Szolgálat 6. (1970)
Halottaink - Mihályi Ernő OSB (Sümegh L.)
MIHÁLYI ERNŐ OSB (1887— 1969) 82 éves korában halt meg a pannonhalmi főiskola nyugalmazott tanára, mindenkinek szeretett „Ernő bácsi“-ja. A dunántúli Mihályiból került a rendbe, annak főiskoláján végezte tanulmányait. Továbbképzésre később, 1928 - 29 ben, Rómában tartózkodott a Magyar Intézetben. Talán egész pályájára döntő hatással volt, hogy felszentelése után 1910-től 1919-ig Sopronban tanárkodott. Nyugatdunántúl műemlékekben gazdag városa bőséges anyagot adott a minden szépség iránt fogékonylelkű fiatal bencésnek. A szépség szerelmese nem hiába rótta az öreg utcákat, minden szépséget felfedezett, amelyet a felületes szemlélők észre sem vettek. Az akkori műemlékfeldolgozás szempontjai szerint dolgozta fel a soproni bencés gimnázium 3 értesítőjében közzétett tanulmányaiban a város középkori műemlékeit, Sopron renaissance és barokk stílusban épült házait, és Dorfmeistert és a barokk képírást Sopronban. Ezek voltak az első igazán modern, részletes és színvonalas ismertetései a soproni műemlékeknek a XX. sz. első negyedében. Aki környezetébe került vagy tanítványa lehetett, önkéntelenül is varázsa alá került és ugyanolyan rajongója lett a szép templomoknak és házaknak, képeknek és szobroknak, mint ő. Fogékonyságára jellemző, hogy az elsők között volt, akit megragadott a magyar falu egyházművészete. Rendi elöljárói bölcsen Pannonhalmára helyezték a főiskolára tanárnak. Több mint egy emberöltőn át fejtette ki ott áldásos nevelői és tudományos működését, egy nemzedéket tanítva a művészetek szeretetére, a művészettörténet és történettudomány művelésére. Nem volt az sem érdektelen életében, hogy ö volt 1930-tól 1944-ig a Pannonhalmi Szemle szerkesztője. Másfél évtizeden keresztül jelentek meg tanulmányai, kisebb és nagyobb cikkei, könyvismertetései a folyóirat hasábjain. Nagyszerűen értett hozzá, hogyan kell rendtársait munkatársaknak bekapcsolni cikkek, tanulmányok írására és a sok beérkező könyv ismertetésére. Az csak természetes, hogy ahogyan Sopron megihlette és műemlékeit szakszerűen ismertette, ugyanúgy dolgozta fel az anya- monostor történetét és műemlékeit. Az első igazán korszerű és színvonalon álló pannonhalmi kalauz az ő tollából került ki. A későbbi kutatások és ásatások természetesen részletekben módosították megállapításait, de a lényegben és zömmel ma is helytállóak értékelései. Megírta a kevéssé ismert vadosfai szép barokk templom történetét is. A Pannonhalmi Szemlében megjelent cikkei, értekezései, ismertetései és bírálatai 900 nyomtatott oldalt töltenek meg! Ő mondta egyik történész és műtörténész rendtársáról, hogy tollából mindig csöpög valami értékes. Ezt az ő tolláról igazán el lehetett mondani. De nemcsak az övéből csöpögött, hanem a bölcs vezetése alá került volt tanítványaiéból és rendtársaiéból is. Senkit sem hagyott környezetében szellemileg tétlenkedni. Ha kellett, kis huncutkás csipkelődéseivel minden szaktársát munkára tudta serkenteni. Életének fő műve a Sz. István halálának 900 éves jubileumára megírt kétkötetes munkája volt: „Szent István élete és műve“. 1937-ben jelent meg a Palladis kiadásában. Nem tartott számot eredetiségre, „csak hűséges szócsöve akart lenni az utolsó évtizedek részletkutatásainak, összefoglaló képben akarta feltárni tudósaink eredményeit, hogy az országépítő, egyházszervező, társadalomalakitó szentkirály alakja egyre jobban kidomborodjék előttünk“. Nemcsak Sz. István életrajzát adja, hanem korának eszme-és érzésvilágát, a Pannónia és Dácia talaján kisarjadt középkori magyar kultúrát, a magyar társadalomnak az ősi magyar elemek és a keresztény kultúra összeolvadásából származó új életformáját. Ezért munkájának első kötetében Sz. István korának eszme- és érzésvilágáról ír, a magyar* középkor összetevőiről: magyarság, normann és szlovén hatás, római, görög hatás és kereszténység. A 101
