Munkálatok - 51. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1888)

Szefóra

Költemények. 299

»Megint egymagádban ?« »Hogyan szól a régi ? Hárman voltunk, hárman ! ő künn, mi az árban . . »Ég irgalmazz néki !«

»Az egyik, a kedves, a habokban fürdik,

Hófehéike tündér locsolja szögfürtit ;

Kéjjel pezsgő serleg arany nedvét iszsza,

Italt susog kobozzán — oh mikor jő hozzám ?

Hej mikor jő vissza?*

»8 hol kószál a másik ?« »Fenn himbál a másik, Kóválygó hollóknak hallja károgásit !

Vihar a barátja, átok teste őre . . .

— S néz merően, reszket, hányja a keresztet, —

Úgy borzadok tőle!*

»És most egymagádban !« »Hárman voltunk, hárman, A kis jószág eltűnt a barna homályban —

Csitt te, el ne áruld a rejtező bölcsőt !

Hiszen annyit sírtam ! De föléledt, itt van —

Hallga, fel ne költsd őt!«

»Ne félj én galambom U »Hárman voltunk, hárman ! Az agg szív megrendült, megszakadt bújában . . .« Mond s megrándul arcza, vad kín dőzsöl rajta,

Szeme forg szokatlan — s tompa mély kaczajban Tör ki hervadt ajka . . .

Ott áll a magas vár, a hideg fény vára !

Benn ül a menyasszony, tilos urát várja,

Körötte komorság, rémek rajzó képi —

Csak néz, bámul hosszan, se szólal, se moczczan — Ég irgalmazz néki !j

SZEFÓRA.

fEs zizzen az erdő és morg a sió,

Szellőcske lehetői remegnek a szirmok ; És zörmöl a szarvas, füttyent a rigó . . . Szememen könyii harmata csillog.

*

* *