Erdő Péter: A Magyar Katolikus Egyház 1945-től 1965-ig. Teológiai Tanárok Konferenciája Budapest, 2001. január 29-31. - Studia Theologica Budapestinensia 28. (2001)

Szeghalmi Elemér: A katolikus sajtó 1945 után

Az Új Ember a katolicizmus védelmében ama vád ellen, hogy az egyház a második világháború nehéz időszakában nem állt ki az üldözött zsidók mellett, nem kisebb tekintélyes személyt, mint Albert Einstein professzort szólaltatja meg. A világhírű tudós egyértelműen a katolikus egyház védelmére kelt nyilatkozatában. „Vártam, hogy mint egy ember állnak talpra a német egyetemek és tiltakoznak, mikor Hitler uralomra jutott, de hallgattak. Vártam, hogy nagyszerű tollú sajtófejedelmek síkraszállnak -, de hallgattak. Vártam... Csak az egyház mozdult meg ellene, amelynek vezetőit azonban Hitler százával csukatta börtönbe."

Egyes polgári személyek viselt dolgait, kollaboráns voltát a hazai közéletből még a rendszerváltás után sem tárták a nyilvánosság elé. Egyik ilyen irodalmi-publicista személy Boldizsár Iván, aki a kommunista rendszer minden fázisában jól megtalálja a helyét és a Ráko- si-korszakban több esetben ellene fordul az egyháznak. Egyik cikkében a „haladó katolikusok" hiányát rója föl, amelyre az Új Ember higgadt érvekkel válaszol. Hogyan lehet haladni? - teszi föl a kérdést a lap -, amikor minden keresztény tettet, gesztust és magatartást alapvetően és csírájában igyekszik elfojtani az ateista ideológia? Boldizsár Ivánnak egyetlen kérdése sincs arról, hogy vajon mennyire számítanak „haladónak" a kommunisták által benépesített internálótáborok, börtönök és Recsk-szerű lágerek?

Egy másik polgári értelmiségi, akit a kommunista rezsim kultuszállamtitkárnak nevez ki nem sokkal 1945 után (később az újkori magyar irodalom professzoraként működik az ELTE-n), nem átall olyan hazug és ízetlen vádat felhozni, hogy a „szétkergetett szerzetesek és apácák a fővárosban sétálgatva, lógva mételyezik az ifjúságot." Ugyancsak ő volt az, aki Babitsot és Kosztolányit ki akarta parancsolni századunk irodalmából. A legrútabb tette azonban az volt, hogy egy evangélikus templom karzatán a lábait a kórusról lelógatva meg- szentségtelenítette a keresztény templomot.

Ezeket a személyeket az Új Ember joggal nevezte „janicsároknak", akik egyéni karrierekért, pénzért és némi hatalomért saját hazájukat voltak képesek elárulni.

* * *

Az 1950-es évek, nevezetesen 1950, 51, 52 és 54 az Új Ember életének mélypontját jelentették. Ekkor már olyan kötelező gyakorlatokat írtak elő a lap vezetősége, szerkesztősége számára, amelyek ma

58