Szolgálat 76. (1987)

Halottaink - Id. Katona Lajos (Gy. G.)

tartja szentmiséit, s áll a gyónni akarók és tanácsot kérők rendelkezésére. Lelkivezetői tevékenysége szinte az egész országra kiterjedt.

Különös adottságai voltak, melyekkel jól tudott élni: mint tanár világosan magyarázott, szerény eszközökkel is ügyesen szemléltetett. Állandóan művelte magát. Beszerezte a legmodernebb lelki irodalmat. Mindig szívesen segített a pasztorációban. így 1985 nyarán még Burgenlandban helyettesítette egyik plébános rendtársát.

Mint elöljáró fiatal rendtársaiban kedvet tudott kelteni különböző iskolai és nevelői feladatok elvégzésére, de a lelki vezetésre, lelkigyakorlatok, népmissziók tartására is. Vonzó egyéniség volt.

Temetésére február 4-én, Győrött összesereglettek volt diákjai sőt a jelenlegi csepeli gimnázium igazgatósága és a tantestület tagjai is.

Tulajdonképpen egy percig sem volt beteg: 1987. január 30-án, nyolcvanadik életévében ebéd közben rosszul lett, és ott, rendtársai közösségében pár percen belül meg is halt. Másnap lelkigyakorlatot kellett volna kezdenie a növendékeknek Pannonhalmán. Utolsó leírt mondata, amit íróasztalán találtak, egész életére jellemző: „A szeretet olyan kincs, mely egyre több lesz, ha pazaroljuk!“

P. Galambos Iréneusz OSB

id. KATONA LAJOS (1902—1987)

Életútja a veszprémi egyházmegye kis falujából, Doháról indult el 1902. március 6-án. Először felsöipari iskolát végzett: technológus, moziműszerész volt. A bécsi Páz- máneumban tanult; 28 éves korában szentelték pappá Veszprémben, 1930. június 22-én. Hittudományi doktorátust nem szerzett, bár bibiikumból a doktori disszertációját elfogadták. Hazatérve 1931—1933-ig káplán Felsőörsön, s közben adminisztrátor Ajkán 1933-ban. Plébánosként szolgálta az Urat Ajkarendeken 1933—1940-ig és Városlődön 1940—1959-ig. Először h. esperes és tanfelügyelő a városlődi kerületben, majd esperes 1940 és 1959 között. Plébános Nagykanizsa Sarlós Boldogasszony plébániáján 1959— 1968-ig, majd Somlóvásárhelyen 1968-tól 1982-ig.

„Az ifjúság szerelmese vagyok“ — írta feljegyzéseiben, de nemcsak az ifjúságé volt, hanem a gyermekeké, a jegyeseké, a családoké, az öregeké és a betegeké is. Szerelmese volt a hivatásának: a liturgiának, az áhítattal végzett szentmisének, a szép szertartásoknak, a gyónásnak, az Isten igéjének, a prédikációnak, a misszióknak. Sok-sok feljegyzése, kötetei bizonyítják szorgalmát s azt, hogy milyen komolyan vette küldetését. Ezért volt fontos egész életében az emberekkel való foglalkozás, akár a régi egyesületi életben, akár az egyénileg végezte azt.

Működésének minden helyszínén lelki forradalmat idézett elő, mert Jézus tanítását sürgette: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét és kövessen.“ Boldog volt, amikor övéivel meg tudta értetni, hogy az ember a lelkét semmiért sem adhatja el. Egyik-másik helyen elhanyagolt állapotban vette át a lelkipásztori hajlékot, de amikor távoznia kellett, rendben adta át a plébániát ás a templomot. Úgy tatarozott, hogy abban a legfontosabb az Oltáriszentségben jelenlevő Jézus, az oltárnál szolgáló pap és hívek voltak.

Lelkiségét legjobban két megjegyzése jellemzi: „A véremmel is életet fakasztottam volna!“ és „Felajánlom magamat a Szent Szívnek“. Igényes volt önmagával, de munkatársaival szemben is. Mind a 18 káplánja tudta azt, hogy a jó Lajos bácsi elsősorban Krisztusnak elkötelezett pap, s érezték ezt a hívek is, akik hűségesen őrzik emlékét.

i Gy. G.

104