Szolgálat 59. (1983)
Könyvszemle - Király Ernő: A keresztény élethivatás (Szabó F.)
Király Ernő: A keresztény élethivatás. A keresztény élet az erkölcsteológia fényében. Szent István Társulat, Budapest 1982, 611 o. A magyar vallásos könyvkiadás (hazai és külföldi) az utóbbi években szépen kibontakozott, mégis az erkölcsteológia területe úgyszólván fehér folt maradt, — a szó szoros értelmében hiánycikk. Dr. Király Ernő új müve tehát nagy űrt tölt be. Szerencsésen tükrözi az új erkölcsteológiai művek „zsinati“ szemléletét: ezek — főleg a redemptorista Bernhard Häring munkássága nyomán — a krisztusi meghívást és a szeretetet állítják az erkölcsi élet középpontjába. B. Häring klasszikussá vált műve, „Das Gesetz Christi“ (Krisztus törvénye) először a Zsinat előtt jelent meg 1954-ben. A szerző a Zsinat után átdolgozta művét: nyolcadik új kiadása 1967-ben jelent meg; ez már figyelembe veszi a zsinati tanítást is. Több nyelvre lefordították. P. Häring a legutóbbi években, már súlyos betegen újraírta erkölcsteológiai összefoglalását „Frei in Christus“, Szabadon Krisztusban címmel. (Az angol első kiadás címe: Szabadon és hűségesen Krisztusban.) Király Ernő ismeri és használja mindkettőt. ö maga így mutatja be könyvét (5. o.): „A könyv elsősorban napjaink két jelentős morálteológusának, P. Häringnek és P. Günthörnek műveire, gondolataira támaszkodik. Nem tartja feladatának újdonságok keresését vagy bizonytalan, meg nem érett vélemények hangoztatását. A nehéz kérdések megválaszolásánál is elsősorban rájuk támaszkodik, és arra gondosan figyel, hogy az egyházi tanítóhivatal iránymutató követelményeinek megfeleljen.“ Mondanunk sem kell, milyen nehéz feladatra vállalkozott Király Ernő. Hiszen ha valahol, akkor az erkölcsteológia területén — kezdve az alapelveken és a módszeren — az álláspontok és a nézetek éles konfrontációival találkozunk. Különösen is vitatott az ún. „természetes erkölcs“ és a kinyilatkoztatott erkölcsi törvény viszonya, illetve a Tanítóhivatal illetékessége a természettörvény kérdésében. A szerző egy bevezető részben bemutatja az erkölcsteológiát: meghatározza fogalmát, felvázolja történetét egészen a mai eszmeáramlatokig. Az első rész az erkölcsteológia alapfogalmait tisztázza két fejezetben (A meghívó Isten, A meghívott ember). A második rész: A Krisztusban Istennek élő ember, az isteni erényekről és az Isten felé forduló élet erényeiről tárgyal. A harmadik, utolsó rész (Az embertársak szolgálata Krisztusban) a négy sarkalatos erényről szóló katolikus tanítás keretében mutatja be a szeretetre épülő keresztény életet. A könyv alapszerkezete jól áttekinthető, de az egyes alfejezeteken, paragrafusokon belül a tipográfia világosabban kiemelhette volna a gondolatmenetet jelző szakaszcímeket. Király Ernő műve erkölcs teológia, tehát az erkölcsi életre vonatkozó krisztusi kinyilatkoztatást mutatja be módszeresen, figyelve a katolikus hagyományra, a Tanítóhivatal megnyilatkozásaira. De az első részben, ahol az erkölcsteológia alapfogalmairól szól, szükségszerűen tárgyal antropológiai és etikai alapkérdéseket is: az értelmi megismerés és a hit alapján történő megismerés, az ember természetes erkölcsi struktúrája, az alapvető („természetből“ folyó) erkölcsi törvények léte, egyetemes érvénye, ill. az Egyház illetékessége ezek körülírásában. Napjainkban éppen ezek a legvitatottabb erkölcsi problémák. Ezt a szerző is világosan látja, és jelzi is az I. rész 1. fejezetében (92—104). A vitatott kérdésekre adott felelet szoros összefüggésben van az emberképpel, olyan antropológiai alapkérdésekkel, mint az ember természete, történetisége és szabadsága. Főleg ez utóbbinak alapos tárgyalására van szükség, hogy aztán megvitathassuk a természettörvény problémáját. Márpedig Király bővebben mindezekről az I. rész 2. fejezetében szól, tehát miután már megkísérelte a választ az imént említett problémákra. Ezért érezzük elégtelennek az I. rész 1. fejezetének eszmefuttatásait. (Király egyik mestere, P. Häring, nagyon helyesen, előbb az antropológiai kérdéseket tisztázza, nevezetesen a szabadság problémakörét „Krisztus törvénye“ c. művében.) A problémakör — az „evilági etika“ és az erkölcsteológia határkérdéseinek — vizsgálata nagyon lényeges a nem hívőkkel, a „világgal“ folytatott párbeszédben, ahogy egyébként erre Király maga is utal (94). A 97—102. o.-on jelzi a kérdéskör összetevőit, továbbá azt is, hogy jelentős nézeteltérések vannak 84
