Pápai Lapok. 16. évfolyam, 1889
1889-04-21
Megjelenik minden vasa r nap. Közérdekű sürgős közlésekre Lorunkiut r e n d lü \ ii I i s z á in o k is adatnak ki. Bérmentetlen levelek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt kjö z le m é n y e k a lap syerk. hivatalába _á\ (Ó-kollégium épület) küldendők »If, . 7)K Előfizetési díjak. Egy évre 6 fi-t - Fél évre 3 frt Negyed évre 1 frt 50 krajczár. — Egy szám ára lő kr. Hirdetések Egyhasábos petitsor térfogata után 5 kr, nyilttérben 30 kr. A díj előre fizetendő. Bélyegdíj mindig külön, számitatik. Az előfizetési díjak s hirdetések a lap kiadó hivatalába (Goldberg Gyula papirkereskedése, főtér) küldendők. ——.—; áfa Pápa város hatóságának és több pápai, s pápa-vidéki egyesületnek megválasztott közlönye." Hősök emléke. — Húsvéti gondolatok, ajánlva Veszprémmegye vezérférfiainak figyelmébe. — Nagy ünnepet ül ma a keresztényvilág, — a Megváltó feltámadásának emlékünnepét. Bimbó-fakadáskor, fű midőn mái" zsendül, évenként visszatér hozzánk az eszme diadalának Alleluja. Nagypéntek után Húsvét.— A szenvedések Golgothája után, a diadalmas megdicsőülés. Igy van ez az erkölcsi világban, az igazság országában s a nemzetek jogrendjében is. Az eszmét keresztre feszithetik, de meg nem ölhetik. El is temethetik, de kitör a koporsóból s eget kér. Az igazság, a jog eszméje olyan, mint a rugan3 T : minél mélyebben nyomják, annál hatalmasabban pattan vissza. * A nemzetek élet-küzdelmeinek is megvannak a saját kálvária-utjai. A magyar nemzet életében is, évszázadokon át sok küzdelmen ment keresztül az önálló, szabad, független haza eszméjéhez fűzött honfiúi vágy. És ezért az eszméért küzdött lankadatlanul, vérmezőkön és gyűlések kereszttüzében, a magyar. Ilyen hatalmas küzdelemnek egyik fényes epocbája volt az a világot ámulatba ejtő szabadságharcz is, melyet végig vívott a magyar az 1848—49-diki nagy időkben. Amidőn, mint had-oroszlánok küzdöttek a hősök a nemzeti szent eszme védelmének zászlója alatt. * Ezen hősök közül sokat állított oda a küzdők sorába Yeszprómvármegye is. A csatamezőkön fehérlő csontok között — ott fehérlik nem egy veszprémmegyei honvédő haláltokozó kar-csontja is. És Pápa vidék lelkes fiai lelkesülve a hősök dicső emlékén, megindították a mozgalmat, hogy az „ihászi csata" színhelyén emlék-kő, a vidék fővárosának dísz-terén pedig emlékszobor örökítse a hősök emlékét. Szép gondolat. Aranyelme, j amelyben megfogant. És már fotyik is szaporán az adakozás. Lobban a hősök emlékezetének fuvallatára a honfiúi érzés. Es állni fog rövid idő alatt az emlék, emlékéül annak, hogy nem haltak meg ők, a hős daliák, csak megdicsőültek. Alleluja! Az eszme nem halhat meg. Az eszme tovább ól a sírhalmok fölött is, s egyszer csak eljön a feltámadás nagy napja, midőn az eszmék őr-angj^ala kiharsogja harsonájával a világnak: — Hurrán világszabadság! Tehát az ihászi hősök emléke meg lesz örökítve! Szép! De engedtessék meg nekem, hogy megyénk ezen tekintélyes lapjának hasábjain az ünnepek ezen hangulatteljes napjain én is felvethessek egy hasonlóan lélekemelő eszmét. Az eszme ugyan nem vadonatúj, s nem is tőlem ered alapjában, csak alkalmazásának fölvetésében. * * Sopron megyének egyik közgyűlésén a jó öreg Paiír János, a Széchenyi-levéltár őre, s nagyhírű régiségbúvár, lélekemelő indítványt tett. Mint volt honvéd, aki tudott lelkesülni a honvéddicsőségért, azt indítványozta, hogy a vármegye gyűjtse össze azon honvédek neveit, akik az Í84Ő—-49-diki szabadságharczban a csaták mezején elhullottak, vagy a csatákban kapott sebek következtében később elhaltak s neveiket márványtáblába vésetve illeszsze be örök emlékül a neveikkel tündöklő márványtáblát a megyeház nagytermének falába. Ugy történt. És már több. mint két évtizedje a sopronmegyei elesett honvédek nevei ott díszelegnek a megyeház dísztermének falába beillesztett márványtáblán. Nos? nem volna-e kegyeletes dolog, ha Veszprém vármegye is öszszegyüjtetnó a szabadságharcz megyebeli vértanúinak neveit s a megye palotaszert! uj székházának falaiba illesztendő márványtáblán szintén megörökítené a dicső halált haltak neveit. A megye buzgó alispánja, aki am úgyis, mint a megye történetének irója, lelkesül a megye múltján, — könnyen összegyüjthetné a veszprémmegyei hősök neveit. Erre most még van idő, mód és alkalom. Később, amint távolabb esünk a szabadságharcz éveitől, egyre nehezebb lesz ez a munka; mert hát halnak, halnak, egyre halnak a nagy napok élő tanúi. És mintha Véghery Dezső alispán látnoki szelleme előre sejtette volna, hogy egy ilyen eszme valaha felszínre verődik, ugy van épitve a megyeház díszterme, mintha csak azon fülkeszerü puszta falak épen ilyen czélra lettek volna szánva! :!: :•; Jövő májushóban rendes közgyűlését tartja a vármegye. Vajha akadna, aki ott a gyűlésteremben megtenné a lélekemelő indítványt, Akkor az eszme diadalt is aratna. — Becsüljük is meg a hősök emlékét; mert csak az a nemzet méltó a jövőre, amely lelkesedni tud az ősök dicsőségén. Övék az eszmék diadalának Allelujája, övék a nemzeti eszmék — föltámadásának glóriája! Őiá4v &ánoi>. Feltámadás napján. Visszatér az ima az ajkakra, a remény a szivekbe, mint a virág a puszta rétre, a falomb a tar gályákra. . . A megnyugvás, mint az elköltözött madár visszaszáll az ember lelkébe, ebbe a csöndes fészekbe s hiszünk, remélünk újból a feltámadásban, várunk a feltámadásra. . . Az emberiség ezer milliója, melyet űzött a kétség, lelkében a rosz szenvedélyek, szivében a harag, irigység, ajkán az átok, elfogul egy pillanatra, megbékül önmagával. Aztán leborul az oltár elé, meggyónja vétkeit s megtisztulva, föllelkesülve folytatja a munkát önmaga is embertársai jóvoltáért. És mi okozza ezt? . . . Keressük az okot, azt a nagy hatalmat, melynek mégis bele kell folynia a Mindenség sorsának intézésébe . . Keressük és megtaláljuk! A hitnek, az igaz vallásnak eredménye ez! Diadala a leghatalmasabbnak, a legirgalmasabbnak. Diadala az. istenségnek az ember fölött . . . Olyan diadala, mely a legyözöttet, az embert nem rabjává teszi, de fölemeli magához a mérhetlen magasságba. A föltámadás ünnepe a legalkalmasabb arra, hogy az embereket imádkozni és dolgozni megtanítsuk. ISÍem templomi szent beszédek hangján, nem a bűnnek ostorozása, az erénynek hangsúlyozása által, hiszen ezeknek annyira tudatában van minden ember, hogy megerőltetés nélkül meg tudja vonni a határt a kettő között. A kötelesség fogalma inkább az, melyet sem ösztönből, sem sugallatból nem tud az ember körülirni, sem megérteni anynyira, hogy azt teljesítse minden buzdítás, figyelmeztetés nélkül. Pedig a kötelesség kettős. . . . Az ember és a honpolgár külön külön kötelességeit kell teljesíteni mindenkinek, mert hiszen mindenkinek van joga, külön külön meghatározott joga mint embernek és honpolgárnak. Az ember kötelessége az általános emberszeretet, a honpolgár kötelessége a hazaszeretet! Vannak az emberiségnek mostoha gyermekei, a társadalomnak számüzöttei, a a világnak tévelygői. A sors nem keresi ki azokat, akiket sújtani kell, sujt vakon és kegyetlenül. A bűn rátalál a szivekre minden rétegében, s rémes játékra ragadja őket, mindazzal amit szentnek, érintetlennek kellene tartania. Mindkét csapás, ha együtt jár megbontja az emberek eszét, megmételyezi a lelket, meggyilkolja a szivet. Szeressétek a sorsüldözött embereket, kíméljétek a bün áldozatait és mentsétek meg a sülyedőket! Ezt parancsolja az általános emberszeretet. Az árváktól, koldusoktól, szegényektől ne forduljatok el, a kisértő bűnbe sülyedt embereket nevessétek meg, a tévelygőket ne átkozzátok ki. Mert ők is emberek. S ha mindezt megfogadtátok, ne feledkezzetek meg a hazáról. Élvezitek a jogokat, az előnyöket, melyeket az állam nyújthat. Véd benneteket, életeteket, vagyonotokat. Mindenféle javatok törvények által van megoltalmazva. Az állam intézményei védik meg a polgárt a közte járó, lappangó és idegen, kívülről leskelődő ellenségektől. A haza eszméje nem fikczió! . . Érzitek, tapasztaljátok mindannyian, s ha van valami amit legelső sorban szeretni, imádni kell, az a haza. Szeressétek hazátokat! . . . Virág a réten, lomb a tar gályákon, vidám sugár a légben, dalos madár a lombon hirdeti, hogy az Ur feltámadott... Bárki, bárhogy képzeli a föltámadás jelenét, azt nem szabad mesteriesen rendezett színjátéknak tekinteni, azt nem látni, de érezni kell! Érezni a sziv dobbanásában, a lélek fölemelkedésében, a gondolkozás megtisztulásában. Keressétek az Istent és megtaláljátok mindenütt, de leghamarabb önmagatokban. Ennek az ünnepnek nagyszerű, de egyszerű magyarázata van. Ünnepe a természet, az emberi érzés ujulásának. Ujjulása a vallásnak; a szent hitnek, az igének. Ez a feltámadás! A veszedelem. A szomszédban, sőt talán már nálunk is jelen van a fillokszera. De hát mi az a fillokszera f Nem egyéb, mint a szöllő gyökerén élődő szollőteiü. Egy parányi élő lény, mely egy piczi tojássárga pontnak látszik. Ez apró állat, mely egy gombostűfej nagyságának alig tizedrészét teszi, Amerikából származik, mely csodás szaporaságából folyó iszonyú sokaságával, igazán gyökéren támadja meg és öli el a szöllöt, s ezzel a gazdászatnak egy nevezetes ágát. Éles látású ember puszta szemmel is fölismerheti, de nagyító üveg segítségével igen világosan meglátni, s alig hihető, hogy ily parányi lények oly nagy vidékekre terjedő rombolást volnának képesek véghezvinni. De figyelembe véve az apró lények hatalmát a természetben, megfogunk győződni a dolog valóságáról. A cseppek töménytelen száma, folytonosan egy pontra esve, kivájja a követ. Mily apró az esöcsepp, de a cseppek sokasága föláztatja a földet, fölöslege összefoly és romboló áradásokat okoz. Mily csekély és gyenge állat a hernyó, de a hernyók sokasága egész gyümölcsösöket és erdőket tesz kopasszá. Egy két tű szúrást ha bár kellemetlen is, de minden utóbaj nélkül ki lehet állani, de a tüszurások véghetetlen sokasága, a legerősebb élő lény életét is kioltja, egy két szúnyog csípést fol sem veTÁRCZA. JER TOLLAM . . . Jer tollam ismét — zengjen ?. dal; Szivemnek minden húrja rezdül, Óh, annyi érzés tartja fogva S csatáz rajt' — mint vihar — keresztül ! De vége a szerelmi dalnak, Miért is arról zengenem f Álom csak ez, csalóka álom, Valója kinos gyötrelem ! Szabad vagy lelkem, szállj magasra, Mint tiszta hattyú száll a légben, — Tán csendesül szivem csatája, Hogy ennyit én csalódva értem ! Reményim vára összedöntve, Ugy állok a romok felett . . . Szállj lelkem és ha visszatérsz majd, Egy olajágat hozz veled. Ne zengj te lant többé szerelmet, Virága nem nyílik tenéked, S melegje hő, szivet emésztő Tüzében az élet eléghet. Dicsőbb czéloknak utja nyitva Erőmet nekik szentelem, Édesb a küzdés, szebb a pálma; Nem oly dicső a szerelem! Édes a küzdés — s lelkesítő Barátja lenni szellemeknek, Kik {eltörik mély titkok zárát S egy szebb világ felé vezetnek. De hátha a test összeroskad ? — Oh, százszor édesebb e vég, Minthogyha a szerelmi lángban A sziv magát emésztve ég. A véletlenség játéka. Érdekes válópert fog az X-i királyi törvényszék a napokban zárt ajtók megett tárgyalni. Az eset annyira regényesen hihetetlen, s annyi benne a csodás véletlen, hogy magam sem hitlem volna el, ha a tény állásáról, a válóper aktáiból meggyőződést nem szereztem volna. Villányi Sándor láposi földbirtokos nejével, valamint Ruszti Ernő magasi földbirtokos és neje, egy első osztályú kocsi vörösbársony székein együtt utaztak a piripocs csiripi helyi érdekű vasúton a főváros felé. Villányi neje, Adrienné ragyogó fekete szemű, mosolygó arczú megonnivaló, gömbölyű kis barna menyecske. Ölében rózsás orrú, fehér selyem szőrű, kis pincsi lapult, a mely nem a legbarátságosabb szemeket vetett Ruszti nejének, Melánia Őnagyságának karjaiban nyugvó, kék selyem szalagos kis macskára. A férjek szivaroztak, a nők pedig egymás öltözékeit birálgatták, s meglehetősen unatkoztak, A két házaspár távolról sem ismerte egymást, s mivel kivül Ök más senki sem ült a kocsiban, a bemutatást mind a két pár a másiktól várta. Ez azonban be nem 'következvén, az utasok néhány rosszul palástolt unalmas ásítás után, szép lassan elszunyadtak, s a kupé csendes egyhangúságát az alvók szuszogásán kívül, csak a kerekek unalmasan monoton dübörgése osztotta meg. A pincsi, meg a kis czicza felhasználták úrnőik csendes álmát, s az egymásiránti és már őseiktől örökölt hagyományos ellenszenvüknek korlátlan szabad folyást engedtek. A támadást „Riczi" a pincsi kezdte meg, s eleinte csak csendes morgással adott kifejezést háborgó érzelmeinek, amit„Miczi" a czicza sokat mondó sziszegéssel és köpködéssel r weit ellensúlyozni. A helyzet mind tarthatatlanabbá vált. Ámbár „Miczi" a gyengéd, a „Riczi" az erősebb nemhez tartozott, mégis a tettleges támadást „Miczi" kezdte meg. „Riczi" keményen védte magát s daczára a záporként orrára hulló pofonoknak, végelkeseredéssel fogai közé kapta „Miczi" farkát, s diadalmas vonyitással húzta le azt a padlóra. Elképzelhető, hogy a dühös támadás és kétségbeesett védelem nem a legnagyobb csendben történt. „Riczi" diadalorditását túlharsogta „Miczi". E fülszakgató segélysikitást, s a már már élethalálra menő küzdelmet profán módon szakították félbe az álmukból felzavart férjek, amennyiben Villányi „Ritzire", Ruszti pedig,, Miczire" húzott egy néhányat a kéznél levő pipaszárakkal, s mely barbár ténykedés után a béke a hadakozó felek között látszólag helyre állott. Valóban kedves nagysád — szólt Ruszti Adriennéhez — nagyon sajnálom, miszerint a kedves kis „Riczit" a mi csúf „Miczink" oly érzékenyen megbántotta. Oh kérem — felelt Villányi udvariasan — szerintem „Riczi" a hibás s én kérek bocsánatot, hogy az a rossz Riczi ezt az aranyos kis „Miczit" oly fájdalmasan megsértettél Az ügy már szerencsésen befejeződött, s neken van szerencsém bemutatni magamat. En Ruszti Ernő magasi földbirtokos vagyok, s itt nőm Melánia. Igen örvendek! Nevem Villányi Sándor, láposi földbirtokos — nőm Adrienné! Kölcsönös udvarias hajlongások, kézszoritások után a bemutatásnak vége lett, s a párok ismét leültek, mely alkalommal Ruszti Melánia, Villányi pedig Adrienne fülébe a következőket súgta i „Ugy-e mondtam, hogy ne hozzuk el azt a csúf állatot?." A felelet mindkét oldalról körülbelül igy sugódott: „Te végtelenül kiállhatatlan ember vagy!" Ezzel a rút viszavonás magvai elvalának vetve. Az ellenszenvet még jobban növelte azon körülmény, hogy Villányi „Miczi" és Ruszti „Riczi" magasztalásából, dicséretéből csak akkor fogytak ki, midőn a vonat a fővárosba megérkezett, s a kiszállás lehetetlenné tette a további dicséretek örömét. A válásnál azonban megígérték egymásnak, hogy a barátságot nem hagyják lelohadni, s minél gyakrabban meglátogatják egymást, annális inkább, mert Villányi és Ruszti is a fővárosba óhajtottak megtelepedni. A két férj ismételt bocsánat kérés között fűzte karjára nejét s „Riczi" valamint „Miczi" megvető pillantási közt váltak el egymástól. Este, midőn aludni mentek a két férj igy sóhajtott fel: „Ejnye de szép, eleven kis felesége van az én barátomnak. Teiiingettét ha én — a többit már mindegyik a paplan alatt mormogta el. A két nő sem állhatta szó nélkül. Istenem, mily kedves, szeretetre méltó ember férjem barátja. Csak egy — ej—ej! — a többi dettó a paplan alatt hangzott el. Adrienné budoírjában ketten ülnek az ottománon és sóhajtoznak. Az egyik maga Adrienne, a másik pedig — Ruszti Ernő. — Tehát önben nincs annyi bátoi'ság — töri meg a csendet a szép nő — hogy engem megszöktessen ? — De angyalom, mit fog mondani a világ s mit fog szólni férje, az én Villányi barátom, ha kitudódik, hogy mi együtt szöktünk? — vetó gyengéden elő Ernő. Mit törődöm én a világgal, vagy azzal, hogy férjem mit szól? Én szeretem önt, s ha ön is szeret, úgy engem megszöktet, Ezer örömmel, de k'.ssa édes Eh mit! Ón gyáva! Kérem hagyjon magamra, s többé ne említse előttem forró lánggal égő, olthatatlan örök szerelmét — monda gúnyosan Adrienne. Adrienne ön eltaszít magától? Igen el, mert a gyávákat ki nem állhatom. Én is gyáva vagyok ön előtt? Igen, mert nem mer velem szökni. Elmegyek önnel a világ végére is, ha kívánja. Jól van kezet rá! Becsületszavamra mondom úgy lesz! Most menjen haza édes Ernő s kisérje figyelemmel a „Fővárosi Tárogató" apró kir- • detését, s ha „Miczikém" megszólítással és „édes Mindened" aláírással felhívást talál benne, ugy azon utasítást kövesse. Megértett! Igen, édes Adrienne! Isten önnel Ernő! Kezeit csókolom! Egy elcsattanó csók, s Ernő eltűnt a boudoirból, s Adrienne boldog önelégültséggel dölt az ottománon végig! * * Ugyanazon órában, a szép kékszemű és aranyhajú Melániánál a következő jelenet játszódott le. Tehát még mindég ingadozik angyali Melániám ? — Kérdi Villányi Sándor. — Gondolja meg édes Sándor, mit szólna a világ, mit férjem, s az ön neje, ha megtudják, hogy együtt szökünk. — Ne gondoljon semmivel, mi szeretjük egymást, s éljünk szerelmünknek! Villányi keblére vonta a szép szőke nőt, s elhalmozta csókjaival. — TJgy-e velem jössz? Elszöksz velem? — suttogá lázasan Sándor. — Adj háromnapi gondolkozási időt. Adok! ^— Ea alatt figyelj a „Fővárosi Táró-.
