Pápai Lapok. 16. évfolyam, 1889
1889-10-06
XVI. évfolyam. 40. szám. Megjelenik m in d e n v a s á r n a p. Közérdekű, sürgős közlésekre korunkiuL r e n d k i v ii 1L s z á m o k is adatnak ki. Bérmentetlen levelek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt köz le menyek a lap szerk. hivatalába T-o (Ó-kollégium épület) küldendők. í-í? v rß Pápa, 1889. október 6. Előfizetési díjak. Egy évre 6 frt — Eél évre 3 fi-t, Negyed évre 1 fi-t 50 krajczár. — Egy szám ára 15 kr. Hirdetések Egyhasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyílttérben 30 kr. A díj előre fizetendő. Bélyegdíj mindig külön számitatik. Az előfizetési díjak s hirdetések a lap kiadó hivatalába (Golílbn'g Gyula ^Jx papirksreskedése, főtér) küldendők. . #s ápa város hatóságának és tobb pápai, a pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye. Október hatodika. Az aradi vértanuk halálának gyásznapja! Hősök voltak, mert rendületlenül küzdöttek ós daliák, kik az ellenség százszorta nagyobb tömegét döngették. Harczoltak Magyarország függetlenségéért, nemzeti önállóságunkért és e harczban tántorithatlanul kitartottak és in- ! kább sirba szálltak, semhogy csábító Ígéretek mézes madzagába kapaszkodva az árulás aranynyal megrakott hídjára lépjenek. Pöltenberg Ernő, Török Ignácz, Schweidel József, Láhner György, Knézich Károly, Nagy Sándor, Leiningen Károly, Aulich Lajos, Kiss Ernő, Damjanich János, Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos a hősök nevei, kik a szabadságért Aradon vérzettek el e szomorú napon. Gróf Batthyány Lajos magyarország első ministerelnöke pedig az ország fővárosában szenvedte a vértanú halált. Nevük örök emlékű lessz Magyarország történetében, hol anynyi a gyász és olyan ritka az öröm ünnep. Mert a magyarnak évszázadok óta nem volt öröme, vihart látott csak és zivatart. Egyik gyászt a másik követte. Rabok voltunk vagy bujdosók, kiknek nincsenek boldog napjaik. Mohácsnál eltemették önállóságunkat és sokáig Magyarország egén a nap nem szárította fel nemzetünk arczárói annak könnyeit. Az aradi vértanuk voltak azok, kik megragadták a fegyvert, hazánk rég eltemetett függetlenségének újra visszavívására. Dicső harcz, mely véget akart vetni a dicstelen teogődésnek. A hatalom, az erőszak és az árulás hármas szövetsége legyőzte az igazság és jog zászlótartóit és a karok, melyek egykor a haza ellenségeit lesújtották, összetörve hanyatlottak alá a ^Golgotán, melyet az Uj-arad felé vonuló térségen tizenhárom fa jelölt, tizenhárom érzéketlen fa, melynek tövében egy egy nemes és hazájáért lángoló hős lélek kilehelteéletét. Meghaltak, de mi azért el nem felejtjük őket soha. Példájuk nem elrettentő, hanem lelkesítő és buzdító. ^ Az elnj'otnás, az erőszak elleni küzdelemben elbukni dicső, a népek szabadságáért, a nemzet boldogságáért folytatott harcz szent. Aki az ilyen küzdelemben, az ilyen harczban elbukik, az a nemzetek és népek dicső szentje: vértanuja. Az aradi vértanuk győzelemről győzelemre vezérelték a magyart. Megmutatták a világnak, hogy micsoda hatalom a magyar nemzet, ha jogainak védelmére fegyvert ragad. A fegyver a harczközben a daliák kezéből kihullott, de az eszmék megvalósulása, a melyekért az aradi vértanuk meghaltak, el nem maradt. 1849. október 4. Éppen negyven esztendeje ! . . . Elég idö: hogy az ember megvénüljön benne; de arra kevés: hogy az emlékezet is megőszüljön! . . Oh az a visszaemlékezés mindig ifju, sőt több: olyan mint az öröktüz, melynek sustorgó parazsától mint gőzfelhő száll fol a merengés, és ugy fáj, ugy faj tőle az agy, hogy majduem ketté reped tőle . . . Milyen jó volna sokszor mindent elfeledni ! — elfeledni mindent mi történt, mi a lélek világában lezajlott, és olyanformán lenni mint a napok vagy évek, melyek mindig és mindig újra kezdik, egymásra nem ügyelnek, egymást nem számítják, hanem csak futnak bele iszonyú robajjal a — végtelenség örvényébe .... 1849. okt. 4-én délután 4 órakor reánk dördült az — utolsó ítélet . . Nem az égből. Nem az ég négy szelétől röpülő angyalok tárogatójára, hanem: mert ekkor halt meg Magyarországon végkép a szabadság. Komáromban kapta meg a — kegyelemdöfést. Erre kiadá drága lelkét . . Csak a hulla maradt ott, ama kétségbeesett és siránkozó alakokban, melyek egymást némán ölelték, és imádkoztak vagy káromkodtak. . . Egy koporsó előtt is sötétre borul az emberi elme; hát mikor egy nemzet temetése előtt áll! . . Oh ezt nem fejezhetni ki; erre nincs szó a népek nyelvén; ily esetben csak kettő lehetséges: vagy meghalni, vagy megörülni! . . . Elég példa van rá; egyikre is, másikra is. S ha ki mégis nem esett bele e rémséges éjszakába, mi várt reá? . . egy világvégéig futó országút, melynek mindkét oldalán bitók meredeznek az égnek, a végén pedig egy koldustarisznya lóg, tele a föld minden nyomoruságával, és a pokol sugallta minden félelenmiel.- bizony elég ok, hogy az ember erre is megbolonduljon ! Négyet ütött az óra a vár kápolnájának külröl illesztett félgömb harangocskáján. De e vékonyka hangok nagyobb riadalmat okoztak, mint Dante pokolrengető szellemei, hol a kétségbeesés mint élő őrület jelenik meg s a remény — meghalva fekszik ! . . . Ütött a fegyverletétel órája! . . A szabadság utolsó lehelete! Milyen óra, milyen vonaglás! . . . Vártam: mikor reped meg a fold; inognak a kősziklák; jönnek elő a földből a halottak, s végre mikor dől le már a kéttornyú Szent-András templom, s mikor forog ki medréből a szőke Duna! De mindebből semmi se lett. Csak a nap borult el, mely előbb ragyogón sütött: egy felhőcske takará el mosolygó arcát, s e felhőcskéből egy két csöpp hullt le a magasból: tán a Hadúr szeméből, ki öklével megtörlé szemét, s ott a könyet szétmorzsolá nemzetének e világdrámai eseményének láttára. Eközben jöttek a zászlóaljak az újvár, az óvár rengeteg folyosóiról; sőt a vártakapun még lovasok is csúsztak le lovaikkal a sima márványlépcsőkön. Fölbukfenceztek, de nem lett bajuk. Ismét lórapattantak, s oda álltak abba a glédába, a hol a zászlóaljak parancsnokai tompa, síri hangon kommendirozták hogy: « Gúlába! a Azaz: le a fegyverrel. . . . Létenni azt a fegyvert, mely mindig győzött! . . . S letenni annak: a ki mindig le volt vele verve? Ez még képzeletnek is sok .... De muszáj volt! Ezt az átkozott szót megérteni: nehezebb volt a halálnál. . . Aztán mégis csak letettük. — Ha már így vagyunk, verjetek lábunkra békót, kezünkre bilincset, s ne lássuk többé az 'özvegygyé vált hazát — sóhajtánk a hátunk mögött álló, s előbb Komáromban letartóztatott tiszti foglyokhoz, kiknek arczukat csak most láttuk először, mig hátukat igen jól ismertük. Szegény huszár hogy ölelte, csókolta lovát, dicsősége e teremtőjét, úgyszólván második életpárját. ... S a tüzér,-ki ráfeküdt az ágyura, kezével s lábával átölelte, s ugy kellett onnét erőszakkal letépni, mint a repkényt a tölgyfáról! Legirigyeltebb volt a honvéd, ki legalább puskáját ugy összezúzta, hogy azzal ellenséget verni senkisem fog! Elkeseredésében mit is tehetett mást ? Az egész várudvar egészen tele van hadi néppel. Ez az udväi' jelenleg ugy néz ki, mint valami kéjlakpart. Mindenütt fa, és virág. Szép az igaz. De nem Mars szemének való. Akkor I azonban olyan kinézése volt, mint egy w//>£ß//-mühelynek, hol a Gigansok, és Cyclopsok megtüzesített mázsányi vasrudakat tartottak kezökben, hogy azokkal a betolakodni akarók homlokát és hátát megbé'yegvasozzák. És ezek a haragos, leverhetlen, ég ellen küzdeni merészelt hősök egyszerre olyanokká lettek mint a bárány, mely még maga is igazit nyakán, hogy a gyilkos kés annál kényelmesebben érhesse! A siri csöndet csak egy-egy mély fohász, hangos, velőkig ható, bödüléshez hasonló zokogás, s lónyerítés futí végig. A szegény lovak is érezték a veszedelmet. Volt köztük olyan, mely, midőn gazdájától utoljára megcsókoltatott, s uhlánus kezébe adatott, ezt ugy fölrúgta mint valami hitvány patkányt, s aztán neki az ó-vár szük kapujának, innét pedig egyenesen a Dunának! . . Nem vitatjuk: lehet-e az állat öngyilkos? de tények bizonyítják. Le volt téve minden, a mivel ártani lehet. A fegyverek gúlába; az ágyuk, társzekerek, s lovasság mind egy sorba.. Ezt a aok drága kincset mind itt hagyjuk! . . És még mindig nem történt csuda! — Most már mehettek! . . haza I . . szólt a vezényszó. Haza? hát még van nekünk hazánk? Tudomásomra otthon mindenünk leégett a faluban vívott folytonos utcai harcok alatt: most már se haza, se otthon I . . s mégis azt mondják: haza! Hazamenni rongyosan, dicstelenül, mindkét lábon sebbel, sántán; ... öt napi gázsival, harmincz mértföldnyi távolságra .. A tömérdek hadiszer átvétele után hallatszik az először hallott vezényszó: Habt acht! amit mi ugy hallottunk hogy: hapták! Ugy ment végig e szó a hadinépen, mint valami menydörgés egy sötét felhőből, minden villámlás és fény nélkül. — No most mi már mehetünk! itt ránk többé nincs szükség a — lázadókra. El is indultunk, szörnyű rendetlenségben a világ mind a négy tája felé; el fog söpörni bennünket a szél., mint a vánkosból légnek eresztett pelyhet . . . Utóbb hallottam, hogfy még az ellenségtől elfogott 300 ökör is megbőszült, s földre szegzett szarvakkal száguldott neki Csalóköznek, és a hetényi rétsikságnak, összezúzván mindent mi útjába esett: nem a veszedelem elől menekültek-e ezek is ?.. Sötét gondolatokkal terhelten, az ó—vár kapujának tartottam, mint egy eszelős, kí nem tud adni számot tetteiről. Egyszerre a duna csillámlik meg, s azontúl a Csillagvár: annyi dicsőség színpada ! A Dunán pedig odáig: a talphid. Gyerekkoromtól fogva egész mostanig, s még utóbb is, mindig a Duna mellett laktam. Komáromban mint deák a halászatot űztem, mig más pajtásaim a purcligalambokkal űzték a sportot. Tehát szerettem a vizet mint a — hal. Úsztam is benne mint a hal. Órákig elnéztem a habok csöndes locsogását, egymásutánra való következését, tűnődvén: honnét jő folyvást e tengervíz, és hová megy kiapadhatlanul, megmásithatlanul ? . . A viznek is van — nyelve; bir sajátos gramatika, helyesírás; szónoki akció és — ömlengéssel. A ki ezt megérti: beleszédül, és e szédületében a hullámokba veti magát. Niagaránál is ez sokszor megtörténik. — Gyere! gyere! csili . . csili . . lies locs! . . igy beszéltek a hullámok — gyere hozzánk . . itt az ágy puha; föveny és folyandárokból készítve; itt örökös csönd honol: dalolunk szépen mig elalszol csöndesen, boldogan — örökre! . . Hallottam a szózatot. Kóvessem-e ? Hiába tenném: mert jó uszó levén, ha akaratom nem, ösztönöm mentene meg. Tehát mit tegyek ? Leültem egy, a Duna által kidobott köre, gondolkodván: miként kössem össze újra éltem elszakadt fonalát ? Husz éves valék, tehát miért ne kezdhetnök ott, hol elhagytuk ! Hisz kezemben a „Geleilscheiu u , a kapituláció által nyert passus, mely hivatva van az ember számára megnyitni a világot. Notabene: volt egy, törökországba szóló passusom is, melyre a dunántúli megyék katonai fölszerelési biztosának Lukácsnak öcscse, jó barátom, bírt rá; de mikor azt kezembe vettem, sírva fakadtam, a passust széttéptem, mondván : — Itthon maradok . . . hisz van még apám, édes anyám és testvéreim: ezek lesznek ezentúl az én édes hazám; aztán mit is csinálnék én a Keleten, a ki nem tud mást, mint — szuronytszegezni ?! Tehát: hazafelé! A lepörkölt, szétdúlt — szülőföld felé . . ! Nincs iszonyúbb, mint mikor az ellenség még kegyetlen, vagy pláne csúfolódó is. Minden eddigi fájdalmimat ez az érzet TÁRCZA. CSÖNDES ÖSZI SZELLŐ. Csöndes őszi szellő leng felém keletről, Csöndes őszi szellő mi jót hozasz nékem, Hozasz-e örömet, avagy bánatot sírsz, Azt hiszed tán te is : veszve reménységem ? Óh csak egyet-egyet engedj tudni nékem : Hol vannak mint vannak, élnek-e még ottan, Hová sorsuk \eté, távol hazájuktól És ahol a szivük égő lángra lobbban ? Mondj el mindent, mindent felőlük mi hirt [tudsz, Él-e sziveikben a remény sugara, Él-e bennük a hit s bizalom szentsége, Hogy még visszatérnek ők e szép hazába ? . Fájdalmimról ne szólj, elég nékem tudnom, Hogy könnyű lesz rajtam a virágos sír-hant, Lelkem majd az égből örömmel tekint le, Látván, hogy e haza boldog már itt alant!.. DALOK. I. Volna nekem csak pártfogóm Nem volnék ily árva: Ne volna csak annyi bánat A szivembe zárva : Talán még. boldog lehetnék, Olyan a milyen szeretnék. •) Korán elhunyt löltőnőnk hátrahagyott irataiból közöljük e hangulatos költeményt, melylyel szá.müzötljeink sorsári kesergett, feledve saját sorvasztó testi fájdalmát, mely marikkor, t859-ben rágódott a fiaUl élet gyökerén, II. Hogyha volna édes apám, Jó tanácscsal látna: Nem nyomná tán a szivem sem A csalódás átka. Nincsen a ki vigasztaljon Nincsen a ki jó szót adjon .... & a. Uti napló. Irta GIZELLA. I. Sz. Eehérvártól,— Lees-Veldesig. (Folytatás.) A Wickenburg gróf által 1876-ben Bizantz stylben épített templom, a magaslaton igen szép helyen van, számtalan lépcső vezet fel, oltár képe érdekes, miután az alakok csoportja a „Szűz Mária" alatt a képen, mind Wickanburg grófok család tagjai, a legkisebb gyermek (nyitott könyvvel kezében) él osakközülök, ki szintén vagy 50 éves már. E családegyátalján sokat tett Gleichenbergnek, igen szép nagy villájuk 'is van. — Szép kilátás a hegyekre, mind üde zöld, kogelekre serpentin ut vezet, fillagóriák és pihenő helyekkel, valamint minden épületen 1—2 villám háritó van alkalmazva. — A két emeletes szép elegáns villa „Trieatina" tulajdonos nője, kinek üdvözletet vittem, igen kedves és müveit szellemű bécsi nő, ki a legszívesebben járt velünk, magyarázott és hogy rövid időnk, mit itt tölténk, oly kellemesen mult, — nagy része volt benne. — „Hotel Mailand" gesztenye fái alatt, tágas és kellemes étkező hely van, igen jó és nem drága konyhája elegáns publikuma és előzékeny háznépe. Mosolyogtam, midőn a paprikát, mit az urak kértek, „mint rother Pfeffert" ismerték, és ezukor szóró féléhen hozták. Még fényképeket és apró emlékekot vettünk, után könyebb szívvel hagytam el szép Gleichenberget, Steier leghíresebb fürdőjót, mind a melylyel ide érkeztem. — Eeldbachnál találkoztunk Budapestről.érkező-éveken át hű útitársunkkal, ki most is hozzánk csatlakozván, együtt folytattuk utunkat. — — Látta már Gráczot? volt már Gráczban ? kérdek annyiszor tőlem, hogy valóban kíváncsi voltam e kedves városra, mely oly vonzerővel bir, ós a hadfiakat is oly nagy számban hódítja meg. — Messziről csillognak a templomok számtalan tornyai, a „Schlossberg" kiemelkedik a város közepéből, a sebes Mura több hidjával, a háttérben hegyláncz vonul, — Grácz fekvése szép kép s keretbe van foglalva. — A „Stadtpark" ligeteiben órákig lehet a legkellemesebben sétálni, itt van a „Eranz Josef" brunnen, annyi régi emléket keltett fel bennem, hányszor időztem mellette midőn még a bécsi világ- kiállítás alkalmával a rotundában csobogott,-most is gyönyörködtem e remek műben, melyet 35,000 frtért vettek meg. — Ohioskban sok látogató van minden időben, a fák alatt "a terasson, kellemes s reggelizés ós mi igen kedves, az a sok csiz, rigó s különféle madárka, melyek még az asztalra is fel fel rebbennek morzsákért. De talán sehol nincsenek ugy védve, gondozva mint Grazban, mert kis nyitott házacskák állanak számukra több helyen, melyben enni s inni valót találnak, s kórelem a közönséghez, védelmükre. Több szép szobor disziti a parkot, „Waldlilie" — Schillerbüste" — Auersperg gróf cararrai álló márvány szobra, ki tudvaleyőleg „Anastasius Grün" ál név alatt jelertókeny nevet vívott ki magának a német irodalomban. A „Wetterhäuschen" is hemcsak érdekes, de igen értékes kis építmény, melybe minden irányban van jelölve a városok,'hegyek meszszesége, magassága, thermometer, barométer és egyéb időjelzők. Kétszer egy héten van a parkban katonazene, nagy közönség, és annjd csinos nő, kik egyszerűen, de oly csínnal öltöznek, a csipkét nagyon szeretik, alig van toilett ilyen disz nélkül, mi igen jól áll. — A „Schlossberg" dominálja a várost, ez dísze, ez főpontja, nemcsak szép sétahely, de pompás kilátás nyilik a plateauról az egész városra, távoli hegyekre, folyókra, ligetekre ós utakra. Üde, jó levegő van itt, „Schwaitzerhausnál" szép étkező hely, „Veiden" tábornagy álló emlékszobra, ki kezdeményezte a hegy parkírozását, 1853-ban halt meg. Szikla utak, sövények és itt is a szelid madárkák dalolnak, melyek már ismerik azon olasz nőt, ki éveken át naponta megjelenik, és kezéből szedik az eledelt.' A bástyák fokain szintén távlat, topograffiiai jelzők, mire egyátalán mindenhol nagy gondot fordítanak. Más oldalon még látni a börtönök falait, az egyes szük kazamatákat, az „Eiserne Jungfrau" sülyesztőjét, melybe élve bocsátották az elitéltet, kit szeges vas szűz karolt a halálba. Mutatják még hol az utolsó elítéltet keréken törték, — most üde folyondár kúszik á romokra, melyek annyi kint, s kegyetlenséget láttak. Nem kis borzongás fogja el az embert, ha mindezt látja, mindezt hallja, mennyivel boldogabbak lehetünk a czivilizáczió századában!? — Érdekes a 18 mtr. magas odon torony, még a 15-ik századból, melynek 3-ik emeletében van Steier legrégibb harangja az „Elisabeth" (Alte Lils), melyet török ágyukból 1578-ban öntöttek, 160 mázsa súlya, nyelve 5 mázsa, mit háromszor fordítottak már meg, miután ki volt kopva, mert jreggel, dél s estén naponta szólal, mindig 301 ütéssel. Nem messze van az ,^Alarmbatterie", itt 6 ágyú folyton töltve, tűzveszély esetén ezekkel adnak jelt. — A török, foglyok által egészen sziklába fúrt ZLsterna, mélyebb mint a Mura< Egyike a legrégibb építménynek az „Urthurm," bizarr alakja által messziről feltűnik, mint egy törpe torony kíszökellő négy sarokkal, óriás szemekkel, olyanok az órák rajta, a mutatók, midőn perezről perezre szökkennek, mulatságos szemlélni. Ezen legnagyobb óra toronyban, mely az egész városnak jelzi az időt, született „Brockmann." hires német színész 1775-ben, ki egy tüzőrnek voltfia, és emléktáblával vau e hely megörökítve. Soká néztem e különös építményt, lánczokkal húznak fel a toronylakóknak élelmet, egyéb tárgyakat, fenn a picin ablakokból szőke gyermekfejek kandiliálnak reánk és nyiló virágok apró cserepekben mutatnak emberi életre, kik e nagy mű gépezetéről gondoskodnak. „Schlossberg" maga egy szép -antiquitás, modern diszszel, nem csodálom, hogy .többen az egész napot fenn töltik, hisz olyan nagy kiterjedésű, oly kellemes és szép séta. A mult századokban, mennyi ostromot állott ki, a' szétrobbantott várral kopáran szomorú képet nyújtott, de 1839 óta foltyon gondozzák, parkírozzák s most regéngesen szép disze a városnak. A „Dom Kirche" még a 14-ik században épült góth stylben, már kivül is több érdekes freskóval, kőfaragványokkal, — gyönyörű üveg festészettel díszítve, régi síremlékek, az oltár hátterében titokzatos homály, — ritka szép nagy chorussal. A nagy ébenfa reliqui szekrények (Tumbas) — elefántcsont' művészi faragványokkal, remek műkincsek. Egyátalán órák kellenének, hogy mindent tüzetesen megszemlélhessünk. Közvetlenül a Dom mellett van TI. Eei'dinánd császár hires „Mausoleuma", mit 1635ben építtetett, és egész családjával itt van eltemetve. E korynthusi stylben épült Mausole'umot csak kívánatra mutatják, gyönyörű katal~ mas három kupolával ;a legmagasábbon a császári jelvények, —• a szem kifárad, midőn feli 40
