Pest Megyei Hirlap, 1957. augusztus (1. évfolyam, 79-104. szám)

1957-08-19 / 95. szám

s

"NfCirlaP

1957. AUGUSZTUS 19. HÉTFŐ

“Nyomorék Tar pistQ

ELLÁTOGATOTT országá.

■“-1 ba minden ősszel Vadás grófja. Fáradtan és unottan utazott Párizson át haza. Legutoljára talán Norvégiában bolyongott. Húszezer holdas volt az ország Vadág körül. Fehér fedeles kastélya állott neki itt ezer méterre a faiutói.

Beteg arcú falu volt ez a Vadág. Szalmás kunyhóiban rongyos oláhok laktak. Őseiket a gróf szépapja hozta ide elűzött magyar jobbágyok helyébe.

Tíz év óta magyarok is laktak Vadógon. Az Alföld menekültjei. Dohányt termeltek itt a hatalmas grófi birtokon. Mikor érkeztek, még magasan hordták a fejüket. Azóta meg- roskadtak ők is. Rongyosak és sápadtak, mint az oláhok. Félnek a bátor gondolattól is. Ha nagyot gondolnak: gyáván lehunyják a szemüket. Ki ne olvassa a vétket belőle valami grófi írnok. A halál vidékének látszik e vidék. Együgyű emberlakóit letarolja az év a kastély számára. Buja földjéből kitudja őket. És viruló nyárban a dús mezőn úgy verejtékeznek itt az emberek, mintha valami szomorú ország bűnösei volnának;

Egyébként pedig csendes volt a gróf országa. Az ökröknek szabad volt bőgniök. A cséplőgépek is búghattak késő őszig. Csak az emberlá/ma volt tilos. És emberekből sohasem is kívánkozott ki itt a hangos hang. Öröm és harag elhagyta már őket régen.

D

E ŐSSZEL mindig fölzen- dült az ország. Úri társaságban vadat űzött a gróf. A falu csenevész népe hajtotta a gróf elé olykor a vadat. Ilyenkor megszínesedett a vidék. Az álmos, rongyos, petyhüdt emberek is élni látszottak. Mintha mindenkinek joga lett volna ilyenkor élni.

Esténként pedig világolt a fehérfedeles kastély. A gróf úr és barátai mulattak. A cselédség nem engedett közeibe jutni senkit.

Csak a leányoknak kellett ilyenkor besorakozniok. Minden embernövény vézna volt a gróf országában. De csodálatosan frissek és keményhúsúak maradtak a magyar kukás leányok. A dohányos emberek leányai. Ezekben még megőrződött az Alföld ereje és melege. Talán a leányaik vagy unokáik csenevészek lesznek.

Évek óta így volt ez szokásban. Az urak mulatságára berendelték őszi vadászatokon a leányokat. Ajándékokat hoztak ki reggelenként a leányok s öreg szüleik örvendeztek.

V

ALAMIKOR oláh leányokat rendeltek az urak. De ma már nem kellenek az oláh leányok. Egyre silányabbak s

rossz gyomrúakká tette őket az Ínséges táplálkozás.

Legények is voltak a dohányosok között. Cingár, vékonypénzű, semmi legények. De néha magyar hang feszítette az oldalukat. Mintha valami nagy emlékezés szállta volna meg őket.

Hogy az urak elragadják sok estére az ő leányaikat, régen fáj már a legényeknek. De csak elsápadtak sokszor s szólni nem mertek. Sehogy sem tudott egészen tisztán kiformálódni lelkűkben az ő érzett nagy igazuk. Hogy jönnek ide büszke urak, kiké minden földi jó s ráadásul elkívánják szegény kukás legények leendő feleségeit is.

Csak fehérek voltak a legények a vak és félszeg gerjede- lem miatt. Bosszúra meg éppen nem gondoltak. A leányokat nem merték vallatni. Vadászatok estéin dörmögve s korán feküdtek le.

Csak a legények csúfja virrasztóit. Ezt a legényt Tar Pistának hívták. Nyomorék Tar Pistának. Huszonötéves volt. s olyan magas, mint egy nyolc éves gyerek. Nya-katlan. rücskösarcú, béna balú, sántalábú. Csak éppen, hogy mozgott szegény. Ő volt a többiek vidámsága; A nyomorultaknak a. vidámsága: kegyetlenség. Nyomorék Tar Pista mintha azért született volna, hogy ezek az árny emberek is nevessenek néha valaki rovására.

S

OHA leány komolyan reá nem nézett nyomorék Tar Pistára. Soha még oly messze nem esett a csókoktól férfiember, mint ő. Nem is remélte a csókokat Tar Pista. Pedig a vére talán a legszerelmesebb és legforróbb volt. Csúny testét meg akarta csúfolni a szerelem is. Minden bolond vágyával beleköltözködött.

És Tar Pista, nyomorék Tar Pista tudta, hogy őt sohase fogja leány ajaka csókolni. És Tar Pista volt mégis az egyetlen legény, kinek ökölbe szorult a keze, ha ősszel vadászni jöttek az urak s este besorakoztatták a kastélyba a leányokat.

Ö

SSZESZORULT a keze s egy este így beszélt a legényekhez:

— Hát ti magyar legények vagytok? A ti rózsáitok és mátkáitok a nagyurak prédája?

A legények kedvetlenül dohogtak. Nagyon haragudtak a nyomorékra s különös keserűséggel elmentek aludni.

A kastélyban muzsika szólt. Nyomorék Tar Pista egy este nem tudott lefeküdni. A parkon át bemászott a kastély udvarába. Óvatosan egy ablakig

jutott a széles, rejtett tornácon. Benézett az ablakon. Olyan szobába látott, hol vad orgia folyt. Akadt leány, aki szepegve húzódott meg egy sarokban. Volt megrészegített leány, ki az urak tapsa mellett táncolt. A cigányok húzták.

Nyomorék Tar Pista majdnem felordított. Egyik leány sem volt az övé. Tudta, hogy sohase lesz egyik sem az. És úgy érezte rongy testébe szorult kis, vad szívével mégis, hogy most ott benn őt gyaláz- zák. Az ő rongyos, átkozott fajtáját.

E

GYIK leány ki akart szaladni. Hiába nyitotta az ajtót. A gróf ugrott elébe nevetve s kulcsokat rázott:

— Marádj, babám, minden ajtó be van zárva.

Tar Pista lebukott az ablaknál s négykézláb iparkodott valamerre. A zsebét tapogatta. A kastélyban tudta a járást. Hátrakerült egy lépcsőhöz. Fölosont a lépcsőn s nyitva találta az ajtót. Pár perc alatt a padláson volt.

Éjfél volt s fölcsapott a láng. Rémült orditozások hallatszottak be a faluba: égett a kastély.

Az urak, s a lányok alig tudtak kiszabadulni.

A LEGÉNYEK is fölébredtek. A parkban meglelték a nyomorék Tar Pistát. Félholtra verték s úgy vitték a halálraijedt gróf elé:

— Ez volt. ez volt, méltósá- gos úr. Egész este átkozódott. Tessék a csendőröknek adni. Hadd rothadjon a tömlőében ez a világ csúfja.

Egy amerikai író szellemi arculata

A

z egyik párizsi könyvkiadó nemrégiben kiadta Henry Miller amerikai író „Életem könyvei“ című új alkotását. Az író ebben beszámol művészi ízléséről, a klasszikus és a modern irodalomról alkotott felfogásáról. Mit árul el Henry Millerről el az önvallomás?

Az „Árts” című párizsi lap ismerteti a könyvet és leírja, hogy Henry Miller saját bevallása szerint soha sem olvasta Racine és Corneille műveit. Rousseau könyveit néhányszor ugyan a kezébe vette, de néhány oldal után abbahagyta. Miller Victor Hugót azon írók közé sorolja, akiket az ember rendszerint szeretne olvasni, de végeredményben mégsem olvas soha.

Voltaire-t ugyan olvasott, 'de mint kiderült, Voltaire művei „semmit sem adtak neki” • •. „egyébként — teszi hozzá ; Miller — még legalább 1200 kretént nevezhetnék meg, akik ugyancsak nem adtak nekem semmit”. Marik Twaintól hányingere van, viszont Dosztojevszkij műveinek olvasása közben néhányszor „halálra neveti magát“. De mivel Dosztojevszkij klasszikus, „vele szemben is bizalmatlannak kell lenni” (?) — írja.

Az „Árts“ melankolikusan jegyzi meg: „Millernél nincs meg a kultúrember könyvtára és „életének könyvei” olyan művek, amelyeket ismerősöktől kölcsönzött”.

Ú3 FILM

Nemrég mutatták be a Gyilkosság a Dante utcában című szovjet filmet. Képünk a film egyik megható epizódját mutatja be

| József Attila:

J2ilciíIu%z

Lucám, hiába válók tőled, hiába vágok a mezőnek, baj mindenütt, mit szörnyű cslép hadar jobban búsít sok búsuló magyar.

Gulyáink, kik még terelődnek, \

üszökszagú szelektül bőgnek, s a görbült, öreg számadó cseléd sóhajtva tolja hátra süvegét.

| Hátát jegenye támogatja,

fáradt az is, de nem mutatja.

Nem búg lombjáért, az jó földbe hullt, |

de az égen, hol alszik a borult, \

mindegyre keserűbben zörget.

S köröskörül a megvert földek összemásznak, hogy motoz a setét, mind nyögve-súgva kéri istenét.

Híja van n legjobb kalásznak,

Bosszús parasztok nyargalásznak, sírból jött lelkűk dörgés, förgeteg,- rongyos ködmenjük zsíros föllegek.

Egy keserű nép sír belőlem, hát ne szeress, de ne félj tőlem, szövetség ez már, nem is szerelem, a kezedet add és kiáltsd velem:

Orvosunk, szebb jövőnk szaladj hát!

E bús nép ház előtti padját

letörli; várnak komoly kurucok,

míg polcos lovad mégis bekocog! ' |

Osváth Ernő:

AFORIZMÁK

Amíg a szkeptikusok kisebbségben, s a naivak többségben lesznek: a szép hazugságok mindig jó példákként fognak hatni.

— o —

A tiszta papiros mily olcsó, a könyv mily drága; valóban ha a passziót a költségei után ítélik meg, úgy látszik, előkelőbb: olvasónak, mint írónak lenni.

— o —

Ismerünk valakit, ha meg tudjuk különböztetni: mi benne tudatos, mi öntudatlan.

— o —

Az igazi jóság — az illúzió engedélyezés művészete.

— o —

Annak, hogy az ember már nem liisz önmagában semmi pótléka a világon. Sem az, hogy másokban tud hinni, sem az, ! hogy másokban sem hisz.

— o —

A világ leglassúbb folyamata: az érzés megváltoztatása a gondolat által.

— o —

Az ámítás bizonyos foka önámítás nélkül, az önámítás bizonyos foka ámítás nélkül — nem képzelhető.

— o —

Az önismeretnek az a foka, ahol már nem csalódhat magában az ember — erkölcstelen.

— o —

A világon annak van a legnagyobb becsülete, amit akaratnak neveznek. Úgy látszik, ez a legáltalánosabb gyengeségérzés.

— o —

Érdekes, hogy: tisztaság és gazdagság ellentétes fogalmak.

Csak kettőt írhat meg az ember: az érzését, vagy a nyo- I morát, hogy nem tud érezni.

— © —

i Igazi szocialista ismertetőjele, hogy sérti, ha kivételes el- I bánásban részesítik.

L

enard úr február 15-én különös levelezőlapot talált postaládájában. A lap nem volt keltezve. Lenar d úr hiába kereste rajta a feladás helyét, s az aláírásokat is. Névtelen levél volt. Tartalma:

„Lenard úr! Felesége őnagysága megcsalja, ön az egyetlen, aki ezt eddig nem vette észre. Adjon jelt, egyetlen egy jelt és igaz barátja pontos felvilágosítást ad önnek.’’ Lenard úr e szavakat a legnagyobb közönnyel olvasta. Nem azért, mert higgadt, jóindulatú ember volt, vagy elég ravasz ahhoz, hogy meg- gondoltán rettenetes bosszút eszeljen ki. Egész egyszerűen nőtlen volt. Életében a nő nem játszott szerepet, vagy ha játszott is, csaik felszínesen. Ezért a lapot apró darabokra szaggatta.

A következő hónapban ugyanéi csak 15-én ismét jött egy névtelen levél:

„Lenard úr — írta az ismeretlen I— a hölgv. aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy az ön nevét viselheti, a leggaládabb módon megcsalja és Ön továbbra is az egyetlen, aki ezt nem veszi észre. Legyen erős. Adjon nekünk jelt, egyetlen egy jelt!"

Lenard úr ez alkalommal is eL tépte a levelet, de most már nem oly határozottan. Sőt, a darabokat újra összegyűjtötte, hogy a mondatokat még egyszer összeállíthassa. Miután eddig nem sok névtelen levelet kapott, vagy írt, küldője iránt nem érzett kellő megvetést.

Egy férj számára kellemetlen lehet, hogy ha felszarvazottnak tartják. egy agglegény számára azonban egu ilyen névtelen levélnek bizoIrta: Jean Giraudox

Névtelen levél

nyos. varázsa van. Lenard úrnak határozottan jól esett, hogy valamilyen titokzatos ügybe keveredett. Olyan érzése volt, mintha egy nemcsak ismeretlen, hanem le is fátyolozott személy látogatását fogadná. Mikor a következő hónapban ismét megérkezett a levél, már hajlandó lett volna jelt is adni. Csakhogy a levél egyáltalán nem utalt arra, hogyan adhat jelt. Most már határozott vonzalmat érzett a férj iránt, akivel a névtelen levél írója nyilvánvalóan összetévesztette. Ezelőtt, amikor az invalidusok templomának kupoláját a ferdén tűző esti napsugarak megvilágításában csillogni látta, így szólt: „Milyen gyönyörű idő!" Lám, most a tűnő napsugarakat látva, a szerencsétlen, felszarvazott férj jut eszébe. És ő, aki mindig szemlesütve járkált és persze soha még egy 50 centimest sem talált, azon kapta rajta magát, hogy egy nőt vett szemügyre.

gy esős napon az autóbuszon történt. A kocsiban ült és felajánlotta neki a helyét. Őszintén szólva azért, mert a következő megállónál le ákart szállni. A nő olyan hálásan mosolygott, hogy ő a peronon maradt, nehogy szívességének értékét leszállítsa. Jóval később szállt le s kénytelen volt a pocsolyákon át hazagázolni.

Lenard úr már húsz éve élt egyedül( de ez eddig sohasem tűnt fpl neki. Most e fél percig tartó találkozás után elhagyatottnak érezte magát. Egyszeriben észrevette, hogy a szobája tulajdonképpen két személyre való; az ablak túl széles, a szekrény tükrében csak nyakig látja magát és amikor a nyakkendőjét köti, úgy érzi, mintha egy lefejezett embert öltöztetne. A lámpáját túl világosnak. a kályháját túl kicsinynek találta. Ha időnként egy szépasz- szonnyal találkozott, akiről tudta, hogy soha sem fogja megismerni, szíve máris gyászba borult és úgy üdvözölte, mint egy halotti menetet. Üdvözletét egyébként sem a nők. sem a halotti menetek nemigen fogadták. Jóllehet az életben a legnagyobb változások legtöbbször éppen akkor történnek meg velünk, amikor a legjobban vágyunk rájuk, mégis mindig olyan észrevétlenül jönnek, mint az álom. Egy szép napon Lenard úr eljegyezte Jennyt, a kalaposnőt.

ennyi tulajdonképpen Eugenie- nek hívták. A párizsi nők azonbail gyakran szívesebben hordják az egyszerű munkásnők nevét, mint a császárnéét. Jennynek jó alakja volt és ki is elégítette — mások jó alakja nem érdekelte. Pufók arca. keskeny álla, hosszú, izmos lába volt. Hogy tetszett-e Lenard úrnak? Ez a kérdés nem is jutott eszébe. de Lenard úrnak sem.

Az esküvőt a vincennesi községházán tartották. Nem állíthatjuk, hogy az zavartalanul folyt le. A nászmenet kocsijának útját egy

elszabadult ló keresztezte. Tudjuk, hogy már a nyúl is szerencsétlenséget jelent. Aztán felfordult a kocsi. A kíváncsiak és a rendőrök már megszokták, hogy filmfelvételnél gyakran szerepel nászmenet, tehát most is azt hitték, hogy vígjátékot forgatnak. Természetesen nem avatkoztak be. De a baleset mindenesetre rossz jelnek számít! Tetejébe a lakodalmi ebédnél az egyik vendég beejtette a sótartót a levesbe.

Tpsküvő után a fiatal házasok egy

J-J évig zavartalanul éltek. Vajon ez volna a nagy boldogság? Lenard úr, aki életében soha sem volt boldog, ezt nem tudta eldönteni. Újabb szokásokat vett fel és ez helyes volt. A régi szokásait is, gondosan megőrizte és ez még helyesebb volt. Kávéját továbbra is cukor nélkül itta, passziánszozott és minden hónap 15-én névtelen levelet kapott. A levél stílusa és maga az írás nem volt mindig pontosan ugyanaz. Ő azonban a leveleket, mint rosszul tájékozott. de hű felebaráti szeretet példáit gondosan megőrizte.

Egyik 15-én reggel nem jött levél. A késés nyugtalanította. Mivel türelmetlenül várta a levélhordót, minden csengetésre ajtót nyitott, s ezért számos olyan számlát volt kénytelen kifizetni, amelyet tulajdonképpen későbbi időpontban kívánt kiegyenlíteni. A következő nap kettős portót fizetett egy hiányosan felbélyegzett, levélért, amelyről kiderült, hogy reklám. Harmadnap a megmagyarázhatatlan nyugtalanság a posta poste-restante osztályára kergette. De itt sem volt címére levél.

A következő hónapban újra el- ■Aí maradt a levél. A névtelen leveleknek egyáltalán nem volt semmi értelmük, de az. hogy hirtelen elmaradtak, talán mégis jelent valamit? Talán közben megtalálták az igazi férjet? Vagy talán az ismeretlen levélíró megunta a firkálást? Nagyon valószínűtlen feltevések. Tehát akkor nála, a címzettnél kellett valamilyen változásnak történni. Talán valamilyen tréfáról volt sző, amelyet egy barátja addig engedett meg magának, amíg az ártatlan volt. s most azért hagyta abba az írást, mivel a tréfa bizonyos veszélyt rejthet magában? Röviden: talán megcsalja őt Jenny?

Figyelni kezdte feleségét, aki továbbra is a megszokott időben ment el és jött haza. Minden ok nélkül veszekedni kezdett vele. A dühkitörésekkel az asszony sem maradt adós. Lenard úr egy alkalommal futólag beszélt kedvenc ételeiről. Erre felesége borjúhúst adott neki, amit ki nem állhatott. Mindez megerősítette Lenard úr gyanúját és ő egy nap el is határozta, hogy felesége után oson.

A Jardin de Plantes-ig követte.

P's itt véget ér történetünk. A fókák és a flamingók között fiatalember közeledett Lenard úr teleségéhez. ö köszönt elsőnek. Az asszony mosolygott elsőnek. És Lenard úrnak meg kellett tudnia hogy ha a balsors úgy akarja, múltunk rejtélyei visszamenőleg igazsággá válhatnak.