Theologia - Hittudományi Folyóirat 5. (1938)
Ivánka Endre: A modern individualizmus és a történelmi protestantizmus
A MODERN INDIVIDUALIZMUS ÉS A TÖRTÉNELMI PROTESTANTIZMUS. (A történelmi protestantizmus eschatologikus háttere.) I. A «renaissance-kutatás és theologia» cimü cikkemben1 arról számoltam be, hogy a legutóbbi évtizedek kutatásai szerint a modern individualizmus — az a szellemi magatartás, mely a XVII—XIX. századot jellemzi — nem a klasszikus ókori műveltség újjáéledésében gyökerezik (ez csak utólag járult hozzá és megerősítette a már kialakult szellemi áramlatot), hanem a késői középkor eschatologikus, spiritualista szektáinak gondolatvilágában és mentalitásában. Ezt azonban nem úgy kell érteni, mintha a modern individualizmus emberideálja lebegett volna már ezeknek a késői középkori szektáriusoknak szemei előtt is : a harmonikusan kifejlődött, autonóm, szellemi és anyagi téren egyaránt függetlenül érvényesülő és öncélúságának tudatában mind a két téren egyenlő határozottsággal és töretlenséggel önönmagát kiélni óhajtó, végső szellemi, lelki és erkölcsi értéket jelentő «személyiség». (Höchstes Glück der Erdenkinder ist nur die Persönlichkeit, mondja Goethe). Ellenkezőleg : alig lehetne élesebben elválasztani a szellemi és a testi, az isteni és a földi szférát, mint ahogy ők ezt teszik és ők ebben a tekintetben még teljesen a középkor szellemi világába tartoznak bele, sőt talán jobban, mint az akkori egyháznak, az uralkodó katolicizmusnak sok képviselője és áramlata. Elmondhatjuk bizonyos fokig, hogy az az út, mely a középkori élet- felfogástól a modern individualizmushoz vitt, előbb az ellenkező végleten, a modern «személyiség»-fogalom ellentétjén és teljes negációján vezetett keresztül. Mert a modern individualizmus azért tiltakozik minden «megkötöttség», minden «dogmatikus», objektív.igazság, minden «heteronóm», változatlan normákon felépülő erkölcs és minden kötelező intézményszerűség ellen, mert az emberi személyiséget, mint önmagában nyugvó princípiumot, az értékvilág középpontjába helyezi. Számára minden más érték, minden szellemi valóság nem önálló jelentőséggel bíró valami, hanem csak az emberi személyiségnek és a benne megnyilvánuló meta1 Lásd Theologia V. (1938) 25—34.
