Szolgálat 18. (1973)
Halottaink - Markó Gyula (M.F.)
kértek tőle. Szent István ünnepére a perjel kívánságára elkészítette a breviáriumi olvasmányt. A lekcióból konferencia lett a havi rekollekción. Aug. 27-én olvasta fel rendtársainak: egész lelkét adta az előadásba, mikor plébániája védőszentjéröl beszélt. Két nap múlva, aug. 29-én szállították be a helybeli kórházba. Egyik orvosa, iskolánk régi diákja akkor szerzett tudomást egy megdöbbentő méretekben kifejlődött sérvről, ami járását is láthatóan megnehezítette az utóbbi években. 15-16 évvel ezelőtt szerezhette a templom restaurálásakor. Megoperálták. Nehéz műtét volt, de úgy látszott, túl van a veszélyen. Mégis komplikációk léptek föl. Halála előtti napon is voltam nála, beszélgettem vele, nyugtatgattam. S ekkor látom, hogy keresi a kezemet. Azt hittem, kezet akar fogni velem. Megfogom a kezét, ő az enyémet, s hirtelen megcsókolta. Nem tudtam megakadályozni. A nővér mondta másnap: így búcsúzott el főtisztelendő úrtól. Halála előtt lázasan, emlékezetből elmondott még egy misét, még kedves énekét is elénekelte olyan erős hangon, hogy a nővér intette: nem tudnak a szomszéd szobában pihenni a betegek. A végén elénekelte a Salve Reginát, utána agonizálni kezdett, s egy óra múlva meghalt. Érdekes, de igaz papi egyéniség volt. Kerényi Olaf OSB MARKÓ GYULA (1892 — 1972) 1972.dec.21-én húnyt el a budapesti Ferenc-kórházban. 1892-ben született a sopronmegyei Röjtökmuzsaj községben. Pozsonyban szentelték áldozópappá s szülőfalujában mondotta el első szentmiséjét. Talán mondhatnám azt is róla, hogy „paptermö“ vidéken született, és így könnyen ráébredt hivatására. Nagyon sok papot adtak onnan a hazának. Az onnan származókat a mai napig is valami érdekes erő tartja össze. Igazi magyaros, vendégszerető pap volt. Pénzt, vagyont soha nem gyűjtött és mégis mindig tudott adni és sohasem kéregetett. Nagyon szerették hívei. Megmutatkozott ez akkor is, amikor 80. születésnapját ünnepelte. Víg volt, de már szinte készült a halálára. Sokat voltam a közelében és láttam hitét, amint búcsúzott az őt köszöntőktől. Mikor én eljutottam a szemináriumba, azt mondta: „Most már nyugodtan halok meg, mert állítottam valakit a nyomdokomba.“ Mindig tudott reménykedni Istenben és nem esett kétségbe, amikor nyugdíjazták, pedig még legalább 9-10 évig tudott volna tevékenyen szolgálni Isten szőlejében. Jött a váltás, és ő átadta helyét. Ettől kezdve Te Deumot zengett házi kápolnájában, holtakat és élőket imáiba foglalva. Barna kámzsában kezdte pályafutását, de ha azt fel is cserélte feketére, a vidám szentferenci lelkületet nem vetette le, az végigkísérte életét. A nagyvárosok embere, papja volt. Szombathelyen, Nagykanizsán, Székesfehérvárott és Csepelen működött. Itt a semmiből alapította meg a Csepel II. kerületi lelkészséget. Három évig egy szegényes óvodában dolgozott, míg felépítette templomát. Annak felszentelésekor lett püspöki tanácsos. Pályáját Nagytétényben fejezte be. 1935-ben került ide és 1963-ig, nyugdíjazásáig itt élt. Egy kivándorlótól szoba-konyhás lakást kapott. Ide elkísérte házvezetőnője is, Giziké. Nagy szorgalommal látta el a háztartást és haláláig ápolta plébánosát. (Érdekes, hogy ő is sopronmegyei, Vitnyédről való.) Isten áldja meg hűségéért és fáradozásáért! Itt sem tudott pihenni. Felépítette a plébániát, ami ma is áll. Temetése 1973.jan.3-án Budafokon volt. Kisberk Imre püspök végezte. A konceleb- rációs szentmisét az ő vezetésével 14 paptestvér mutatta be Nagytétényben. Gyula bácsi egyszer így jellemezte magát: „Szememben tűz lángol és valóban nyugtalan ember vagyok. A kisemberek dolgát szolgáltam, ebben a munkában telt legigazibb örömöm. Mindig tevékenykedtem, mert csak a munka boldogít.“ Igazi pap volt, megérdemelte ezt a szép kort. Bárcsak mi is tudnánk úgy élni, ahogy ő élt! Köszönjük példádat! M.F. 108
