai programozási modell, ez ma egy mondat a mezőgazdaságról. Az újpetri szövetkezet tagjai másképpen akarnak dolgozni, mint régen. Nem mint nagyapáik — hol vagyunk már attól! Az újpetriek ahhoz képest is másképpen akarnak földet művelni, gazdálkodni, ahogyan néhány éve még ők maguk is dolgoztak. Ehhez a másféle, újszerű irmunkéhoz, az úgynevezett iparszerű mező- gazdasági termeléshez predig szükség van mindarra, amit a már többször idézett kifejezés jelent és hordoz. A mai mezőgazdaságban nemcsak traktorra és kombájnra, hanem számítógépre, nemcsak agrono- musra, hanem programozó matematikusra is szükség lesz, illetve, mint a Hét riportjából kiderült, már van ma is. Egyszóval fejlődik a világ. A matematikai programozási modell a mezőgazdaságban még'akár tíz-éve'is csak égy tudományos-fantasztikus regény témája lehetett volna. Ma tényleges valóság. A szürke mindennapok gondja, problémája. A Hét mindenképpen elismerést érdemel, hogy vasárnap este ezt a fontos dolgot ország-világ elé tárta. Szórakozás és szórakozás. Annyit szidtuk, bírálták már e hasábokon a televíziót^ amiért szombat-vasárnapi műsorait többnyire egészen gyenge filmekre építi, hogy most. a vasárnapi Viva, Maria! után egy pillanatra meg kell állnunk. Nem mintha — ezt siessünk rögtön határozottan kijelenteni — ez a Louis Malle rendezte film nem tartozna a szórakoztatás kategóriájába. Nagyonis odavaló, kommersz film ez. Dehát szórakozás és szórakozás között mint tudjuk, különbség van. Ez a film sok hibája, és néhol szánnivaló erőlködése ellenére, hogy a két világszép filmsztár, Bardot és Moreau rendkívüli szépségét mindenféle helyzetben előtérbe állítsa — szóval e sok gyengeség ellenére, végül is jól szórakozhattunk. A filmen érződött, hogy Luis Maile nem ok nélkül világhírű rendező. Nagyon kevés a jó film. De azért annál csak több van, mint amennyit a televízióban láthatunk. Nem gondolunk rendkívüli különlegességekre. Ebben a kategóriában a Viva, Maria! elfogadható. Ökrös László ESZTÉTIKA Jubilál a kiskönyvtár Tíz esztendeje, hogy Gorkij irodalomelméleti, esztétikai írásaival a Kossuth Kiadó útjára bocsátotta az Esztétikai kiskönyvtárat. A sorozat kiállta az évek próbáját, változatlanul friss és ugyanúgy, vagy még Inkább vonzza az olvasókat. Az Esztétikai kiskönyvtár elsődleges célja, hogy a marxista—leninista esztétika kiemelkedő munkái minél szélesebb körben váljanak hozzáférhetővé. A népszerűvé vált kiskönyvtár legújabb kötete Révai József tanulmánya József Attiláról. A kiskönyvtár készülő művei között említhető például Hermann István televízióesztétikája, Sziklai László munkája az esztétikum őstörténetéről, Voigt Vilmos újabb kötete, a Néprajz és a kultúra, Szerdahelyi István újabb műve, amely a felszabadulás utáni esztétika történetét tárgyalja. t l
