Pest Megyei Hirlap, 1960. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-28 / 50. szám

H. BART A LAJOS: SZÉP SZERELEM És ahkor elsza­kadt az utolsó kis fonál. A Lélek, amely már a szemből is telje­sen lehúzódott és az orr meg a száj körül „gyülefke- zett”, hirtelen ki­tódult a felfelé meredő hegyes or­ron és a szájon át, olyan hirtelen, hogy „a testnek” leesett az álla. Sietnie kellett, mindjárt itt lesz érte az angyal. Aztán rájött, hogy ő volt „túl pon­tos”. Hiába, az életben is ilyen volt. „Inkább egy perccel előbb, mint kettővel ké­sőbb” — szokta mondogatni. Világéletben un­dorodott és félt a betegségektől, nem is akart az ágy felé tekinteni. Óda kellett néz­nie .., — Milyen csú­nya voltam —1 gondolta magá­ban. — Ha a szomszédok be­jönnek, hiszen fel­tűnik nékik, hogy harmadik napja nem jelentkezem, akkor még csú­nyább leszek... Feltörik majd az ajtót — a Lélek nagyon sajnálta a teljesen törésmen­tes, különleges zárat —, betódul­nak, néznek és sopánkodnak majd. Talán még orvosért is külde­nek ... Bámulni fogják és szörnyülköd- nek. A kis He- qedüsné is, aki­vel minden reggel a lépcsőn találko­zott, és akinek ilyenkor mélyen a szemébe nézett. Tudta, hogy re­ménytelen, — mégis. Sőt, meg­Hiúság volt győződve ar­ról, hogy az asz- szony is várja ezeket a mély és kifejező pillantá­sokat, számít rá, és ha egyszer kö­zömbösen sietne le a , lépcsőn, te­kintetre sem mél­tatva a nőt, felro­hanna és a tükre elé ülne: vizsgál­ná sokáig, mi tör­ténhetett? Ko­molytalan és re­ménytelen szem­játék ez, de szük­séges és kedves, mint általában a játék. Hegedüsné is bejön majd, és sajnálja. Hiányoz­nak majd neki a reggeli találkozá­sok. Talán arra is gondol, hogy be­lepusztult a kilá­tástalan szerelem­be, a vágy csigáz­ta halálra. Szép lenne. De amint testére nézett, fennakadt szemé­re, nyomban meg­állapította, hogy a tetem látványa majd mindezt le­hetetlenné silá- nyítja. Ott „termett” és a maga testetlen lényével erőlkö­dött, hogy lecsuk­hassa a fakó, ól­mos szemhéját, ügy elmerült munkájába, hogy a megérkező an­gyalnak másod­szor kellett „illet­nie”, mire felfi­gyelt. A Lélek nem mozdult. A szem­héjjal vesződött. Az angyal nem is értette, mit akar. Meghalt és kész, gyerünk. O csak egy szimpla kisé­rő, elég baj az, hogy ilyesmivel kell töltenie az öröklétet. A Lé­lek azonban nem tudott tovább­menni. Nem hagy­hatja igy itt ezt a fejet. Az angyal végre rájött: nem ellen­állás ez vagy ma­kacskodás. Meg­értette és csele­kedett. Szem: rendben. All: rendben. Fejtar­tás: rendben. Még a takarót is meg­igazították. — Mintha csak elaludtam volna és álmomban vég­zett volna velem az öröklét — ör­vendezett a Lé­lek, amikor még egyszer visszané­zett. A száj sarká­nál a szenvedés mély vonása lát­szott. De így volt jó, mert kemény, Forro fenyeso ömlik, hosz- szú vagonárnyékok nyújtóz­nak. Feketét pipázik a gyár­kémény ... A vagonajtóban megbillen egy gyapotbála. Négy mázsa. Lezuhan a földre. Remegnek a műhelyablakok, a por a le­vegőbe csap. Félmeztelen em­berek körülölelik a hatalmas fehér tömböt. Bronzmellűek, kócosak, szitkozódnak, egy­mást biztatják, a bálát odébb lökik... Majd megállnak, kiprüszkölik a port... Né­gyen vannak. Az ötödik a fa alatt. Pihenőben. Fiatal, húszesztendős, arca sima, tekintete szelíd, akár a nyűié, de a nyaka négy ököl- nyi kemény-gyökér. Néz. Izzadt fényképet húz elő. Elém tartja. — Ök a családom. Ez az asszony, ez meg a gyerek... Szépek, ugye? — Tudja, ha otthon mellet­tem vannak, mindig arra gondolok, hogy milyen csoda is ez az egész. Két emberből lesz egy harmadik ember... Csoda, ugye? — De ez még semmi. Képzel­je, a fiam akkor született, amikor a feleségem anyja meghalt.- Pont abban az órá­ban ... Különös, ugye? Tenyerével megdörzsöli a térdét és hirtelen megélénkül. — Mondok én még mást is. Elmondom, hogy nősített meg az a négy ember ott! Akarja? Hunyorog, mint egy ka­masz, kivillog a foga. — Akkor vörösödtem el először. Azelőtt soha. Hiszi?... Azt mondják, olyan lettem, mint a rák. Röhögtek és dü­löngéltek, mint a, részegek... A Zsuzsi ott állt a kapuban. Kockás szoknya volt rajta. A szeme meg olyan volt, mint­ha szénből csináltak volna tükröt. Olyan szépet nem lát­tam én még soha, csak egy- 'szer a moziban. Valami gróf- lánynak volt -ilyen szeme .'. . A kezében szatyrot fogott, azt, amivel most a piacra jár. Annyira elbámultam, hogy majdnem a lábamra lökődött a bála. Varga pisz­kált is — tudja, az mindig viccel—, azt mondta: „A fene a pofád, azt látom, hogy a fejed már elvesztetted, de legalább a lábadra vigyázz.” — Bántott, hogy röhög­nek ... Nem tudom, mi lelt akkor, de én egész nap másra sem tudtam gondolni, csak a Zsuzsira. Még éjjel is vele álmodtam. Egész reggelig né­zett rám. Csak az volt a baj, hogy az nem volt igaz. — Másnap reggel nem is köszöntek, mindjárt azzal fo­gadtak: „Megnősültél-e már, Jani?” Mert én János va­gyok. Intettem rá: „Nősül a fene.” Pedig nagyon kíván­tam már látni... Ki is eszel­tem valamit. Délben, amikor a fa alá ültünk, alig ettem pár harapást, felálltam és sé­táltam, mintha gondolkoznék. Csíkokat karcoltam a porba a cipőmmel, egyszerre aztán, amikor nem néztek oda, us­gyi • •. — Minden ablaknál beles­tem és megláttam a fonóte­remben. Sohasem bámultam be még ennyi sokáig. Akkor láttam, milyen szép minden. Szürke a terem, a fényes or­sók csillogva forognak és ke­lepeinek, mint a gólyák. Tisz­tára úgy... A levegőben meg kicsi cérnafelhők úsznak, rá­szállnak a lányok babos ken­dőjére és fehérre festik, mint az öregasszonyok haját az idő. A Zsuzsinak, úgy tűnt, glória volt a fején. Tisztára úgy tűnt. A szeme meg vilá­gított. Hiszi? — Ezt tettem mindennap. Az ebédidő felét elbámultam az ablaknál. Sokszor néztünk egymásra és én észrevettem, hogy nagyon szomorú a sze­me. Azt vettem ki ebből, hogy nem kedvel. Mert ha kedvelne, néha mosolyogna, igaz? ... Nagyon fájt és már nem állhattam ki, hogy meg ne kérdezzem a Jóskát, aki gépolajozó a teremben: „Mondd, Jóska, ismered te azt a lányt?” „Ismerem” — mondta —, már annyira, hogy itt dolgozik. Párszor nézeget­tem is, mivel igen csinos, de többet nem tudok, mert hiába próbáltam, nem beszélt ve­lem.” Faggatódzni kezdtem: „Vőlegénye van talán?” — „Á! — mondta. — Azt mesé­lik az asszonyok, ameddig az anyja él, nem áll szóba fiú­val. Megfogadta ... Mindig szótlan, nevetni meg sosem nevet.” — Keseredetten mentem vissza a fához. Amikor meg­láttak, kiabáltak: „Ki mond­ta, hogy elveszett?!... Itt van e!... Hát te meg hol csalin- kálsz mindig?” „Mosdani vol­tam — feleltem. — Igen me­legem volt.” Visszavágtak csípősen: „A fenébe is! Nagy úr lett a Jani. Kétszer fürdik naponta ..Megint fájt, hogy jókedvűek. Fáj ‘ám- Sz. — Másnap kilesték. Utá­nam lopództak. Amikor beha­joltam az ablakba, rácsaptak a hátamra és vihogtak: „Meg­fogtuk! — kiabáltak. — Jó fürdőhely, nem mondom. Még tusoló is van!” „Hagyjatok” — mondtam és elhallgattak. Meglátják ám, mikor van baj... — Betolakodtak az ablak­ba. „Szép” — mondta Varga, aztán felém fordult és át­ölelt: „Mondd, találkoztatok már?” „Nem is beszéltünk még” — nyögtem. Piszkált: „Gyáva vagy talán?” ... És elmondtam, amit hallottam... — Egymásra néztek. Értet­lenül, sokáig. „Ide figyelj, Jani — mondta aztán Varga. — Elengedünk előbb ... Várd meg a kapunál. Két órá­tól elbírjuk négyen a mun­kát ... Igaz-e? ...” És az em­berek rábólintottak. “ Féltem. De nem akar­tam, hogy gyávának mondja­nak. Kiálltam a kapuhoz. Jött is a Zsuzsi, nagyon szép volt. Meglátott, de csak ment tovább ... Amikor mellé ér­tem, annyira csomósodott a torkom, hogy csak annyit mondtam: „Ne haragudjon...” — A téren mentünk és én- nagyon sokáig azt néztem, hogyan hajlanak a lábam alá a fűszálak ... Egyszerre meg­állt: „Mit akar?” — „Miért nem mondja, mit akar?” — és majdnem sírt... Szótlanul mentünk... Lassú szél tá­madt. Tölcsért fújt a porból és megpörgette, mint a gye­rekek a facsigát. „Vihar lesz” — mondtam. Megint megállt. Reszketett: „Hagyjon egye­dül!” — mondta és a szá­jába harapott. — „Nem jó egyedül” — feleltem. — Fejünk felett a falevelek összesúgtak, villamosjegyek reppentek, mint kicsi fehér madarak. Elkaptam egyet, te­nyeremre simítottam, megva­saltam és odanyújtottam a lány elé: „Ezzel utazunk” ... i Elmosolyodott. Két ujja közé j csípte a jegyet, megemelte, j aláfújt és azt mondta: „Hadd j repüljön.” — Megengedte, hogy haza- ] kísérjem Cinkotára. Útközben j alig szóltunk ... Kis cserép- ] tetős házban lakott. A kéri- \ tésnél elbúcsúzott. „Mikor ta- ] lálkozunk?” — kérdeztem. — ] „Nem érek én rá soha” — l mondta és gyorsan elrebbent, j mint a lepke. — Hosszú, füves árok volt j előttem. Nem tudtam elin- ! dúlni. Lehasaltam, a táskám- í ra hajtottam a fejem és be-: lestem a kerítésen ... Húsz : perc telhetett el. Kopott, kék S ruhában jött ki a házból, ásó J volt a vállán. A kertes ud- j varban ásni kezdett, de úgy; láttam, legalább öt nani $ munka még hátra van. És; megint nyílt az ajtó, valami ; fekete gubanc jelent meg las-! san, kéndőbe csavart öregasz- jj szony csoszogott ki. DülledtJ szeme volt és nyálas a szája. \ Ráült a kutyaólra és sokszor í azt mondta: „Vigyázni kell a! bombára, Sándor. Vigyázni j kell a bombára...” A Zsuzsi 2 sírt és elvezette. — Reggel, amikor a gyárba í értem, elbeszéltem mindent a 2 többieknek. Nálunk az ilyes-í mi nem titok... Az emberek í egész nap szótlanok voltak és délután ásókat hoztak a rak- £ tárból. Este pedig, amikor \ sötét lett, bementünk a ke- J rítésen, mint a tolvajok és í felástuk a földet... Bene bá- J esi is jötf, pedig ő már ötven J éves ... Szépen sütött a hold. í V A vagonajtóból kibukott $ egy fej és kiabált: $ — Hé, Jani! Letelt már a ^ pihenő ... Hékás te! A fiú felállt, lepucolta a ^ nadrágját. — Hát így volt — mondta. ^ — Azután megnősültem ... ^ Csak azt nem értem: pont ^ akkor halt meg a mamánk, ^ amikor a gyerek születeti * Sokan mondják: Eltemettük a í szenvedést, feltámasztottuk az « örömet... Hiszi? ... Na, hív- 7 nak már. Hát jónapot. á A színházban °szöí'eg--------------------------- apoka t elepedett mellém. Ezüstsza- kálla a mellét verte, fejéről már lekopott a haj, de szemé­ben harsányan csillogott friss, üde, fiatalos szelleme. És a hangja: mélyebbről támadt, mint Bessenyei szava, amikor valahonnan a Nemzeti szí- nészpáholyából bezengi a né­zőtérre: „Ember küzdj és bíz­va bízzál!’ Mert meghallottam a hang­ját is, a szünetben, amikor a büfé előtt ismét egymás mellé sodródtunk. Ö kezdte, bemutatkozással: — Isten vagyok ... Csak így. Se keresztnév, se foglalkozás, se egyéb. Tréfára fogtam a dolgot: — És hol hagyta, Uram, a glóriáját? — Tudja, ilyenkor magán­emberként csellengek — ma­gyarázta. — Otthonhagyom glóriámat és vele csalhatatlan- ságomat is. — Isten, mint magánember? — Ö, volt erre már példa a történelemben! — nevetett. — Megtettek már ilyesmit előt­tem olimpuszi kartársaim, de én az afféle kirándulásokhoz, tudja, már idősecskének érzem magam. Ellenben elmeditálni egy színdarabról — hát az egészen más! — Sőt, ez esetben ez félig- meddig hatáskörébe is tartozik — mentem bele a tréfába —, hiszen Gáspár Margit színda­rabja, legalább részben, éppen az ön birodalmának határai között pereg. — Holhó — intett. — Ha igaz! Mert, ha le is tettem odahaza mindent látó szem­üvegem —, azt még észreve- szem, hogy az írónő voltakép­pen ravaszkodik. ö nem a föl­di világ néhány élő atomját, ggy vagy több embert plántál a mennybe, hanem éppen for­dítva: példálözásával a földön akarja megvalósuláshoz segí­teni a mennyek országát, ma­gyarán a békét! Mivel ebben az ügyben ő, Isten, a voltaképpen szakértő, és főként, mert egyetértettem vele, rábólintottam. — Én is erre szavazok! • — Pedig — folytatta ő — beszélnek egyébről is a színé­szek. Istenhit vagy atheizmus, álom vagy valóság, az égi kar felfegyverzése vagy leszerelé­se ... De azt hiszem, nemcsak én, de mindenki, aki a Petőfi Színház nézőterén ül, tisztán látja: itt többről vagyon szó. A békéről és a háborúról. — De az áttételezett for­ma?.;. — Az embernek szabad aka­rata van! — intett. — Ez kü­lönösképpen megilleti a mű­vészt. És itt még az sem za­var, hogy a szerző ezt a bizarr ötletet — a háborúság átül­tetését mindkét túlvilágra — egy álom szivárványával íveli át a földről a szellemhonba. Az álom itt realitás, olyany- nyira, hogy az írónő olykor ISTEN NEVÉBEN AZÉGIHÁBORÚRÓL félre is veti az álom valós kö­vetkezetlenségét, olykor kö­vetkezetességétől függetleníti magát. Gallus doktor, a főhős, ez a békeharcos publicista (aki altatásos kábulata alatt vizio­nálja az egész égiháborút), például nem vesz tudomást sa­ját álma néhány fázisáról, a Sátán és Suttyó-cherub alku­dozásáról, a lapelkobzásról — hogy csak néhányat mondjak a sok közül Elképedtem. Hisz még csak az első felvonás utáni szünetet győzzük türelemmel, ismeret­len ismerősöm pedig már va­lahol messze, talán a második vagy a harmadik felvonás tá­ján csapong. Mintha elleste volna gondo­lataimat, elmosolyodott, és megjegyezte: — Nem ördögi praktika, hogy „előre beszélek” ... — Ezt fel se tételeztem, Uram!... — mentegetőztem zavartan. — Ugyanis... Belepillantot­tam a szövegkönyvbe A második felvonás szünetében már én kerestem az alkalmat a tercierére. — Szóval... Tetszik? Diplomatikus választ adott: — Isten tudja... — Nem tetszik? — Ezt sem mondhatom.;; — Hát akkor? — Hogyan is mondjam? ... Igen... Azt hiszem, az írónő jobban ismeri az égi lényeket, mint saját bolygója lakóit. Észrevette, milyen bölcs em­ber Pál apostol? Milyen gyer­mekien huncut, derűskedvű az a Suttyó-angyal? Vagy Hilá- rion, aki bármelyik hiú, kar­rierista ember szerepét el- játszhatná a földön? Remekül megírt szerepek, vérbeli író alkotta figurák. De Gallus doktor, aki csak tévedésből került a paradicsomba, mintha nem Is a földön született vol­na. Miért beszél folyton az Emberiségről és sohasem az Emberről? Miért nem érdeklik a földi dolgok apró részletei, felesége, barátai, a lenn folyó békék üzdelmek ? — Egyszóval: emberibbnek képzelte a főhőst? — Hm ... Mi, alkotók, nem avatkozhatunk egymás bel- ügyeibe. De ha dramaturg lennék... — Isten mindenható! — Annyira mégsem, hogy írói alkotóműhelybe tolakod­jék. De ha megtehettem vol­na... — Nos? — Majd a harmadik felvo­nás után, egy fekete mellett. Maga csak most ismerkedik a darabbal. A fekete forró volt> er5s--------------------^s zamatos. Is­teni. É s mi beszélgettünk tovább. — Szóval Gallus... — foly­tatta ő. — Ez a Gallus miért nem akaszkodik össze már a második felvonásban ellen- lábasával, Z. Z-vel? Ha a föl­(, dön, a tömeggyűlésen oda £ merte neki kiáltani, hogy em- \ bervérrel kereskedik, fenn a mennyben, ahol, ugye, még- £ sem dühöng kapitalista terror, \ százszor inkább megtehette J volna. Vagy miért nem támad £ neki magának a Sátánnak? £ Mintha az írónő félt volna í összeereszteni az igazi, méltó í ellenfeleket. Például: Z. Z-t í a Sátánnal, Pál apostolt Gáb­oriéi arkangyallal, Pált, a Sá- £ tánnal, Baldourt az öregasz- f szonnyal. Hiszen a legkézen- í fekvőbb az lenne, ha nem köz­vetítők révén hallanánk az égi í vezérkar megosztottságáról; í ha nem kurírok adnának hírt í a már lezajlott küzdelmekről. í Egy jellemző példa: az égi Í bíróság összeülésekor, a har- 'f, madik felvonásban, Tamás ér- kezik a Kristálymennyország- 5 ból a Paradicsomba és nem \ Gábriel vagy Pál, vagy mind- £ kettő. Az írónő rosszul ismeri £ őket és az istenit, ha azt hiszi, £ hogy ők távolmaradtak volna £ egy ilyen eseménytől! £ — Ebben nem szálhatok vi­J tába önnel. J — Ne is! Mert látja, a har- £ madik felvonásban, ahol vég- í re szemtől-szembe áll egymás­sal a két hős, Gallus és Z. Z., ahol végre egymás szemébe mondhatják mindazt, ami ki­kívánkozik belőlük, ahol mély és magvas beszélgetésre kerül sor az újságíró és Pál apostol között, nos, ez a harmadik fel­vonás olyan feszült, olyan sodró, hogy az én éles fülem sem hallott a nézőtéren egyet­len pisszenést, egyetlen krá- kogást egész idő alatt. Holott ha jól tudom, ez idő szerint ’ önöknél influenzajárvány dü­höng — Hát még, ha a rendező Szinetár Miklós és az egész szereplőgárda követni tudta volna Gáspár Margit elképze­léseit! — Igen, igen! Ha ez a darab és ez az előadás megméretik és könnyűnek találtatik, azaz pontosabban szólva nem talál­tatik olyan súlyosnak, mint amilyen lehetne, annak első­sorban a konfliktusok óvatos megkerülése, másodsorban a rendező hatásvadászata, har­madsorban pedig a .Sátánt alakító Kozák Gábor, a Bal- dour vezérőrnagyot megeleve­nítő Kautzky József az oka. Emlékszem sok robusztus Me- fiszto-alakításra, sok jéghi­deg, mégis forró Luciferre. Ez a Sátán azonban csak pózol és már a kezdet-kezdetén tör­pévé silányul az óriás Z. Z. mellett. Ez a Sátán éppen hi­valkodásával jelentéktelen, go­noszsága fitogtatása miatt ár­talmatlan. Baldour pedig? ... Hát ellenfél ez a komolytalan operettfigura? ... Pedig a sze­rep bőven kínál nekik lehető­séget. És a rendezőnek is. Nemcsak gegekre bohózat! elemek sziporkáztatására. Ez csökkenti a feszültséget és néha még az istennel se tud­ják elhitetni a szereplők, hogy komoly dolog, véresen komoly, amiről a színpadi játékban szó esik. -r* — Mindez igaz. De ez csak két szereplő ... — Csak?! — Jó, két főszereplő. De a többiek. Ha isten lennék, szár­nyat adnék például Pál apos­tolnak, azaz Gellért Lajosnak. Ez az emberséges bölcs, aki pedig lassan, sőt vontatottan ejti a szót, sodrába fogja nemcsak az eget, hanem a nézőteret is. Ez pedig nagy szó! — Megérdemli az angyal- szárnyat! — helyeselt. — És megérdemli Suttyó — Hacser Józsa is. Játékos, ked­ves, közvetlen, elhiszem, hogy cherub. — Az! — bólintott. — És Hilárion! Emlékszik Keleti Lászlóra, amikor össze­törve leroskad a menny lép­csőjére. „Angyal vagyok még én?” Emlékszik? A szívem a torkomban dobogott... — Az enyém is! És Sebők Margit, mint fiát váró öregasszony-angyal? Ahányszor színre lép, taps kíséri. Mert ő az Anya. Az Örök Anya ... — Igaz. — És Kovács Károly, mint hideg, számító, okos Z. Z? Vagy a Gallust életrekeltő Agárdy Gábor? — Nono! Ö néha könnyen veszi a szerepét. — De csak néha! Erről is Inkább a szerep tehet — hi­szen éppen az előbb beszélt róla —, mint ő maga. De mi­lyen emberivé válik Suttyó­val, a fiával, vagy az öreg­asszonnyal való találkozásai­kor. És mennyire közel kerül a mennyek országához, ami­kor Pállal beszélget! — Úgy van. — Ezek pedig, akiket fel­soroltam. hozzájuk véve az írónőt, több mint az a bizo­nyos három ember... — Melyik három? — Akiket Lót Szodomában felkutatni igyekezett. Partnerem már nem vá­— --------------1 aszolhatott, p edig szóra nyitotta száját. De a pincér közbeszólt: — Záróra, uraim! És ez ellen nálunk még az isten sem protestálhat. Garami László i keserű, férfias \ volt az arc. A hé- \ lek elégedetten \ hagyta ott a szo-l bőt. Az angyal nyu- ■ godtan, mondhat- \ nám erőbeosztás- \ sál szárnyalt, mint \ aki hosszútávra I készül és nem fe-\ csérli erejét. A : Lélek mellette re-; pült, élvezte a ; furcsa, új lehető- ] ségeket. Határo-! zottan jól érezte j magát. Elörelen- ; dűlt, visszapillan- : tott az angyalra.; A nagy szárnyaki egyenletesen, dej kicsit ferdén szel-j ték az étert. — Egy hónapig j gyakorlom, s az- j tán megnézhetik, i hogyan kell re- \ pülni — gondoltai mámorosán a Lé-j lek és kecses moz-\ dulattal kikerült j egy hullócsillagot.; Szántó Miklós í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom