A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola 1888/9. Tanévi Értesítője

Dr. Katona Lajos: Moliére otthon és a társaságban

— 24 —

a körötte zsongó tömegből a műveihez kellő személyeket kihalászni,, mint saját tisztult gondolkodása és mélyebb érzése honából a hétköznapi talajra leszállva, a többiek módjára s velük együtt üres szalmát csépelni. A nagy emberek különben többnyire gyenge társalgók hírében állottak mindenkoron, jóllehet kevés kivétellel csak az üresfejüek iránti szánakozó kiméletből tettették magukat ilyeneknek. Mert a maguk körében, vagy sokszor a végtelenül alattuk álló, de romlatlan és őszinte lelkekkel szemben a lángelmék pazarul osztogatták kedélyük drágagyöngyeit.

így tett Moliére is. Természetes, hogy bizalmasabb barátait csak a vele rokon lelkek között kereshette. Nem csak a németek Parnassusa dicsekedhetik két legnagyobb költőjének benső barátságával. A franczia irodalom aranykorának legragyogóbb neveit is a kölcsönös nagyrabecsülés és meleg rokonszenv szálai fűzték egybe. Moliére sa hozzá kedélye mélységére nézve leghasonlóbb Lafontaine, továbbá az éles kritikájú, de azért korántsem oly merev mint a minőnek kikiáltott B o 1 i e a u, valamint egyideig a nem egészen közéjük illő, mert nem eléggé őszinte s fölötte hiú Racine is, számos szép órát töltöttek együtt, különösen á vigjátékíró auteuili Tusculumában. Sőt a másod- és harmadrangú pályatársak iránt is mindig szerény és megnyerő magaviseletét tanusitott — s ha rászorultak, a legnemesebb bőkezűséggel és kímélettel segített rajtuk az, a ki Misanthrope-jában csak azért ád hevesb kifejezést az emberiség elleni haragjának, mert jobbnak, a földi salaktól tisztultabbnak szeretné látni faját, a mely iránt kevesen éreztek igazabb szeretetet az övénél szivökben. Avagy nem a simamodorú s örökké mosolygó Philinte-e inkább az emberiség igazi ellene, a ki optimista vagy helyesebben opportunista álarcza alá rejtőzve, elég kíméletlen kimondani, hogy embert gaznak, csalónak és érdekvadásznak látni csak annyi és oly természetes, mint zsákmányra éhesnek látni a keselyűt, kártékonyán pajkosnak a majmot s vérszomjasnak az erdő farkasát! *)

Hogyan is gyűlölhette volna az emberiséget az, a ki embertársai szolgálatában, mások érdekének önfeláldozó védelmében esett el nemesen vívott küzdelmeinek terén, a színpadon! . . . 1073. februárius 17-én, pénteken, a »Képzelt beteg« negyedik előadására való készület közben, a már évek óta betegeskedő Moliére szokottnál rosszabbúl érezte magát. Felesége és házában majdnem fogadott fiaként felnevelt egyik színésze, Baron, midőn a költőt bajáról panaszkodni hallják, pihenést ajánlanak neki s első sorban az előadás elhalasztására kérik. Eleinte maga is szinte hajlandó már tanácsukat követni, de aztán meggondolva a már berendelt szegény színházi munkások, megannyi kenyerét keser*) Misanthrope 1. felv. 1 jel.