Pest Megyei Hirlap, 1965. április (9. évfolyam, 77-88. szám)
1965-04-04 / 80. szám
ms. Április 4, vasárnap PEST MEGVEI kMítíop 13 A TATÁR MUNKÁSÉLET vitték a csendőrök. Ott nagyobb szükség volt a segítségre... Slpi lniandora történetemet ügj Vorobjov Nyikolájról, a tatárról. Eisen a január végi fagyos délutánon valaki azt kérdezte a buszkalauztól, hogyan juthat el a Fertő utcába? Megütött az utcanév. Már éreztem is az ecet és a kátrányolaj szagát, amely megfeküdte ezt a rövid kőbányai utcát. Láttam a hosszú palánksort, a romos, kietlen gyárakat. Köztük. a Hubert és Sipmundot, ahol a napi kétszeri káposz- talevesért dolgozni kezdtem. Itt székelt egy szovjet katonai parancsnokság. A kapitányuk „nehéz” ember volt, nem tűrt semmi lazaságot az övéi között és a magyar munkásokat is ugyancsak szorongatta. Viszont csodájára jártak, hogy a gyárban február első hetében már villany világított és a munka végeztével meleg' vizben fürcdhet- tümk. Sőt, a káposztalevesben néha sós hús is úszkált. Vorobjov Nyikoláj a kapuban teljesített szolgálatot. Csúnya, ragyás, ferde szemű öreg, az ember legszívesebben a tekintetét is elfordította róla. Míg a többiekkel, a szibériai Ivánnal, a karcsú Jevge- nyijjel, a németül jól beszélő Miskával hamar megbarátkoztunk, a kétméteres „sztár siná- cal” el bolondoztunk, de a Tatár mindebből kimaradt. Jött-ment. roggyant térdekkel, idomtalan szőrmesapkájának füle repdesett szürke haja körül. Egy reggel cédulát kaptam a férjemtől. Hónapok óta mit sem tudtam felőle. Sok kezet megjárt a gyűrött cetli, míg rámtalált. Megírta, sebesülten a lőrinci hadifogolytáborba került, már lábadozik. ííb) épülni, repülni szeret- tem volna, de hogyan? Hiába megyek én Lörincre, engem a fogolytáborba be nem engednek. S amíg az udvaron hordtuk a hasadt deszkát, hullottak a könnyeim. Ekkor lépett oda hozzám a Tatár. Arcomba dugta a képét, amitől még a szívverésem is megállt. — Na, na gyévuska — ütő- getett a vállaltira. Olyan részvét volt apró zöld szemeiben, hogy még félni is elfeledtem. Délben, amikor összegyűltünk a káposztalevesre, ki ilyen, ki olyan tanácsot adott. Köztük volt Martin bácsi is, afféle Önkéntes tolmácsunk. Este a Tatár váltamra tette á kezét. Nagy nehezen volt köze. A dolgát, ha késve is, el kellett végeznie. © Tizenegy esztendeje urrtént. Vincér szigorú főnök volt, de igazságos. A GÉTERV-ben dolgoztom. Vincér főmérnökkel gátakat terveztünk. Vincér a Gátépítő Tervező Intézet gátspecialistája volt. Pótolhatatlan ember. Egyeseik szerint az ötszáz személyt fog- lalikoztató intézetben egyedül ő értett a gátakhoz. Egyszer akaratlanul meg kellett tudatom, hogy a Róka patak völgyében a völgyzárógátas tározó tó völgyzárógátjára vonatkozó kiviteti, terveknek egy hét múlva már készen kell lenniük. A mérnökök szerint ha 24 órából húszat dolgoztiák, a teroe'íőkel akkor is csak négy hét múlva lehetnek kész. Érveltek, tiltakoztak: 50 milliós beruházás terveit nem szabad elkapkodni, a legmagasabb völgy zárógátjáról van szó, különleges feladatot kell megoldaniuk. Egy hét alatt lehetetlen! Vincér főmérnök nem kiabál*. Csak csendesen közölte, hogy a szabotázst nem tűri, és felszólított mindenkit, hogy dolgozzanak csak egész nyugodtan 24 órából húszat, s akkor időre készen lesznek. A mérnökök ezek után egy- emberként elismerték a főmérnök igazét, s tudták, hogy Határidőre igenis készen lesznek. STEINMETZ KAPITÁNY (Foto: Kotroczó) mogatta mindig borzas fejét, mintha őt keresték volna a kakastollasok és nem apát. — Mondd hát! — sürgette az anyját, de a válasz Csak csók és ölelés, azután csöndes biztatás: — Menj, játsszál tovább, kisfiam... De az apja készítette fajáték már nem tudta lekötni a figyelmét. Egyre csak az motoszkált a fejében: miért keresik a. csendőrök mindig apát? Mi bűne van? Már-már rászánta magát, hogy bemegy az apjához az asztalosműhelybe, s tőle kér feleletet, de aztán jobb ötlet jutott az eszébe: Gyula bácsihoz megy, apja testvéréhez, az talán beszédesebb, mint szófukar apja. Gyula bácsi arca konokul nyugodt volt, a tekintete meg olyan tiszta, hogy szinte át- ^ látszó. ^ — Nem tudom, mennyit tudsz már fiam a Tanácsköztársaságról — kérdezte eltűnődve. — Apa mesélt egyszer róla, í hogy vörös zászlók alatt vo- | nultak fel a májusi ünnepen. ij — így volt — hagyta rá ^ Gyxila bécsi. — De az ünnep í előtt küldöttség kereste fel | apádat: csináljon nekik zász- j lónyelet a vörös lobogókhoz. $! Apád azonnal munkához lá- J tott. Az ö zászlórúdjai alatt % vonultak fel a falu főutcáján ...' Hónapokkal később, amikor már előrevetette fényét 2 a Tanácsköztársaság bukása, valaki, mekérdezte a főutcán apádtól: Nó, Bogdányi Jóska, r aztán csinálsz-e zászlónyelet a í fehéreknek is? Apád vissza- ä vágott: Csinálok én, mi mást is tehetnék. Csakhogy amíg a vörösöknek ingyérí adtam, a fe- héreknek jó pénzért csinálom g majd... — Ez minden bűne? — Neki csak ez. r —És neked is van bűnöd? ? — Én táborparancsnok volp tarn a Vörös Hadseregben... í Tovább nem mondhatta, , mert a kapuban ott cikáztak \ már a csendőrtollak. m \ Nyolcon voltak testvérek. A ! falu módosabb gazdái, akik jazelőtt az apjánál dolgoztat- ! tak, most messze elkerülték ! műhelyét. Mert akit csendőrök ; tartanak megfigyelés alatt, az- í zal nem jó egyezkedni... ! Elkerült a faluból. Inasnak \ szegődött. Géplakatosnak. Az ; anyja sírva búcsúzott tőle. S i közben hol magára, hol rá ! szórta a kereszteket. • — Jaj, édes kis fiam, neí hogy valami politikába keve- ! redj — óvta s lerítt az arcán, jhogy szívesen menne vele, s I vigyázna rá a bűnös városon. i I Akkor még nem tudta, mi \ az, hogy politika, ■ Négy esztendőre szólt a szer- | ződés. öt lett belőle. Pedig ; már az első esztendő végén : önálló munkára fogta a mes- i tere. Csakhogy apja nem tudta fizetni utána a balesetbiztosí- | tást. Gyula bácsit megint elI O í — Miért jártak nálunk meí gint a csendőrök, j, Az anyja, munkában el- ^ nyűtt, koravén asszony, előbb £ keresztet vetett, csak azután í ölelte magához. Nem válaszolt, * de olyan aggódó szeretettel siKözépmagas, vékonydongájú, ötvenöt éves. Ujjainak repedezett bőrébe egy életre beitta magát a gépolaj; sem szappan, sem más nem veszi már ki onnan a kétkezi munkának jelét. Amikor beszél, kezét kirakja maga elé az asztalra, tömpe ujjai dobolnak, a munka ritmusát verik. Nehezen rakja egymás mellé a szavakat. Megilietö- dött, hogy a saját életét idézi — régen nem készített már számvetést. Elfoglalt ember, a jelen mindig fontosabb számára, mint a megtett út. rított köpenyben ott állt a férjem és az izgalomtól halott- sápadtan szólított. Néha tíz perc hosszabb, mint az örökkévalóság és van, amikor pillanatnak tűnik. Annyinak tűnt nekem is ez a fázós, reszketős beszélgetés a drótkerítésen, keresztül. Aztán indultunk vissza. Elől révedezve én, hátam mögött mellére szorított „gitárral” Vorobjov Nyikoláj, a Tatár. Akkor talán meg sem köszöntem, amit tett. úsz éve... Csak most ÜLI látom teljes szépségében Vorobjov Nyikolájt, a ragyás Tatárt, aki emberségét szegezte szembe a háború szörnyű ridegségének. Komáromi Magda megértettem, holnapután nem lesz szolgálatban s ha akarom, megpróbál a lőrinci táborba bevinni. Eljött a nehezen várt vasárnap. Még sötét volt, amikor az Or utcából a fagyos Népligeten át kigyalogoliam a gyárba. Csöngettem s máris jött a Tatár. Indultunk, a hosszú útra, a havas, jeges tereken át. Mire az Üllői útra értünk, kivilágosodott s az emberek is mozogni kezdtek. Hangyáiként sürögtek-forog- tak a földszintes házakkal szegett kispesti utcákon. Ki tetőt javított, ki ablakot szegezett deszkával, ki szánkón faroncsot c;pelt a telhetetlen ben- dőjű kályhákba. De kettőnket mindenki megnézett. Megálltak, sajnálkozva odaszóltak; mi történt, hová viszik magát? Mert a Tatár egy lépéssel oldalt jött utánam, géppisztolyát a melléihez szorította, mintha legalábbis a német arcvonalan járna. Hiába, így szokta meg. Reménytelen lett volna mindenkinek elmesélni, mi járatban vagyunk, inkább csak legyintettem s róttuk tovább az utat. Elől én, hátam mögött a Tatár. fogolytábort az állami lakótelep egy részén rendezték be. Az örök kettesével álltak kapui előtt. Engem a Tatár leállított egy fa alá és értésemre adta, várjak. Legalább tíz fok hideg volt, de nem éreztem. A másfél órai várakozás is elröppent, amikor újra megláttam a Tatárt. Csúnya képe a csalódástól még riasztóbb tett. — Nyet — mondta és tehetetlenül széttárta a karjait. Csak álltam, az elkeseredettségtől sírni sem tudtam. — Ö, te ronda Tatár — kiáltottam végül s dühömben öklömmel a pufajfcájára vágtam. — Na, na gyévuska — dadogta. Aztán megint intett, hogy várjak. Visszaslattyogott a kapuhoz s ott hangos vitába kezdett a két őrrel. .Végül azok karjukkal a tábor másik oldala felé mutogattak. Amikor visszajött hozzám, magyarázott, mutogatott, végül taszigálni kezdett a mély hóban arrafelé, amerre a katonák mutattak. Földszintes hosszú ház húzódott a kerítés mellett, kéményéből vastagon bodorodott a füst. Ott sétáltunk tisztes távolra a kerítéstől fel-alá, amikor nyílt az egyik ablak. Fehér ingben, nyakára kanyaIXXXXXXXXXX\XXXXVXXWXX>^.XV'X.XVXXXXXXXXXXXXX Csak egyedül Vincér főmérnök tudta, hogy ők nem lesznek kész. Ezt meg én tudom, hogy attól kezdve egy héten át Vm- cérrel mi ketten valóban megvalósítottuk a napi 20 órai munkát. Vincér egy hétig haza se ment. A húszótázó Vincér főmérnök egymaga elkészítette a Róka patak kőgátjának tervét, miközben a mémök-bagázs csak továbbra is kérődzött rajta. Vincér azonban nem akarta lebuktatni, megszégyeníteni mérnökeit: s épp ezért tervét — mintha az a GÉTERV mér- nökkollektívájának terve lett volna — továbbította a tervhivatalba: határidőre. A mérnökök erről mit sem tudtak. Dolgozgattak, nyám- mogtak tovább, s három hét elmúltával ők is elkészültek valahogy. Vincér a mérnököktől átvette a hatalmas dossziékban lapuló terveket, s hogy milyen nagy ember volt, abból is kitűnik, hogy egy rossz szót sem ejtett a késedelem miatt. Közben azonban velem szép csendesen és titokban, lakására vitette a tervdossziékat, s anélkül, hogy beléjük pillantott volna, azokat szépen tűzre vettette. A beosztott mérnökök egy év múltán, Böglyösálján járt kollégájuktól, Kör Tamástól tudták meg, hogy kőgát épül a Róka pataknál, pedig ők — hazánkban először —, kő helyett bányameddőből tervezték azt; 30 millió helyett csupán 20 millióért. A történet vége azonban mégis csak jóra fordult. Fél év sem telt el, a gátépítés — beruházási ólkok miatt — elakadt, leállt, s a mérnököknek újabb tervet kellett 1 készíteniük; bányameddöset, olcsóbbat. Hogy miért kellett emlékezetből újból megcsinálniuk, amit már egyszer megcsináltak? Ők még ma sem tudják. Szerencse, hogy jó a memóriám. © Vidéki tudósító telefonje-----------------------------------lentese volt a másfél oldalnyi gépelt szöveg. A szerkesztő bejött a gépszobába és átdiktálta. Gyorsan végzett. Az eredeti kéziratot otthagyta. — Itt felejtetted — kiáltottam utána. — Nem kell. Dobd a szemétkosárba. Aztán hirtelen visszanézett: — Különben mégse dobd a szemétkosárba. Megkérlek, vidd át Kovácsnak. Hallom: keresi. — De hát... — Neked nem kell tudnod, hogy én már átdiktáltam. Az ö dolga lett volna, de a tudósítást elhagyta, most keresi, te megtaláltad, örüljön neki. Jó szerkesztőségi tréfa lesz, gondoltam. Kovács szobájában már a szemétkosarat szortírozta. Megörült, köszönte a szívességemet. s pár pillanat múlva már szentségeit is: — Át kell diktálni az egészet. Dolgom végeztével beültem a szerkesztőhöz. Vártam a tréfa csattanóját. Jött is Kovács: — Ne haragudj, hogy kissé késtem, de... A szerkesztő dühöngött és a késésért prémiummegvonást emlegetett. Ragyogó színész, gondoltam. A szerkesztő íróasztali lámpájának buráját felpöccintve, Kovács arcába reflektorozott. Kovács zavartan kékült-zöl- dült, hátrált az ajtó felé, majd a szerkesztő lélegzetvételnyi szünetét kihasználva kilopa- kodott a szobából. Na most, gondoltam, most: szól utána, honv gyere csak: vissza Kovács, a tudósítás már: a nyomdában van. De nem.: A szerkesztő visszapöc hitet- i te a lámpaburát, köhintett i és Kovács kéziratát pedáns; mozdulattal a szemétkosárba \ dobta. — Kolosszális voltál —j mondtam, — És most, hogyaní tovább? A szerkesztő rámcsodálko-l zott vizeskék szemével: — Hogyhogy tovább? — Hát mikor tudja meg\ Kovács, hogy feleslegesen dől- ! gozott, és te csak viccből üvöl- \ töztél vele? A szerkesztő még érthetet- \ lenebbül bámult rám: — Hogyhogy feleslegesen ? \ Hogyhogy viccből? — Nem értem. — Mit nem értesz? — Hát... hogy... ez nem...j — Persze, hogy nem voltj tréfa. Kovács nem adta lej időben a cikket. Kötelességét j csak késve teljesítette. — De hát, már te régen Ie-J adtad... A nyomdában már j régen kiszedték... £ — Na és?! Kovácsnak ehhezj semmi köze. A dolgát akkori is el ke ti végeznie! <j 1948. június 1. A délutáni hivatalos ünnepséget este az egyik hangulatos angyalföldi vendéglőben folytatták tovább. Az asztalfőn ott ült az ünnepelt: a négyes számú élmun- kásjelvény tulajdonosa, Bogdányi Béla. Akkor már harmadik éve a kommunisták sorába tartozott. A munkája mellett a Bohusz és Buknicz Rugógyár párttitkára volt, Az összetolt vendéglői asz- talsor mellett ott ült Bohusz Géza is. A gyár egyik tulajdonosa. Ma már különösen hangzik: gyáros és párttitkár egy asztalnál. Két világnézet, kétféle cél. Az egyik arra ürítette poharát: még sokáig maradjon meg tulajdonomban a gyár. A másik: sor kerülhetne már a száz munkással dolgozó gyárak államosítására is. Később Bohusz melléje ült. Néhány percig csöndben kortyolgatták a borukat. Végül is a gyáros törte meg a csöndet. — Nem gondoltam volna magáról, Bogdányi,.. — elhallgatott s csak redős homloka, elkeseredett tekintete árulkodott arról, amit már nem mondott ki. — Nincs megelégedve velem? — nézett a szemébe. — Tudja jól, hogy nem e munSkájára gondolok — legyintett tehetetlenül az igazgató. — Tizenhárom éve dolgozik a gyáramban, de a munkájára soha nem volt panasz. Jogosan kapta most ezt a kitüntetést. — Akkor? — Mindig jól megfértünk egymással. Most mégis szembekerültünk. Kibékíthetetlenül ... — Nem mi ketten — válaszolt csöndes szóval. — Az osztályaink, amelyhez tartozunk. 0 A munkástanács elnöke így fejezte be terjengős szónoklatát. — Most pedig Bogdányi Béla kíván szólni — mondta s tetőtől talpig vógigmérte a vé- konydongájú embert, furcsán- kiváncsian: vajon miből meríti nagy bátorságát? Mert amit tenni készül, ahhoz nagy bátorság kell. Bogdányi lassú, megfontolt lépésekkel közeledett a dobogóhoz. Emelt fejjel, az emberek tekintetét keresve, mint ahogy nyitott könyvben olvas az ember. Volt, aki elnézett a feje fölött, néhányan a szemébe nevettek gúnyos-kihívóan. megint másoknak sürgős meg- tekintenivalójuk akadt a földön, de voltak, akik állták és visszonozták tekintetét. — Nem akarok én szónokolni, emberek. Újjászervezzük a kommunista pártot. Aki a párt tagja kíván lenni, álljon ide mellém. — Azzal lelépett a dobogóról, s odaállt közvetlenül az emberek elé. Fagyos, mereven komoly kifejezést öltöttek az arcok. Vihar előtt dermed meg úgy s levegő, mint akkor ott, a tágas, de emberekkel zsúfolt teremben. A csöndet nehéz bakancsok koppanása oldotta fel. Elsőként Farkas Pál lépett oda mellé. Öt Ambrus Lászlóné követte. Majd Straub Gyuláné, Csömöri Lajosné, Kazár .1 ellőné lépett ki a hallgató emberek közül. Hat taggal megalakult a gyári pártszervezet. Középmagas, vékonydongájú, ötvenöt éves. A kisebbik fia hat. Most végzi az utolsó félévet a műszaki egyetem esti tagozatán. A félévi vizsgákon négyes átlagot ért el. Munkaköre: üzemvezető a Mechanikai Laboratórium Kísérleti Vállalat dunakeszi telepén. És itt is párttitkár, ötvenkét óta. \ Megérdemelten tűzték a mellére a Munka Érdem- ' rend arany fokozatát. Prukner Pál
