Ratzinger György: Az egyházi szegényápolás története. 1. kötet - 49. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1886, 1887)
Második rész A középkor. Nagy sz. Gergelytől a hitújításig
17. §. Az elvek. 387 halálunk órája bizonytalan s nem ritkán oly váratlanul lep meg, hogy lehetetlen vagyonúnkról intézkedni. Ezen két indító okkal gyakran találkozunk, különösen a még életben tett alapítványoknál. így Erzsébet pfalczi grófné, I. Rupert pfalczi gróf neje, meggondolván, „hogy nincs bizonyosabb valami, mint a halál, de egyszersmind nincs bizonytalanabb, mint a halál órája*, elrendelte, hogy alapítsanak nevére 22 mérő örökös gabonaosztalékot, nyújtsanak belőle évenként halálának évfordulóján Heidelberg mezítlábasainak alamizsnát, és ezen adományt a beidelbergi polgármester oszsza ki. A szenvedő betegekről basonlókép örökös alapítványok által gondoskodott. Ernő berczeg és fia III. Albert a müncheni „Mi- asszonyunk* temploma javára tettek alapítványt, megfontolván, hogy semmi sem követi az embert az örök életbe egyedül a jó cselekedetek, melyeket itt véghez vitt, s hogy azon kevés jó, mit az ember életében tesz Istenért, Isten előtt sokkal kedvesebb és a lélekre hasznosabb, mintha az ember nagy összeget adományoz halála alkalmával.1) Űrünk intése szerint: „Mit egynek e kicsinyek közöl tesztek, azt nekem tettétek* az utolsó Ítélet alkalmával a szegények, kikkel jót tettünk, lesznek szószólóink. Ezen igazság is gyakran szerepel alapítványok indító okai közt. V. Rupert pfalczi gróf egy alapítványában mondja : „Mivel az ember hajlandóbb a gyengeségre és bukásra, mint az Isten parancsainak megtartására, azért az embernek szüksége van Isten kegyelmére s irgalmára ; hogy pedig ezen irgalmat megnyerje, szószólókra szorul* .... Valamint a gazdagok vétkeznek, ha feleslegükből alamizsnát nem nyújtanak, úgy a szegények is súlyos bűnt követnek el, ha jótevőikért nem imádkoznak s Istent nem dicsőítik. A többször említett protestáns részről kétségbe vonták Isten és felebarátunk iránt való szeretetből nyújtott alamizsnának érdem- szerző voltát s főleg azon ütköztek meg, hogy a középkor néhány Summájában valóságos „vételről* és „szerzeményről“ van szó. De ez teljesen megfelel azon képletes beszédmódnak, melyet maga Krisztus Urunk is használt.i) 2) A szentatyák is ezen beszédmódot követik s épen alexandriai Kelemen, kiről ugyancsak az említett fél dicsérőleg jegyzi meg, hogy „neki még teljesen egészséges nézetei vannak“, épen ő használja leggyakrabban a „vétel* és „csere* szókat, midőn alamizsnáról szól: „Oh szép csere! Gazdagi) Mon. Boic. XX, 272. s) V. 9. Máté VI, 19 ; X, 42 ; XXV, 34 stb. Márk IX, 40. 25*
