Pest Megyi Hírlap, 1974. november (18. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-28 / 278. szám

4 %mtaa 1974. NOVEMBER 28., CSÜTÖRTÖK Kiállítótermekben Közművelődési Giacomo Manzú szobrai Budapesten Szentendrei alkotók fővárosi tárlatokon — Dömsődi, torbágyi tájak Manzú: Inge mellszobra. Nagy képzőművészeti eseményünk Giacomo Manzú olasz szobrászművész kiállítása a Mű-* csarnokban. Ezrek és ezrek keresik fel, és él­ménnyel távoznak. Élménnyel és tanulsággal. Ami azonnal kiderül: európai lépték, korsze­rű eszmények, szoborba lépett emberség ér­kezett e művekkel Budapestre. Az is nyilván­való, hogy hiánytalan tudás perfektségével formálódik intellektuális képzelete szobrok­ká, mely hozzájárulást jelent a világ önisme­retéhez. Ez az önismeret telített méltósággal és türelmetlenséggel. Lázzal és nyugalommal. Az ölelkezők hevessége, XXIII. János békét sugárzó tekintetéig szelídül, a partizánemlék- mű mély drámája az olcsó meztelenséget vál­laló Táncosnő alakjáig hígul. Ez a higulás azonban nem Manzüé, hanem a kapitalista környezet embert lealacsonyító tévedése, me­lyet a szobor türelmetlenül, de klasszikus tisztasággal jelöl. . • - ,«r* . f .V, '/yr Manzú szegény cipész gyermeke. A berga- mói műhelyben megtanulta, hogy az ember soha nem pazarolhat. Eszközei ezért mindig mértéktartóak, egy-két gesztussal éri el a monumentális hatást. Mindent tud, amit a század szobrászának tudnia kell, pazarul ke­zeli az anyagot, akár bronzról, márványról, ezüstről, aranyról van szó. Magaslatain költő Is, nemcsak szobrász; az Orchidea nem pusz­tán plasztika, hanem bronzba lehelt vers. Manzú művészete arra is figyelmeztet, hogy a kor általános lelkületét sajátos források fel- támasztásával egyéni úton szükséges megkö­zelíteni; így jutott el a római szobrászat archaizálásához, a szék és a kocsi kellékei­hez, amelynek segítségével epikai közegben válik lírikus szobrásszá. Ez az ő útja, de ez az út egyúttal csöndes figyelmeztetés; minden­kinek kötelező megkeresni saját ösvényét, és azon felépíteni a való szobrász! értéket. Csepeli festők Bella István József Attila-díjas költő nyi­totta meg a XXI. kerületi festők, szobrászok december 8-ig nyitva tartó tárlatát a Csepel Galériában. Sok szempontból jelentős ez a szokottól eltérő őszi bemutatkozás. Elsősorban azért, mert -Misch Ádám, Várnagy Ildikó, Lel­kes András, Pipa Ildikó, L. Dergács Mária, Keleti Jenő, H. Varga Ilona, Kaubek Péter révén tényleges az előrehaladás, másrészt Réti Mátyás és Kovács Sándor közreműködé­sével szentendrei, dömsődi és torbágyi tájak jelennek meg színvonalas képi elemzésekkel. Jó az átlag, noha kirobbanó mű nem talál­ható a csepeli tárlaton, ahol egyre inkább időszerűnek tűnik a Csepeli Munkásotthon alkotóinak a bevonása is, hogy egységes ki­állításon tényleges összefogással mutatkozza­nak be őszi tárlaton a kerület művészei, munikásfestői és szobrászai. * Ligeti Erika kisplasztikái A Szentendrén alkotó Ligeti Erilca kisplasz­tikáit ma, csütörtökön délután 5 órakor nyit­ja meg Szabó Iván Munkácsy-díjas, kiváló művész a budapesti Helikon Galériában, ahol december 22-ig nézhetik meg az érdeklődők. Minden művészeti alkotás olyan helyzeti energiával rendelkezik, mely a szemlélő tu­datában mozgást indít, felismerésekhez ve­zet. Ez a helyzeti energia annál több, minél jobb a szobor és a kép, a remekművek ese­tében bővizű forrás, megújulásra mindig kész, mert kimeríthetetlen. Ligeti Erika műveinek ható energiái szívósan növekednek, melyet a Pécsi Kisplasztikái Biennálén idén szerzett első díja és a ma megnyíló kiállítása is je­lez. Intellektuális játékossága a gondolatiság irányában fejlődik, eszmék tömbösödnek, ka­nyarognak, hajlítódnak éremmé, szoborrá kel­lemes áramlásokban. Érzékeny feszültség hatja át felületeit, olyan esztétikai kapcsolat- teremtés, mely önmagán túl a nézőt is bevon­ja abba a társalgásba, melyet az érem kezde­ményez Muszorgszkij, Chopin, Wagner, Bar­tók személyiségével. E zenei sorozatában kü­lönösen Muszorgszkij mederben áramló du- hajsága megkapó, ahol az arc formái zenei elemekké tágulnak, és Bartók alakja is egyet­len élő hangjegymonumentum a csak ritmus­ra koncentráló szilárdságával. Érmeinek interpretáló lendülete mindig friss és egyedi. Bródy Sándornál a puha szik­laarc ünnepi megjelenésével érvel, Széchenyi lapján a kellékek dominálnak, s a tekintet­hez társul a hátlap Akadémia-épülete, élet­művének egyik alapvető eredménye. A játé­kosság egyre inkább átalakul mélységgé és megdöbbenéssé újabb éremfelületein. Régeb­ben az ötletek jutottak főszerephez, ma már a tapasztalatok uralkodnak. A szegedi sza­badtéri játékok jubileumára készült érem a színházi függöny gyűrődésének mélyedésé­ben helyezi el a babérágat * és a primadon­nát, Cerveteri idő és térhorpadásai mélyebb megfigyeléseken alapulnak. Változatlanul erős a népköltészet ihletése, különösen szép változat A kis kondás, aki a szerelemmel ta­lálkozik, s ámulatában lehuppan a földre. Éremművészetének újabb állomása a Bence állatkertié, amelyben anyaélményét egyezteti formai felismeréseivel, melynek kezdete me­gint valami apróság; a kavicsok szeretete és különös alakzatuk felületalakító felhasználá­sa. Szobraiban fokozódik a bátrabb térformáló szándék, mely kapcsolatos hevesebbé való ér­zelmeivel. Bohóc-át az együttérzés és tiszte­let jellemzi, a test önmagában szakadék, és annak legyőzése, a szobrászi gyakorlat pél­dája. Gyerekek iránti vonzalma a Babócás- ban ér el egyéni megoldást, ahol a képolvasó kislány életfőszereplő mozgalmassággal tárja fel karjait, üli paripáját, mely ezúttal szék, amiknek másik változatában „párna” a Ma­donnája. Enyhén ironizáló kedve egyre nagyobb mélységet tár fel egyre hiánytalanabb for­mavezetéssel, ezzel jellemezhetjük Ligeti Eri­Ligeti Erika: Kiskondái (érem). ka fővárosi kiállításának mérlegét, melynek egyik lényeges vonása, hogy gazdagodása közben is őrzi sajátos melegségét, művészeté­nek egyéni hullámhosszon megvalósult humá­numát. Ötvösművek, grafikák A budapesti Volga Szállóban december el­sejéig érdekes tárlat látható: Acs György, Ju­hász Gyula ötvöstárgyai, Kiss Gusztáv, Ko- bida József grafikái és Joláthy Attila festmé­nyei. Kiss Gusztáv a szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagjaként nemcsak érdekes, hanem el­mélyült lapokkal szerepel. Az eszmei tágas­ság szilárd szerkezetben jelenik meg; gépek­kel bővült századunkat elemzi, és ellenpont­ként őszi hangulatot, spanyol bikaviadalt lát­tat. Nagyon friss Juhász Gyula ötvöstárgyainak hangvétele. Élményeken, szakmai tudáson, önismereten alapszik. Alig múlt húszeszten­dős a fiatal iparművész, de már tudja, hogy a művészetben kezdeményezni — kötelesség. Innen, hogy sárga- és vörösrézből formált művei a hazai tárgykészítés folyamatának sodrásában a „holnap” lehetőségeit hangol­ják a Visszatérés és a Hullámtörés gondolati tartalmat jelölő merész alakzatában. Kobida József ígéret, Ács György munkái közül Madách portréja és a Gyász emelkedik ki. Különös Joláthy Attila életútja és művé­szete. Tizenhét esztendei külföldi tartózkodás után hazatelepült Magyarországra, de fest­ményeiben érződik a párizsi hatás. Jó érte­lemben érződik, hiszen a képszerkesztés fe­gyelme, a kellemes színritmus harmonikus hatást eredményez. Losonci Miklós munkaközösség alakult Vácott A város közművelődési in­tézményeinek vezetői, vala­mint a járási hivatal mű­velődési osztályának kpzmű- velődési felügyelője, a városi KISZ-bizottság politikai mun­katársa és két nagy gyár, a' FORTE, illetve a Váci Kötött­áru függetlenített népmű­velői közművelődési igazgatói munkaközösséget alakítottak .Vácott. A munkaközösség célja, hogy a város közművelődésé­nek irányítói a jövőben kö­zösen döntsenek a kulturális élet minden fontos kérdésé­ben s ezzel demokratikusab- bá váljék a város művészeti, oktatási tevékenységének irá­nyítása is. Mindez az állami irányítás hatékonyságát nö­veli és összehangoltabbá vál­hat a közművelődési munka. A munkaközösség vezetője, Oláh Ferenc — aki egyben a váci művelődési központ igaz» gatója is — elmondta, hogy minden hónapban más-más intézményben fogja tartani üléseit a munkaközösség, s a házigazdák egyúttal beszámol­nak az elmúlt időszakban végzett közművelési munká­jukról is. Alkalmanként meg­vitatnak egy-egy elvi műve­lődéspolitikai kérdést, majd a napirenden levő feladatokat egyeztetik. Hangversenysorozat Pest megye községeiben Az Országos Filharmónia négy hangversenyből álló bér­letsorozatot állított össze, amelynek Üjhartyán és Ör­kény művelődési háza, illetve a tápiógyörgyei általános iskola tornaterme ad 'otthont. A so­rozat első, Bach emlékének Szentelt hangversenyé a közel­múltban a községekben nagy érdeklődés mellett lezajlott, Bach műveiből a Kecskeméti Városi Szimfonikus Zenekar adott elő. A továbbiakban ja­nuárban, februárban és már­ciusban a magyar néphadsereg zeneművészeti szakközépisko­lájának rézfúvós szextettje, a Bakfark Consort és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia ze­nekara ad hangversenyt. Magyar Spartacus a Szovjetunióban A szovjet balettművészet két fellegvárában — Leningrádban és Kijevben — vendégszerepei november 27. és december 5. között a Magyar Állami Ope­raház 140 tagú balettegyütte­se. Ezúttal először mutatkoz­nak be a két város közönsége előtt. Seregi László koreográfiái alapján Hacsaturján Spartacu- sa és Delibes Sylviája szere­pel a műsorban. Elkíséri a társulatot a világhírű szovjet balerina, Olga Lef>e- sinszkaja is, aki immár tíz éve balettpedagógiai tevékeny­séget fejt ki hazánkban. A vendégszereplés alkalmával Orosz Adél, Kun Zsuzsa, Csar- nóy Katalin, Pártay Lilla, Ké­kesi Mária, Dózsa Imre, Havas Ferenc és Sipeki Levente ala­kítja a főbb szerepeket. Régi mesterségek emlékei Sok értékes, főként népraj­zi, helytörténeti jellegű anyag­gal gazdagodott az utóbbi idő­ben a kiskunfélegyházi Kis­kun Múzeum gyűjteménye. Múzeumba kerültek példáúl a régi mesterségek teljes felsze­relései. Egy kovácsműhely 300 szerszámát kellett restaurálni. Érdekes, új szerzeményként tartanak nyilván egy kiskun­sági pieta-szobrot. A vidék házainak homlokzatát régen ilyen faragott-festett Madon­nák díszítették. A múzéum raktáraiban már több mint tíz kiállításra való néprajzi gyűj­teményt őriznek, amelyeket a közönség még nem látott. A jövő években sor kerül bemu­tatásukra. HETI FILMJEGYZET A sakál Nelson Viliágra, mint Jose Valenzuela, A sakál című chilei film­ben. Bizonyos művészi alkotá­soknak különleges jelentősé­get, súlyt adhatnak konkrét történelmi események. Ilyen alkotás ez a chilei film, me­lyet — televíziós filmjei után első mozifilmjeként — a mindössze talán harminc esz­tendős Miguel Littin írt és rendezett. Littin filmjének alapja egy valóban megtörtént súlyos és ijesztő bűntény volt: Jose Va­lenzuela, egy írástudatlan, iszákos, nyomorgó, munkanél­küli paraszt kiirtott egy hat­tagú családot. Maga ez a tény is képezhetné egy ideg­borzoló film témáját, de Lit- tint nem a grand guignol, a vérfolyam, a krimi érdekelte elsősorban. Azt akarta kinyo­mozni, és bemutatni, hogy mi­lyen körülmények, társadalmi, emberi szituációk juttatnak el valakit — jelen esetben egy fizikailag és szellemileg Egy­aránt elnyomott embert —, a szörnyű és látszólag értelmet­len tettig. S a rendező ebben az ofcnyomozásban és indíték­elemzésben törvényszerűen el­jutott addig, amit filmjében ugyan csak egy-két helyen mond ki direkt eszközökkel, ám a mű egészével annál erő­teljesebben és állandóan je­lenlévőén sugallja: Valenzuela nemcsak tettes, hanem áldo­zat is, egy embertelen társa­dalmi rendszer áldozata, aki nem azért lett hatszoros gyil­kossá, mert eleve bűnözőnek született, hanem azért, mert egész életének eseményei szin­te ellenállhatatlanul kénysze­rítették ebbe'az irányba. Lit­tin art mondja: az ember nem eredendően jó vagy gonosz,' hanem körülményei teszik jó­vá vagy gonosszá. Még ponto­sabban: e körülmények hatá­rozzák meg, mivé lesz, néha — mint Valenzuela esetében is —, szinte az egyes ember tudatában felismerhető jelek nélkül. A sakál így vádirattá lesz a chilei népelnyomó rend­szer embertelensége, kegyet­lensége ellen, s bár ,a film mintegy négy éve készült, gondolatai, vádló felkiáltásai ugyanolyan, ha nem súlyosabb figyelmeztetést tártalmaznak, mint korábban, hiszen a je­lenlegi katonai junta semmi­vel sem jobb, mint azok, akik­nek uralma alatt Valenzuela élt és tettét elkövette. Littin persze, nem tagadja meg dokumentumfilmes múlt­ját, s A sakál formai megva­lósításában, eszközeiben bőven él a dokumentarista film- nyelwel. Ez kettős haszonnal jár: részint a nagyon ponto-' san kinyomozott eseményeket valóban hitelesen tudja fel­eleveníteni, részint pedig le­köti, magával ragadja a né­zőt, mert azt a benyomást tud­ja kelteni, mintha egyene­sen az események közvetlen, élő folyamatát látnánk. Iz­galmas, kegyetlen és felkava­ró film ez a chilei alkotás, ugyanakkor mélységesen el­gondolkoztató is. Legfőbb ér­téke pedig — szomorú aktua­litása mellett — az. hogy ér­zékeltetni tudja: bár Valen­zuela esete egyedi, mégsem atipikus, hiszen tízezrek, ha nem milliók éltek és élnek mai nap is úgy, ahogyan ő élt, s bennük, a körülmények nyomására, éppúgy kifejlőd­het valami hasonló tragikus pszichés állapot, mint aho­gyan Valeinzuelában kifejlő­dött. Littin ezzel szinte szőj- ciográfiai feltárást is végez, rámutatva a latin-amerikai el­nyomórendszerek óriási bel­ső társadalmi feszültségeinek okaira, s egyben arra is, mi­lyen irányba törhet ki adott esetben ez a feszültség. Penny Gold Jobb, ha mindjárt az elején megmondjuk: Penny Gold nem egy csinos, szőke (barna vagy fekete) lány neve, hanem egy aranysárga színű bélyegé, amelynek húsz darabból álló sorozata rendkívüli értéket képvisel. Persze, csak akkor, ha valaki mind a húsz darab­bal rendelkezik. Jack Cardiff angol rendező filmjében természetesen nincs mind a húsz darab egy «ember birtokában, és ebből különféle bonyodalmak származnak. Az ember nem is hinné, hogy egyetlen, »talán három négy­zetcentiméteres színes papír­darabka akkora értéket képvi­selhet, hogy megszerzéséért agyafúrt módon kieszelt gyil­kosságok történnek, melyek­nek felderítésére mozgósítani kell számos kitűnő detektívet. És ha még ilyen egyszerű vol­na minden! De ott vannak az ikrek, Diane és Delphi, akikről nem mindig lehet tudni, me­lyik melyik, s melyikük halt meg és melyikük él, vagy meghalt-e egyáltalán valame­lyikük? A Penny Gold a krimiknek abból a válfajából való, ame­lyekben úgy összebonyolódnak a szálak, hogy a néző csak úgy kapkodja a fejét, mígnem az utolsó öt percben minden megoldódik, többnyire kissé erőltetett módon, s nem is mindig szellemesen. így a né­ző korábbi jó játékát éppen maga a befejezés rontja el. Kicsit így történik ez a Penny Gold esetében is. Jack Cardiff viszont elég rutinos rendező ahhoz, hogy jó tempóban per­gesse az eseményeket, és színé­szei is elég gyakorlottak ahhoz, hogy az egyés, többnyire csak egy-két alapvonásra épülő iel- lemű figurákat jól eljátsszák. A mostohaanya Érdekes gondolatokat vet fel az új szovjet film, Oleg Bondarev rendező munkája. Nevezetesen arról elmélkedik, mi történik egy apa nélkül fel­nőtt, érzékeny, sok nehéz lelki sérülésen átment kislánnyal, ha anyja halála után egyszer - csak odakerül eladdig soha nem látott apja családjához, s hirtelen rászakad a megtalált apa, a mostohaanya, a mos­toha nagymama és a mostoha­testvérek számára teljesen ide­gen világának millió új élmé­nye? A film miközben azt igyek­szik bemutatni, miképp reagál a kis Szvetlána új környeze­tére, azt is feltárja, hogyan fogadja eZf az új környezet őt. Különösen a mostohaanya és a kislány viszonyának ábrá­zolása sikerült jól, s ez talán elsősorban a kitűnő Tatjana Doronyina érdeme, aki sok szívvel és emberi megértéssel alakítja a mostohaanya, Sura szerepét. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom